Assassins Creed 2 teszt

/>Pár őr téblábol a környéken, így vigyáznom kell, ki ne szúrjanak. Az egyikük elindul a szalma felé. Amikor a közelembe ér, egyetlen halk szúrással elnémítom, és berántom a rejtekhelyemre. Már csak ketten vannak, plusz a fő célpont. Nem állhat semmi az utamba. Kimászok, és elvegyülök a tömegben. Ahogy az egyik őrt megközelítem, előveszem mérgezett pengémet. Egy gyors szúrás, és már ott se vagyok. Az őr megtántorodik, körbenéz. Nem érti, mi történt, nem látott semmit. Az erek megfeszülnek halántékán, látása ködbe borul. Azt hiszi, megtámadták, ezért előkapja kardját, és elkezd hadonászni vele. Társa megijed, odamegy hozzá. A célpont egyedül marad. Itt a lehetőség! Már csak pár lépésre vagyok tőle. Körbenézek, és látom, hogy rengetegen vannak a téren. Talán nem is baj: tudja meg mindenki, aki ártott nekem, hogy nincsenek biztonságban. Rávetem magam a célpontomra, és látványosan nyakon szúrom, úgy, hogy mindenki lássa. A tömeg megriad, mindenki menekül, az életét félti. Elmormolok egy imát áldozatomért, majd menekülőre fogom a dolgot, őrök tucatja vesz üldözőbe. De tudom, hogy el tudok szaladni, mert ebben vagyok a legjobb.


Két évvel ezelőtt, ha kicsit felszínesen is, de láthattuk, milyen lehetett bérgyilkosnak lenni a sötét középkorban az Assassins Creed-en keresztül. Bár kiváló játéknak számított, mégis voltak vele gondok. Hiába a tökéletes ábrázolás, a nagyszerű hangulat, ha nincs a produktumban elég változatosság, s sajnos az AC esetében a monotonitás volt az egyik legnagyobb hátrány. A fő célpontok levadászása közben rettenetesen unalmas és ötlettelen feladatokat kellett elvégezni, s talán ez volt a legnagyobb baj a játékkal. A folytatás azonban már akkor egyértelmű volt, s idén végre meg is érkezett az Assassins Creed 2. A fejlesztők azt ígérték, ezúttal más lesz a játék, így a változatosságra nem lehet panasz. S bár nagy részét megvalósították annak, amit ígértek, azért akadnak apróbb momentumok, amik zavaróak voltak az első részben, és amikkel itt is találkozhatunk. Azonban a hibái ellenére a második rész sokkal élvezetesebb és látványosabb, mint nagynevű elődje, így az idei esztendő egyik legjobb játékát tarthatja kezében az, aki beruház a fehérruhás bérgyilkos történetébe.

A helyszín ezúttal Itália földje, ahol hat nagyobb városban mutathatjuk meg tudásunkat. A főszereplő ezúttal egy gazdag család fia, Ezio, a zabolázatlan, nagyszájú ficsúr. Karaktere jóval mélyebb, mint Altair volt, azonosulni vele így jóval egyszerűbb, mint felmenőjével. Egyértelmű, hogy Ezio és Altair között kapcsolatban van, hiszen mindkettő Desmond Miles családfájába tartozik. Éppen ezért Ezio is tökéletes bérgyilkos, hiszen minden adottsága meg van hozzá, még ha ez számára nem is egyértelmű az elején. Azonban egy árulás miatt kénytelen őse nyomába lépni, és tökéletes vadásszá kell válnia, ha ki akarja deríteni az igazságot. Ezio-t ismét az Animus-on keresztül irányítja Desmond, ám ezúttal az egy szobás kaland helyett ő is kiveszi a részét az akcióból. Látványos szöktetéssel indul a modern kor emberének története, de ahhoz, hogy kiderítse, hogyan került a képbe, ezúttal a Firenzei polgár életét kell újraélnie a memória-megjelenítő gép segítségével.


