Azt hiszem a fenti kirohanásom egy kis magyarázatra szorul. Réges-rég, még abban az időben amikor a 486-os számítógépek voltak a minden, megjelent egy játék aminek a címe Alone in the dark volt. Most nem szeretnék hosszabb elemzésbe bocsátkozni, de egy új műfaj születésének volt a hírnöke, amit az 1996-ban kiadott Resident Evil 1 tökéletesített. Ez az új stílusirányzat pedig a túlélő-horror volt! Futótűzként terjedt el gamer körökben, amit természetesen a kiadók meg is láttak, ezért boldog-boldogtalan próbálkozott olyan kópiák kiadásával, amik csak megközelítették a RE széria sikerét. Volt akinek sikerült (RE 2-3, Dino Crisis, Silent Hill), volt akinek nem (Dino Crisis 2, The Thing), de azt hiszem kijelenthetjük, hogy ez volt az aranykora a műfajnak.
Még az előző konzolgenerációra is érkeztek jó, sőt, egyenesen kiváló darabok (Silent Hill 2-3, Obscure 1), de itt már érezhető volt a hanyatlás, mind minőségben mint pedig mennyiségben. Az utolsó, igazi, hamisítatlan survival horror, legalábbis konzolos fronton, a Siren volt ha jól emlékszem. A félreértések elkerülése végett, azért nem soroltam ide mondjuk a Resident Evil negyedik és ötödik részét, mert azok már inkább a túlzott akció irányába mozdultak el. A harmadik generációs Sony masina és az Xbox 360 idejébe pedig elérkeztünk oda, hogy nagyítóval kell keresnünk a kategóriába tartozó címeket. Visszakanyarodván a bevezetőmre, irgalmatlan mód dühös vagyok az Amyre, mert valami nagyon jó is kisülhetett volna belőle, de csúnyán visszanyalt a fagyi!

Általában nem szoktam felülni a jól ismert hype-vonatra, de itt most engem is beszippantott! A készítők ígérgettek tejben-vajban, egészen pontosan vérben és bélben való fürdést, innovatív játékmenetet, epikus sztorit, szóval mindent amit ilyenkor kell. Ha azt mondom, hogy ebből semmi se teljesült, akkor olyan finom vagyok mint egy Bud Spencer féle jobb csapott, de kezdjük is az elején az egészet. Az introban bemutatkozik két hősünk, Lana (szőke, húszas évei vége felé járó, ránézésre olyan 100 ZS-s melltartót hordó hölgy) és a címben is szereplő Amy (8 éves forma kislány, aki az autizmus nevű betegségben szenved). Épp egy vonaton tartózkodnak, egészen pontosan elmenekültek egy Phoenix Center nevű helyről, ahol a kislányon mindenféle kísérletet végzett egy nagyongonosz doktor.
Az út egészen eseménydúsra sikerül, először egy dementor (tudjátok, a metrók bejáratánál álldogáló fiatalemberek, by Blackthorn barátom) külsejű ellenőr érvényesíti a jegyünk, miközben egy barátnőnkkel való telefonos csacsogás közben látjuk, hogy valami csúnyán felrobbant egy távoli helyen, ráadásul jellegzetes gombafelhő-alakzatban terjed a füst utána. Ha még ez nem lenne elég, az eddig sem túl kedves, de legalább egyben lévő kaller ezek után odacsoszog hozzánk, megvizsgálhatjuk a rothadást imitáló pixeleket a fején, aztán nemes egyszerűséggel leüt minket. Ébredésünk nem túl kellemes, mert ugyan a vagonban vagyunk, de mindenünk tiszta vér, a fülkék csont üresek, Amy eltűnt ráadásul a harisnyánk is pont úgy szakadt ki hogy szexi legyen. Innentől mi, azaz a játékos kezébe van adva a dolog hogy a felmerült kérdésekre válaszokat kapjunk. Hol van a kislány? Mi ez a zombiinvázió? És ki törülközött a gázrezsóba?

Szóval eddig a dolog papíron nagyon kellemesen, bár egy kicsit klisésen hangzik. Megmondom hogy melyik elemében vérzik el a cucc: mindegyiken! Először is, az intro, ami a játék motorjával készült, úgy szaggat, amit én eddig se ezen, se az előző generáción nem láttam! Komolyan, mintha valami diafilmet néznék. Ez után jön a külcsín, amiből először konkrétan semmit sem látunk, ugyanis amikor megkaptam az irányítást csak egy sárgás foltot láttam hősünkből. Nem viccelek, semmit se lehet látni amíg a gammát maxra fel nem tekerjük. Ha viszont ezt megcsináljuk, akkor elénk tárul az okádék, rideg valóság (azt hiszem nem lövök le nagy poént amikor elmondom, hogy a grafika a játék egyik legjobban sikerült eleme…). Az egy dolog, hogy letölthető cím, de ezt így ilyen formában kiadni…
Az élsimítás élből (höhö) hiányzik, a felbontás jó eséllyel HD not Ready, a színekből csak kettőt ismer a program. Ha mindez nem lenne elég, a kameraman (igen, merthogy külső nézetből látjuk az eseményeket) sikeresen belövi a hátközép-váll felett kamera unióját, szóval pontosan alig látunk valamit. Az egyetlen tényleg pozitív és kiemelkedő dolog ebből a khmm…fura játékból a hangok. Ez a része valami olyan istentelenül jól sikerült, olyan nyomasztóra, hogy a rettenetes játékmenet ellenére többször majdnem magam alá csuriztam egy-egy sziszegő csőtől vagy zárlatos számítógéptől. Miközben megpróbáltam haladni a stuffban az egyik szemöldököm folyamatosan fent volt a kőkorszaki megoldások láttán. Egy kis kolbászolás után megküzdhetünk az első zombival, akit egy ütés után meg is szenderítettünk a jobblétre.

