Assassin‘s Creed: Revelations teszt

Léteznek mesterségek, amelyek évszázadok óta fennmaradtak. Ilyen például a prostitúció, amely foglalkozást napjainkban is űzik a témára specializálódott szakemberek. Vagyis inkább szaknénik. Ugyanakkor a bérgyilkosság is réges-régi gyökereket tudhat magáénak. Az elsőnél a kuncsaft fizet, míg a másodiknál inkább ráfizet az érintett fél. Az is általánosan elfogadott tény, hogy a bérmunkában tevékenykedő problémamegoldók túlnyomórészt férfiak, a testi örömök piacát pedig a hölgyek uralják. De vannak ellenpéldák is! A mozifilmekből már sok csini MissAssint megismerhettünk, és az üzleti kéjt kínáló szakmának is vannak férfitagjai. De a konzumsrácokról inkább ne beszéljünk, mert egyrészt biztosan van rá sok más fórum, másrészt nem vagyok a terület szakértője. Nincs is rá szükségem, hiszen a cafkaiparból meglehetősen ritkán készítenek játékfeldolgozást. Pedig lehetne a címe Bitch: Ultimate Blowjob vagy magyar változatban Riherongy: Mindent bele. Szerencsénkre a két tevékenységi kör közül a fejlesztők ismét a bájos bérgyilkos szakmát dolgozták fel, így újabb remek kis játékkal gazdagodhat Assassin's Creed gyűjteményünk.

Talán van a játékostársadalomnak egy olyan apró, elszigetelt csoportja, akik az elmúlt négy évet egy kissé hosszúra nyúlt LAN-partin, Halo rendezvényen vagy Killzone megabulin töltötték, így még soha nem hallottak az Assassin's Creed sorozatról. Részükre röviden summázom a történet lényegét.

Minden ott kezdődik, hogy az Abstergo nevű vállalkozás épít egy különleges gépet. A szerkezet elképesztő technológiával rendelkezik, képes előhívni az úgynevezett genetikai memóriát. A tudósok rájöttek, hogy az emberi DNS sokkal több információt tárol, mint amennyit valaha is gondoltunk. Minden egyes ember őrzi őseinek valamennyi emlékét valahol mélyen eltemetve. A gép - amelyet Animusnak neveztek el - képes felidézni ezeket a virtuális memoárokat, az alany tehát újraélheti felmenői kalandjait. Rajtam kívül még biztosan sokan szívesen kipróbálnák! Megtudhatnánk, hogy a dédpapi hogyan csajozott. Kiderülne az is, volt-e őseink között bérgyilkos, nem is szólva a bevezetőben említett másik ősi szakmáról.

Évszázadokkal ezelőtt a közembereknél még nem volt divat a vezetéknév, ezért foglalkozásuk, jellemző tulajdonságaik vagy származásuk alapján különböztették meg egymást. Mivel jómagam Szabó vagyok, így vélhetően valamelyik ősöm ezt a mesterséget választotta. Még mindig jobb, mintha Szajha Sándornak hívnának. De jól vigyázzatok, ha valaki esetleg Bérgyilkos Bence néven mutatkozik be, akkor génjeiben ott rejtőzik a halálos ösztön!

Desmond Miles is meglepődött, amikor megtudta, hogy egykor élt rokonai között szép számmal fordult elő bérgyilkos. Az Animusnak köszönhetően valóságként élte meg Altair Ibn-La'Ahad és Ezio Auditore da Firenze kalandjait a játék előző részeiben. (Istenem, mennyivel jobban hangzanak a Szabónál...) Desmond tehát egyfajta mátrixba került, amely az emlékeiből építkezett. Rögtön tegyük hozzá, nem egészen önszántából került a gépbe. Elrabolták. Az Abstergonak szüksége van Altairtól és Eziotól származó információkra, hogy azok felhasználásával rátaláljanak bizonyos kegytárgyakra. Egész pontosan az Éden Töredékeit keresik. Amennyiben megtalálnak minden hiányzó darabot, és azok ismét egy egészet alkotnak, úgy birtokosai uralhatják a világot. Az Édennel olyan erős és valóságos víziót idézhetnek elő, amelynek mindenki a hatása alá kerül. Segítségével uralhatják az emberek hitét és gondolatait. És bár elsőre mindez gonosz diktatórikus törekvésnek látszik, az Abstergo neve alatt szövetkezők állítólag csak a világot próbálják megmenteni. Közeledik ugyanis 2012. decembere, a Mayák által jó előre megjósolt világvége. Desmondnak, pontosabban genetikai memóriájának tehát kulcsszerep jut a vállalkozás sikerében.

