Oliver Bowden - Assassin's Creed: Jelenések

A Magyarországon eddig megjelent könyveket - amelyek ugyebár Ezio és Altair történetét dolgozták fel nekünk - kivétel nélkül hamar a szívünkbe zártuk, hiszen tény ugyan, hogy túl sok irodalmi értékkel nem rendelkeztek, egyszóval nem tehetők oda a nagy klasszikusok mellé, és nem is fognak klasszikussá érni, de ettől eltekintve is népszerűek voltak a rajongók körében, az érthető nyelvezettel ellátott történetek alatt pedig jobban izgultunk, mint a legjobb kalandregények olvasása közben. Habár sokan sérelemként rótták fel, hogy a könyvek csak alig-alig gondolják tovább a játékban látott cselekményeket - leginkább a főhős gondolatai szolgáltattak exkluzivitást -, de mivel bizonyára nem mindenki rendelkezik makulátlan angol tudással, így a regények lehetőséget adtak arra, hogy minden apró cselekményt megértsünk a játékon belül.

Már az előző Assassin's Creed kötet, avagy a Titkos keresztes háború idején is érdekesség volt, hogy az adott könyv nem csak az adott videojátékot - ebben az esetben ugyebár a legendás első részt - dolgozta fel, hanem annak egy mellékszálát is. Ezt az útvonalat folytatja tovább Oliver Bowden legújabb műve is, amelynek köszönhetően nem csak az utolsó Ezio-val foglalkozó epizód, avagy a Revelations történetét élhetjük át a sorok olvasásával, hanem a korábban megjelent Embers alcímet kapott animációs sorozat sztoriját is, amely alighanem a legérdekesebb, mentálisan és érzelmileg is megkapó történeti szál a könyvön belül, mondhatni megkoronázása az egész sorozatnak. Ez egyébiránt véleményem szerint minden téren igaz a Jelenésekre, hiszen bár már maga a videojáték is egy méltó finálét jelentett a szériához, de a könyvsorozat esetében ez az álláspont még inkább érvényes, sőt úgy érzem, hogy a magyar kiadással is sikerült szintet lépnie a kiadónak, hiszen a kezdeti gyermekbetegségek és esetleges hibák mára mintha teljesen eltűntek volna a könyvből. Habár én még egy korrektort azért ráeresztettem volna a fejezetekre, de ettől eltekintve a Jelenések lett az eddigi legtökéletesebb mű, ami megjelent az Assassin's Creed név alatt.

A könyv keretein belül egyébiránt már nem egy fiatal, hanem egy idősebb, de ezzel együtt minden eddiginél bölcsebb Eziot ismerhetünk meg, ami alapjaiban rányomja majd a bélyegét az elmesélt történetre, hiszen a karakter nem fogja magát olyan könnyen kivágni a bajokból, mint eddig - egoista próbálkozásával már a kezdést követően kis híján el is bukik -, így a végrehajtandó feladatokat inkább alapos megfontolással kívánja elvégezni, amit gyakran magvas gondolatok kísérnek. A sztori szerint Ezio a legendás Altair nyomát kutatva olyan titkokra bukkan a templomosokkal kapcsolatban, amelyeknek köszönhetően a Krédónak tett fogadalma alapján még egyszer és utoljára szembe kell szállnia ősi ellenfeleivel, hogy egy mindent elsöprő harc során tegyen pontot az évszázadok óta tartó rivalizálás végére. A küzdelem tétje ezúttal nagyobb lesz, mint valaha, ám hajlott kora egyre gyakrabban akadályozza meg Eziot abban, hogy bevetései sikerrel, de legalábbis úgy záródjanak, ahogyan azt ő elképzelte. Vajon az évek alatt összegyűjtött tapasztalat és bölcsesség elég lesz ahhoz, hogy az orgyilkos mester végrehajtsa életének legnagyobb küldetését és legyőzze a templomosokat? Ha a kérdésre keresed a választ, a könyvben biztosan választ találsz majd rá!