Várjatok, ez így túl jól hangzik. Ezt az egész műveletet úgy képzeljétek el, hogy én nyomom a harci póz felvétele gombot, ekkor hirtelen a kezünkbe teleportálódik (!!!négy!) egy vascső amit előzőleg felvettünk, majd az ütés gomb szapora nyomogatásával meggyilkolom. Kaptunk még egy kitérés opciót is, de ha ezt használjuk, akkor az egész harci jelenet nagyjából arra hasonlít, mint amikor Fekete Pákó megpróbál egy összefüggő, értelmes magyar mondatot összerakni. Ami további vicc, hogyha erőszakot teszünk egy zámbón, akkor jól génmanipulálódik és lebomlik a tett helyszínén (magyarul eltűnik). Biztos gyors az anyagcseréje!. Hogy tovább borzoljam a kedélyeket, elmondom, hogy ez a játék első öt perce nagyjából. Férfiasan bevallom, itt ki is kapcsoltam a progit, mondván nekem ez elég volt egy délutánra. Másnap azonban erőt vettem magamon és folytattam. Szóval, nem sokkal a mászkáló hullák hidegre tétele után találkozunk egy túlélővel, Marióval, aki segít nekünk megkeresni az eltűnt kislányt.
Itt egy olyan párbeszéd következett, ami tetézte az eddig átélteket! A lényeget kiragadván „Szia! nem láttál erre fele egy kislányt? Szia, nem, csak zombik sétálgattak előttem. De tudod mit? segítek megkeresni” Itt már hangosan felkacagtam, hogy mivan? semmi téboly hogy mi ez az egész? vagy esetleg miért változott mindenki csoszogó hullává? vagy hogy kik vagyunk? Szóval ennyit az epikus sztoriról és párbeszédekről. Az meg megint egy másik kérdés, hogy Mario barátunk olyan mondatokkal és hanglejtéssel hívogatja szerencsétlen Amy-t, ami még egy vérprofi pedofil arcára is könnyeket csalna és csak annyit tudna mondani M-nek hogy taníts mester. Viszont érdekes módon amint megtaláljuk a csajszit, rögtön belefutunk egy-két jópofa ötletbe amiért egy mosolygós felhőt beírok a készítők füzetébe.Egyrészt amikor fogjuk kiskorú A kezét, akkor érezzük a szívverését, ami jelez ha veszély van, ugyanis ha ellenfelek vannak a környékünkön, egyre hevesebben dobog, vica verza.

A másik jópofaság, hogy alapból fertőződik Lana is, aminek a mértékét útközben felvehető szérumokkal tudja kordában tartani. Ha viszont Amy a közelünkben van, akkor ellenszérumként is használhatjuk, ugyanis ekkor nem tudunk megbetegedni. Természetesen ha a betegség túlzottan elterjed bennünk, akkor game over (jópofa egyébként hogy Lana elkezd átalakulni ilyenkor)! Tartalom szempontjából se teljesít jól a stuff, mert hat fejezetre van osztva az egész, de ha kitanuljuk a pályákat, akkor olyan 5-20 perc alatt kacagva lehet teljesíteni őket (első nekifutásra azért tisztességeset fogunk szívni). Meg kell említenem az elkefélt checkpoint rendszert is, amik olyan lehetetlen helyeken vannak, hogy például ha eljutunk az egyik fejezet végére, de ott meghalunk, akkor kezdhetjük az adott chaptert előröl. Akadnak logikai feladatok is, de ezek ki is merülnek holmi idióta DNS keresgélésben meg kódfeltörésben.
A kooperációs lehetőségek pediglen kimerülnek abban, hogy a kislányt beküldjük egy olyan helyre ahova elvileg mi is be tudnánk mászni, majd egy gomb segítségével megparancsoljuk neki hogy fogja meg az adott kódkártyátkapcsolót és jöjjön vissza. Kihívással telinek hangzik, ugye? Ja igen, mielőtt elfelejtem: két fejezett között állóképek formájában kapjuk a sztorit, amik szintén beszaggatnak! Igen, jól olvastátok, a képek is beszaggatnak (viszont ami külön vicc, hogy a maga a játékmenet meg teljesen folyamatos). Említettem még a bevezetőben hogy lopakodni is lehet, ami egészen pontosan annyiból áll hogy megnyomjuk a guggolás gombját és elsunnyogunk néhány erős monszta mellett. Ez ám a Metal Gear Solid utánérzet!

Azt hiszem nem is nagyon szeretném tovább ragozni, pedig túl sok kihagyott ziccerbe nem rúgtam még bele (random helyen előtűnő, megölhetetlen zombik, tárgyfennakadások). Csúnya, bugos, rövid, tele van kihasználatlan lehetőségekkel, illetve úgy en bloc egy fércmunka. Hogy kinek is ajánlanám? Szülőknek, akik egy rossz jegy miatt szeretnék megbüntetni a gyermeküket.