Felmerül a kérdés: Miért nem pontosan a megfelelő helyen és időben keresik az Éden Töredékeket? Épp csak jó helyen kellene belenézni Desmond őseinek életébe és máris meglenne a válasz a kegytárgyak hollétének titkára. Ez azonban nem ilyen egyszerű! Az egyik nyilvánvaló ok, hogy a játék túl rövid lenne, aminek persze nem örülnénk. A másik ok, hogy az emléknek pontosnak és tisztának kell lennie ahhoz, hogy abban konstruktívan tevékenykedjünk. Ennek pedig Desmond nem örül. A kezdetekkor megpróbálják a férfit precízen a kívánt helyre és időbe repíteni, hogy Altairt irányítva elvégezze a küldetést, de a genetikus memóriája szakadozottá válik, és a rendszer összeomlik. A megoldást a tökéletes szinkronizációban találják meg. Ennek lényege, hogy olyan stabil helyről induljon a kutatás, amelynek minden részlete kristálytiszta. Desmondnak itt rá kell hangolódnia ük-ük-ük-bérgyilkosainak emlékeire, majd tökéletes szinkronban, lépésről-lépésre újraépítve a történetüket el kell jutnia a keresett Éden Töredékekig. Leegyszerűsítve sokkal több időt kell eltöltenie a veszélyes helyen. Így már érthető, hogy miért nem örül Desmond. Aggodalma ráadásul jogos, mert az előző epizód végén megtörténik a baj. Desmond memóriája szilánkokra törik és képtelen megkülönböztetni a valóságot az emlékektől. Amíg nem éri el újra a tökéletes szinkronizációt, addig az Animus fogságában marad.

Altair, Ezio és Desmond. Különböző szereplők, különböző időpontok és különböző helyszínek. Egyedül az Animus az, amely összekapcsolja őket. Az Revelations-ben végre összefut minden szál és helyére kerülnek a történet darabkái. Először a gépben rekedt Desmonddal bolyonghatunk egy kicsit az Animus elmeútvesztőjében, amely egy minimál stílusban berendezett kórterem és egy steril labor szürreális látványát kínálja nekünk. Ez csak amolyan felvezetés, amely megismertet az irányítással. A sztori lényegi része ezúttal az első részből megismert Masyafban kezdődik. Itt kutakodhatunk Ezioval, aki bizony egyre több és több gyertyát fújhatott el szülinapi tortáin, mert láthatóan megöregedett. Szerencsére nem kell félteni, mert e bizonyos születésnapokra sármot és jó egészséget kaphatott ajándékba, szóval még mindig odacsap, ha kell.

Hamar rájövünk, hogy Altair, a tanult munkatársunk Masyaf erődjében rejtette el az egyik hőn keresett Éden Töredéket, ám a megtalálásához szükséges kulcsokat Konstantinápolyban kell keresni. Jaj, ne már! Miért éppen ott? Hiszen az a város az hemzseg a ránk vadászó Templomosoktól. Bizony így van! Legfőbb ellenségeink ezúttal is a Templomosok, akik immár évszázadok óta élet-halál harcot vívnak a Bérgyilkos szekta tagjaival. Késhegyre menő véleménykülönbségük oka érthető: Altair, Ezio és többi kollégáik, közvetve ugyan, de a világvége megelőzésén fáradoznak, a Templomosok viszont azt vallják, hogy mindannyian a Mindenható kezében vagyunk, így sorsunk megváltoztatásáért küzdeni olyan, mintha Isten akarata ellen harcolnánk. A rend lovagjai így aztán nem nézik jó szemmel tevékenységünket és jó keresztényhez méltón le akarják szedni rólunk a keresztvizet. De nincs mit tenni! Irány a játék fő színhelyéül szolgáló Konstantinápoly!

Hatalmas itt az élet. Óriási a nyüzsi. Elképesztő a hangzavar. Alamizsnáért rimánkodó hajléktalanok, jókedvű roma muzsikusok, portékájukat fennhangon kínáló kofák, bámészkodó járókelők. Akár egy derűs nap Budapesten, a 8. kerület legmélyén. Ám most néhány ezer kilométerrel délebbre, és néhány száz évvel előbbre vagyunk. Amennyiben Isztambul is rákapcsolódhatna az Animusra, akkor most láthatná ősét, de még autók, és azokat felborító Galatasaray szurkolók nélkül.

Konstantinápoly (és az egész játék) grafikai megvalósításáért mindenképpen elmormolok egy imát a Szulejmán-mecsetben, ha egyszer megint erre járok, mert a látványvilág hálát érdemel. Élethű utcák, történelmi épületek, tökéletesen eltalált hangulat... Mindez élére állított, penge grafikai részletességgel és váltakozó napszakokkal. Az előző részek után ugyan tudtuk mire számítsunk, de mégis...