Sokan nem értették a múltban, hogy miért is kellett két Ezioval foglalkozó történet után belecsapni Altair kalandjaiba a Titkos keresztes háború keretein belül. Aki szintén a kétkedők táborát erősítette akkoriban, az nyilván a Jelenések elolvasását követően fog rádöbbenni arra, hogy miért is volt szükség minderre, hiszen a legújabb könyvben szó szerint annyi utalás van az előző kötetre - ha nem is közvetlenül, de közvetetten mindenképpen -, hogy szinte követelménynek tekinthető előbb azt, majd utána ezt elolvasni. Nyilván a két sztori - még a Jelenések is - érthető lesz Altair kalandjainak ismerete nélkül, de akadnak olyan - gyakran csak rejtett - átfedések, ahol a sorrendben az előző kötetet ismerő olvasók biztosan eleresztenek majd egy-egy mosolyt a bajszuk alatt. Habár a könyv ugyebár ismét többnyire egy videojáték alapján készült, úgy vettem észre, hogy Oliver Bowden sokkal nagyobb szabadságot engedett meg magának, gyakran nem csak a reflektálás, hanem a cselekmény és a körítés esetében is, így Ezio kalandjai majdhogynem sokkal érdekesebbnek tűntek olvasva, mint a virtuális interakció segítéségével átélve.

Külön felhívnám a figyelmet arra a tényre, hogy a regény lényegesen izgalmasabb és változatosabb lett, mint a korábbi kötetek, amelyek véleményem szerint gyakran fulladtak unalomba azzal, hogy nagyon-nagyon hűen ragaszkodtak a videojáték cselekményéhez, így amikor már a tizedik fejezet után is csak hajkurásszuk a célszemélyeket, csak a rejtett tőrrel vágjuk el a torkukat, majd ide-oda futkározva gyűjtjük be a semmitelen információkat, amelyek újabb városokat és újabb célszemélyeket hoznak a történetbe, az hosszabb távon hamar unalomba fulladt. Ez leginkább a mostani kötet elolvasását követően tudatosult bennem, aminek az alapját is egy sokkal változatosabb videojáték szolgáltatta - ez tény -, de így is lényegesen változatosabb, mondhatni kalandosabb sztoriba csöppenhetünk Ezio oldalán, mint korábban valaha is. Habár a középpontban ezúttal is az orgyilkosok tulajdonságai állnak majd, természetesen a templomosok elleni harc, illetve a célszemélyek utáni kutakodás mellett, de a fentebb említett, kissé monotonná váló részek sokkal kellemesebb arányban kerültek adagolásra és sokkal több hely jut az izgalmaknak, az igazi kalandoknak és úgy egészében minden másnak.

A Jelenések esetében kiemelném továbbá, hogy a szokásos szereplőbemutatás mellett a hazai kiadásban megtalálható végre egy mini-szótár is, amiben az előforduló idegen szavak és kifejezések kerültek összegyűjtésre. Már a korábbi regényekben is sérelmeztem, hogy gyakran egész mondatokat olvashattunk idegen, általában olasz nyelven, amelyek lefordítása a többségnek bizonyára gondot okozott. Én úgy ahogyan van, teljesen kihagytam volna az idegen kifejezéseket a magyar fordításból - továbbra sem látom értelmét -, de alternatívaként ez a szótárszedet is megteszi, viszont alkalmazása sajnos nagyon nehézkes, hiszen a könyv végén kapott helyet, méghozzá nyelvek szerint szétválogatva. Ezzel az a probléma, hogy használata igencsak körülményes, hiszen egyrészt lapozgatással meg kell szakítanunk az olvasást, másrészt pedig tudnunk kell, hogy éppen milyen idegen nyelven olvastuk a kifejezést, másrészt ugyanis soha nem fogjuk megtalálni azt a néhány oldalas mellékletben. Humánusabb megoldás lett volna lábjegyzetként közölni a fordításokat!

Ettől eltekintve azonban az Assassin's Creed: Jelenések így is az eddigi legtartalmasabb, a magyar fordítást tekintve is a legjobb és legváltozatosabb kötet lett a sorozat életében, amit az első betűtől az utolsóig nagyon élveztem, hiszen Ezio utolsó kalandjai már nem csak izgalmakat, hanem gyakran magvas gondolatokat is tartogattak számomra néhány fejezetben, kifejezetten tetszett az öregség visszatérő gondolata és a hozzá kapcsolódó okfejtések, amelyek úgy gondolom, hogy mindenki életében - előbb vagy utóbb legalábbis - elő fognak kerülni. Summázva tehát az eddigi legérettebb és legletisztultabb Assassin's Creed könyvet köszönthetjük a Jelenések képében, aki tehát eddig kedvelte a sorozatot, az méltón zárhatja le vele Ezio történetét. Hogy ezzel az Assassin's Creed-történet is végleg lezárult-e? Az utolsó oldalak tanúsága szerint még korántsem...