A játékmenet alapjai nem változtak, még mindig rengeteget kell háztetőkön ugrálni, és a fő feladat a célpontok likvidálása. Ezúttal azonban rengeteg, kifejezetten élvezetes melléküldetéssel is telepakolták a játékot. Vannak megbízások, amik során egy vagy több embert kell elhallgattatni, de akad olyan is, ahol egy kódex oldalait kell megszerezni, mindezt amolyan Prince of Persia-s environmental puzzle stílusban, azaz az odavezető út megtalálásával. Kifejezetten elgondolkodtató néhány helyen a helyes útvonal kifürkészése, de ugyanakkor szórakoztató is. A többi feladat már nem annyira nagyszabású, sőt, egyes dolgok visszaköszönnek az elődből is. Amitől kifejezetten megijedtem, az a tollak megjelenése volt, ami az előző rész zászlós küldetéseinek emlékét idézi. Összesen 100 tollat kell megtalálni, mivel azonban a játéktér kifejezetten nagy (majdnem kétszer akkora, mint az Assassins első részében) ezért ember legyen a talpán, aki megkeresi őket.

Megjelent a pénz is, ami rendkívül feldobja a játékot. A küldetések elvégzése után Florintokat kapunk, amiket aztán különféle dolgokra költhetünk el. Pénzt lopással is lehet szerezni, halottakat ugyanúgy kifoszthatunk, mint a városok bármely polgárát. Ezen kívül a játékban ládák is vannak, amelyek gyomra mindig egy nagyobb összeget rejt. Az összeszedett pénzből fegyvereket vehetünk magunknak, ruhát festhetünk, bővíthetjük a kellékeinket, sőt, egy kisebb városkát is fejleszthetünk segítségével. Főhadiszállásunk ezúttal Monteriggioni városa, amiből bevételünk is származhat, ha megfelelően fejlesztjük. Építtethetünk bankot, szabót, fegyverkereskedőt, várunk értékét pedig különféle megvásárolható ereklyékkel növelhetjük. Minél fejlettebb a város, annál több ember látogatja meg, így az onnan származó bevétel is magasabb lesz.


Pénzt segítőkre is költhetünk. Megjelentek a különféle frakciók, amelyeket felbérelhetünk, ez által pedig megkönnyíthetjük magunknak a feladatokat. A zsoldosok, nevükhöz méltóan, segítenek nekünk a harcokban, továbbá ráküldhetjük őket a mit sem sejtő őrcsoportokra is. Az örömlányokkal elterelhetjük a városőrök figyelmét, továbbá amíg velünk vannak, körülöttünk állnak, így rejtve tudunk haladni. A tolvajok ugyanúgy tudnak a tetőkön futni, mint mi, így talán ők a leghasznosabbak. Ha akarjuk, kiraboltathatjuk velük az őröket, akik aztán üldözőbe veszik embereinket, így szabaddá válhat az út. Rendkívül hasznosnak tud bizonyulni mindegyik frakció, érdemes őket minél többet használni, főleg, ha igazi mestergyilkosként akarunk játszani, nem pedig ész nélkül.

Megjelent a Notoriety-szint is, amellyel a Hitman: Blood Money-ban már találkozhattunk. Ha túl sokan látnak minket bűnözni, akkor egy idő után jobban figyelnek az őrök. A Notoriety-szintet úgy tudjuk csökkenteni, ha lefizetjük a szónokokat, ha a wanted posztereket leszedjük a falakról, vagy ha a környéken lévő magasabb rangú katonákat levadásszuk. A fő feladatok elvégzése előtt érdemes tiszta lappal indulni, mert ha az őrök már keresnek minket, akkor simán kiszúrhatnak, ha a Notoriety magas szinten van. Az városvédők okosabbak, mint az előző részben: ha láthatóan csak egy helyre lehet elbújni, akkor kiszednek minket onnan, a tetőkön megnézik, hogy tényleg elhagytuk-e az épületet, hogyha arra felszólítottak.