Amikor először meglátjuk a szabadon bejárható várost, az minden bizonnyal homlokon csap. Elismerésre méltó, kérem szépen! Konzolokon egyetlen lépcsőfokkal talán alacsonyabban áll a kivitelezés, de még így is prémium kategóriás a látvány, egy erős PC-n pedig minimum nagyszínpadot, de inkább Wembley-t érdemel. A sok édes jelző után azért néhány savanykás megjegyzést is engedjetek meg. Elsőre szép minden, de ha hosszabb ideig barangolunk a városban, akkor észreveszünk majd ismétlődő épületeket, sablon negyedeket és unalmas utcákat. Számítógépen pedig a magasabb részletességért cserébe néha akadás, apró röccenés tapasztalható. De ez minden, szerintem ennyi bőven belefér.

A játékmenet a korábbi részekben bevált külső nézetes - lopakodós - akciódús - kaland vonalat követi, amelyben a történetet előregörgető főküldetések mellett rengetek mellékszálat is felvehetünk. Túlnyomórészt Eziot irányíthatjuk, de ahogy haladunk a sztoriban, időnként Altair is kap egy-egy rövid epizódot. Itt elsősorban platformjátékot kapunk, sok ugrálással és egy kis gondolkodással fűszerezve. Ezek a részek elvarrnak miden olyan szálat, amelyek az első részben válasz nélkül maradtak. Ugyanakkor kissé derékba törik a dramaturgia egyenletességét, így néha csak kapkodjuk majd a fejünket, és nehezen követjük az eseményeket. Megmaradtak tehát a korábbi részek szereplői, és megmaradtak jól ismert fegyvereink is. Többféle karddal, szablyával, tőrökkel, méregbe mártott nyílveszőkkel és persze az elmaradhatatlan rejtett késekkel dolgozhatunk. Nem változott a játékmenet sem. Színes missziók várnak ránk, azaz lopakodhatunk, mint tolvaj Teri néni a közértben, és persze harcolhatunk is, mint az előbb említett hölgy, ha mégis rajtakapják. Kulcsok megszerzése, tárgyak meglovasítása, bizonyos személyek felkutatása vagy épp megsegítése lesz a feladatunk. Ismét nevelhetünk tanítványokat is, hogy a kis assassin-padavanok segítségünkre legyenek akcióink során. És persze mint minden valamirevaló bérgyilkosnak, úgy a célszemélyek likvidálása is a feladatlistánkon szerepel. Hiába, ez a munkával jár.

Most már annyit beszéltem arról, hogy mi nem változott, hogy néhányan biztos ellenzéki politikusnak néznek. Itt az ideje, hogy az újdonságokat is számba vegyük. Az első szó szerint bombameglepetés! Gyakorlott gamer ebből már ki is találta, hogy a játékban ezúttal lesznek bombák is. De nem csak arról van szó, hogy találunk egyet, aztán később felrobbantjuk. Nem! Ennél sokkal összetettebb dolog. Valójában nem is bombákat találhatunk vagy vásárolhatunk, hanem a hozzávaló összetevőket. Ezeket beszerezhetjük az utcáról, árustól és a térképen is apró piktó jelzi, hol érdemes bombászkodni. Az összetevők típusától és kombinációjától függően többszáz féle robbanóanyagot állíthatunk elő, amelyekből azonban egyszerre csak három lehet nálunk. Használhatjuk őket ez ellenfeleink paráztatására, figyelmük elterelésére, de persze támadó szándékkal is bevethetjük, hogy az antipatikus delikvensekből középkori bombapaprikást készítsünk.

Szintén új fegyver a Horogkampó, amely végeredményben egy ívben meghajlított penge. Remekül használható a magas falak gyors leküzdéséhez, illetve az épületek között kifeszített kötélrendszeren. Így rendkívül gyorsan és szinte észrevétlenül tehetünk meg nagy távolságokat. A megoldást javaslom bevetni csúcsforgalom idején a belvárosban! Biztos sokan siklanának át a Parlament tetejéről a Batthyányi térre, főleg a mostanában kigyulladó metrókocsikra gondolva. A Horogkampó bevethető akkor is, amikor gyorsan menekülőre kell fogunk a dolgot. Egyszerűen ellenfelünk hátába merítjük a hideg vasat, majd lendületet veszünk és átfordulunk a csodálkozó delikvens hátán. Látványos és hatékony megoldás.

