Zombieland filmkritika

Valószínűleg Danny Boyle 28 nappal később-jének, az eléggé népszerű, és jó pénzt hozó 2004-es, Zack "300" Snyder rendezte Holtak hajnala remake-nek, na meg Romero mester egy évvel későbbi visszatérésének köszönhető, hogy az utóbbi egy-két évben már nyakig jártunk az emberevő élőholtakat újabb és újabb variációkban felvonultató produkciókban. Igen, ma már ott tartunk, hogy az alműfajnak is külön al-alműfajai lettek: sztriptíztáncos zombik, náci zombik, és így tovább.


És mégis, egyszer csak jön egy olyan film, mint a Zombieland, ami még mindig képes valami frisset, újat mutatni, csavarni egyet egy egyébként eléggé üres, nem túl sok lehetőséget kínáló szubzsáneren, és felkavarja az állóvizet. A Zombieland ugyan nem videojátékadaptáció, de mégis ezerszer inkább érződik annak, mind bármelyik játék-megfilmesítés ebből az évtizedből. Hogy miért van ez? A videojátékok alapvető célja, hogy szórakoztassanak, élvezetesek és sok esetben egyben viccesek is legyenek. Ezek talán a legfontosabb elemek, melyek döntőek abból a szempontból, hogy tetszeni fog-e valakinek egy adott game, vagy sem. A hollywoodizált, játékon alapuló mozifilmek azonban legtöbbször véresen komolyan veszik magukat, és pont a játékok világának negatívumait, az unalmas, monoton, erősen pixelizált atmoszférát idézik meg, a vérbő, humorral teli, controller-gyilkos játékmenet helyett. A Zombieland pontosan azt teszi, ami eddig senkinek se jutott igazándiból eszébe. Fog egy horrortémát, és a geek, a fanboy szemén keresztül mutatja be azt: végülis mi értelme lenne egy zombikkal teli világban élni, pontosabban túlélni, ha közben nem rúghatod jól szét a zombik seggét?

A történetben nincs sok eredetiség, viszont a tálalás minden hibát elfeledtet velünk, mindemellett a készítőknek még így is sikerült valahogy a legnagyobb kliséket elkerülniük. A szcenárió a szokásos: ezúttal a kergemarhakór vírusa az okozója mindennek, ugyanis tovább mutálódott, ennek eredményeképp földünk egész népessége lassacskán zombifikálódott. A maréknyi túlélő próbál napról napra élni ebben a poszt-apokaliptikus világban, és persze a lehető legtovább életben maradni, egészen eltérő módszereket használva. Egy ilyen utolsó harcos a narrátorunk is, "Columbus" (Jesse Eisenberg), ki nevét a születési városa után kapta.

Az ő megoldása szimpla és precíz, 31 szabályból álló lista szerint él (ezek között olyan magától értetődő dolgok is találhatóak, mint a testi kondíció megtartása, vagy a zombik hatásos megölésének módja, de erős homlokráncolást előidéző pontok is, mint a fizikai megerőltetés előtti bemelegítés, vagy a biztonsági öv bekötése is), ami eddig abszolút bevált. Mivel Texas-ban él régóta, szüleitől távol, elhatározza, hogy hazaindul, hátha életben talál még ott valakit. Nem telik el sok idő, és belefut Tallahassee-be (Woody Harrelson), aki igazi zombigyilkos professzionalista, keménykötésű redneck, és szintén nem teljesen százas. Mivel ő Floridába tart, Columbus betársul mellé. Később még kiegészül a kis csapat a testvérpárral, Wichitával (Emma Stone) és Little Rock-kal (Abigail Breslin).


A Zombieland élőholtjai a 21. századi "új faj"-ba tartoznak, értem ezalatt azt, hogy nem a sírból kikelt holttestek, és nem is lassú járású, agyevő szörnyek, hanem vírusfertőzött, emberhúsra éhes ösztönlények, akik, ha kell, nagyon is gyorsan képesek mozogni. Bár egyértelműen nevezhetnénk a filmet akár horrornak is, hiszen a zombiveszély mindvégig jelen van, és fontos eleme a cselekménynek, ezzel csak hátrányára szimplifikálnánk a Zombieland-et, és olyasvalamit állítanánk róla, ami valójában elég távol áll az igazságtól. Ruben Fleischer rendező debütálása sokkal többet érdemel, mint hogy pusztán egy újabb zombifilmként leírjuk, és pikkpakk ránézésre megítélve bedobjuk a többi gyenge próbálkozás közé. A Zombieland vígjáték is, de nem paródia valójában. Bár elkerülhetetlenek lesznek majd a zseniális Haláli hullák hajnalával történő összehasonlítások, itt nem kerülnek konkrét jelenetek vagy mondatok kifigurázásra klasszikus horror- és/vagy zombifilmekből, magából a helyzetekből adódó komikum szolgáltat elegendő humort. A sztori egy road movie vázára van ráhúzva, négy teljesen eltérő karakter útját követjük Texas-ból Kaliforniába, ahol egy mítikus, állítólag zombimentes vidámpark taláható.