Fegyvertárunk rengeteg dologgal bővült, amely nagyrészt a kor legnagyobb gondolkodójának, Leonardo Da Vinci-nek köszönhető. Az ő karaktere zseniális, valahogy így képzeljük el a világ legnagyobb feltalálójának a személyiségét. Ezio általa tesz szert dupla pengére, mérgezett pengére, valamint egy lőfegyverre is. Szintén Leonardo-tól kapjuk a meneküléshez elengedhetetlen füstbombát is, ami nagyon hasznos lehet, ha egyszerre tucatnyian üldöznek. Leonardo munkái közé tartozik egy repülő szerkezet, amelyet élesben is kipróbálhatunk, s bár irányítani nem egyszerű, azért jó látni hogy ilyen is van a játékban.

Az Assassins Creed 2 minden szempontból tökéletesebb elődjénél, ami a grafikában és a hangokban is megnyilvánul. Végre változik a napszak, igaz kissé furcsán: mintha egyik pillanatról a másikra sötétedne be, aztán hirtelen megint világos lesz, nincs átmenet. Egyes küldetéseket csak éjszaka, vagy csak nappal csinálhatjuk meg. Ezio mozgásrepertoárja is bővült, és még mindig tökéletesen van leanimálva, ahogy a falakon mászik vagy éppen harcol. A városok színesebbek mint az előző részben, Velence ámulatba ejtő részletekkel rendelkezik. A zenéket ismét Jesper Kydd-nek köszönhetjük, nagykórusos dallamok váltakoznak a kicsit modernebb hangszerelésű muzsikákkal, a hangulatot remekül fokozzák. Végre a szónokok se olyan idegesítőek, sőt, ha éppen magas a Notoriety szintünk, akkor jó is ha halljuk őket, mert gyorsan megtalálhatóak, és ez által lefizethetőek. Audiovizuális szempontból tehát minden rendben van.

Ami problémám volt a játékkal, az leginkább a fő célpontok levadászása. Mivel most is remekül bánunk a fegyverekkel, ezért akár húsz őr levágása se nehéz, ráadásul ismét van egy rövid videó a sikeres támadás után, amiből egyből következik, hogy százan fognak üldözni minket. Ez éppen azt öli ki a játékból, ami a legfontosabb kéne, hogy legyen. Minek lopakodjak végig úgy, hogy nem vesz észre senki, ha a végeredmény úgyis az, hogy menekülni kell? Miért nem lehet a fő célpontokat a tetőről dobókéssel levadászni, és aztán köddé válni? Sokkal egyszerűbb ajtóstól rontani a házba, mint fél órás kerülőt tenni azért, hogy aztán úgyis megtámadjon mindenki a helyszínen. Miért kell már megint tollakat gyűjtögetnem, ha száz százalékra akarom kipörgetni a játékot? A játéktér ráadásul megint túlságosan nagy, az ember beleveszik, s bár rengeteg különféle mellékküldetés van, egy idő után megint monotonná válhat a játék. A kevesebb ezúttal is több lett volna, ha fele akkora terület van, akkor a játékos nem unja meg az AC2-őt, mire a végére ér. Húsz órányi játék után még csak a felénél tartottam, de már kezdtem belefásulni a dolgokba; igaz, ez lehet csak az én problémám, s mások élvezettel gyűjtik a száz tollat, s csinálnak meg minden mellékküldetést.

Az Assassins Creed 2 minden szempontból jobb lett, mint elődje, ez nem lehet vitás. Az olasz városok, Leonardo Da Vinci szerepeltetése, valamint az, hogy minden harmadik szó olaszul van, kissé hatásvadásznak tűnik, de egy idő után tökéletes összképet adnak. Az apró, zavaró problémák nem árnyékolják be a játék nagyszerűségét, a játék jóval kiforrottabb lett elődjénél. Ha szeretted az első részt, imádni fogod a másodikat is, de azt vedd figyelembe, hogyha igazi lopakodós játékkal szeretnél játszani, akkor nem feltétlenül kapod meg az AC2-től azt, amire vágysz. Ha azonban gyönyörű grafikára, középkori hangulatra, látványos kardpárbajokra és remek történetre vágysz, akkor jobb helyen nem is keresgélhetnél.