A harmadik újdonság nem fegyver,inkább egyfajta játék a játékban. Gondolom sokan ismerjük a Plants vs Zombie, vagy az ehhez hasonló Toronyvédős játékokat. Az ellenfelek hullámokban törnek a területünkre és nekünk a stratégiailag megfontoltan, előre felállított védelmi eszközökkel kell visszavernünk a támadást. Elsőre talán fura, hogy egy ilyen játékmód is helyett kapott a Revelations-ben. Higgyétek el, másodszorra, de még harmadszorra is fura. Egyáltalán nem illik az Assassin's Creed koncepciójába. Reménykedjünk benne, hogy a következő részben nem kap helyet egy Mario Kart féle autóverseny, ahol Ezioval kell kerülgetni a szalmás szekereket. Amennyiben minijátékokra vágyunk, megvesszük bármelyik Kinect produktumot, de itt nincs helye. A kirohanásom után azért elmesélem a lényegét: az elfoglalt területeket időnként meg kell védeni a dühös Templomosoktól.

Ennek akkor jön el az ideje, amikor bérgyilkosi tevékenységünk már eléggé feltűnővé válik. Nem érdemes tehát mindenkit eltenni láb alól, aki él és mozog, mert mint tudjuk a rossz hírnév gyorsan terjed. Vagy amennyiben mégis hidegre teszünk valakit, akkor végezzünk tiszta munkát és ne hagyjunk életben egyetlen szemtanút sem. Így nem marad nyoma gonosz tetteinknek. A másik lehetőség, hogy lefizetjük a város krónikásait, így apró ballépésünk közhírré egyáltalán nem tétetik. Van ejtőernyőnk is, amely kiegészítő a játékban jóval megelőzi a korát. Eziot ez a tény azonban cseppet sem zavarja, így mi sem méltatlankodjunk miatta. Az ernyővel magas helyekről ugorhatunk le, főleg abban az esetben, ha nincs semmi más alattunk, ami az esést csillapítaná. Amennyiben szeretnénk e korabeli extrém sportnak hódolni, érdemes felkeresni a városi szabót. (így hívnak, de nem engem!) Nála beszerezhetjük a remek kis ugróernyőt.

Léteznek játékok, amelyek első részénél mindenki úgy gondolja, hogy tipikus egyszemélyes alkotással van dolga. A multi szükségtelen és elképzelhetetlen. Aztán mégis kapunk online mókát, amely néha még működik is. Nem versenyezhet persze a COD-al vagy a HALO-val, de egy ideig még szórakoztató is lehet. Ilyen volt annak idején a Dead Space, és ilyen az Assassin's Creed is, amely végül szintén megkapta a multiplayer opciót. Ezúttal már kerettörténet is jár, de túl sok újdonsággal nem készültek az alkotók a tavalyi epizódhoz képest. Azért így is van miből választani. Ismét lehetünk üldözők és persze üldözöttek. A Deathmatch, a Wanted és az Assassinate gyakorlatilag ugyanaz a játékmód, apróbb változtatásokkal. El kell kapnunk a meghatározott célpontokat úgy, hogy közben kicselezzük a minket üldözőket. Az Aircraft Assaultban meg kell szereznünk az Éden Töredéket az ellentől és eljuttatni azt saját főhadiszállásunkra, míg a Corruption módban egyfajta ragály jelenti ránk a legnagyobb veszélyt. El kell kerülnünk a fertőzést, de ha ez mégsem sikerül, ne legyünk restek továbbadni azt a kedves ellenlábasainknak. Sokkal kiegyensúlyozottabbá váltak az erőviszonyok és a pályák is megfontoltabb csapatmunkát kívánnak. Egyszóval sok új dolgot nem kapunk, de ami más lett, az mindenképpen előnyére változott.

Nem lett rossz játék az Assassin's Creed: Revelations. Sőt! Élmény és grafika tekintetében is előrelépett. A történet is sok kérdésre választ ad, de talán kicsit túlbonyolították. Vannak kifejezetten erős jellemzői, de nem szabad szemet hunynunk a hiányosságok felett sem. Desmonddal haladni az Animusban unalmas és frusztráló. A toronyvédős minijáték felesleges. Az újdonságként bevetett bombák használata inkább egy választható plusz, mintsem egy szükséges elem. A városrészek olykor ismétlik önmagukat. Tehát vannak azért hibák, amelyek savanyú szőlőként teszik lehetetlenné, hogy gondtalan mosollyal és jó szájízzel nevezzük tökéletesnek a játékot. Persze ami csak "majdnem" tökéletes, az még mindig felhőtlen kikapcsolódást ígér. Ám legyen Altair vagy Ezio akármilyen profi bérgyilkos, mi azért mégsem halunk bele teljesen a szépségbe.