Az út során a szereplők szépen lassan megismerik egymást, elkezdenek kötődni valamilyen szinten, és a zombifertőzés előtti életükről is egyre több derül ki. A 12 éves Little Rock amolyan fogadott lányává válik Tallahassee-nek, nővére pedig ideális barátnő-jelölt Columbus számára, akinek még sose volt dolga lánnyal. Rhett Reese és Paul Wernick forgatókönyvírók munkája intelligens és vicces, egyszerre építkezik horrorisztikus, ijesztő, valamint vígjátéki, sőt drámai panelokból. Kellő mennyiségű öniróniával él, de egyszer se jut eszünkbe, hogy a világ, amelyben játszódik ne lenne igazi, vagy ne létezhetnének benne ilyen figurák. A Zombieland még a karakterfejlődést se hanyagolja el teljesen. Azért a négyesből nem mondható el senkiről sem, hogy háromdimenziós, gondosan megfestett, hús-vér ember lenne, de nem is mindössze agyatlan karikatúrákról van szó. Mindegyikőjüknek megvan a maga pillanata, amikor ragyoghat, és a dialógusok sem csak poénos egysorosokból állnak. Fleischert tehetséges írók támogatják a másfél órás játékidő elejétől egészen a végéig, és ennek köszönhetően a Zombieland szórakoztat, elgondolkodtat, és még gyengébb-erősebb érzelmeket is képes előidézni belőlünk, amelyeket a karakterek iránt táplálunk majd.

A Zombieland talán nem a valaha készült egyik legjobb horrorfilm, sőt, ha van oldala, ami nem igazán működik, akkor az a horror, de hibáit olyan ügyesen képes erényeivel elfedni, hogy azért megérdemel minden dícséretet. Fleischer rendezése könnyed, gördülékenyen, bámulatos természetességgel vezeti fel a történetet, ez a picit keserédes feelgood érzés, amit a vígjátéki és drámai pillanatok keveredése okoz, egészen a befejezésig megmarad. Bár még a másfél órát sem éri el a film hossza, egyáltalán nem érződik kapkodósnak, sietősnek az iram, és még azt se mondhatnám el, hogy valami is kimaradt. Egy folytatást persze könnyedén el tudnék képzelni, de attól még így kerek a Zombieland, ahogy van.

A Columbus-t alakító Jesse Eisenberg játéka visszafogott, mint eddig minden filmjében. Egyáltalán nem rossz színész, de talán túlságosan is egyoldalú az eddigi rezüméje, a csendes, meg nem értett tini srácon kívül eddig más színezetű karaktert még nem láthattunk tőle. Woody Harrelson évek óta nem volt olyan jó, mint a Zombielandben, Tallahassee nagydumájú macsó, de vannak meglepően nyugodt, sőt szomorú mozzanatai is. Emma Stone a Superbad-ben még laza középsulis csajt játszott, azóta színészileg csak érettebb lett - és jobban belegondolva, nem csak színészileg. Wichita jóval keményebbnek igyekszik látszani, mint amennyire az valójában: kezdetben magának se meri bevallani, de neki is szüksége van egy Columbushoz hasonló támaszra.


Ruben Fleischer filmje annyi műfajt tömörít egybe (romantika, komédia, akció, dráma, horror, road movie), hogy kész csoda, hogy életképes végeredmény született belőle. Pedig így történt, sőt, az életképesnél sokkal jobb is, amit a vásznon megcsodálhatunk. A Zombieland tele van okos megoldásokkal, és kis utalásokkal, amiket néha eléggé könnyű, néha pedig meglepően nehéz észrevenni. Fleischer ezelőtt videoklipeket rendezett, és ennek nyoma meg is látszik a Zombieland képi világán. Egyik vizuális csibészség követi a másikat; ilyen például Columbus szabálykönyvének életre keltése, vagyis mikor szóba kerül egy szabály, az megjelenik kiírva is, de nem ám csak úgy, a megszokott módon, a kép alsó sarkába biggyesztve valamilyen unalmas betűtípust használva, hanem valóban újszerű és kreatív effektusokat alkalmazva. Ez csak egy a tucatnyi érdekesség közül, amit a Zombielandben láthatunk - megemlíthetném még a valaha filmre vitt egyik legmókásabb cameót is, de akkor könyörtelen poéngyilkos lennék.

A Zombieland az idei év egyik legjobb filmje, ez egy percig sem vitás. Van benne akció, vér, zombik, cool arcok és cool szövegek, ütős poénok - mi más kellhetne még? Fleischer tudatában van annak, hogy a zombiműfaj az unásig lett már járatva, és kicsit örömét is leli ebben a tényben, filmje mintha csak be akarna inteni az inspirálatlan, unalmas, középszerű daraboknak, amik mostanában születtek. A Zombieland minden, ami hiányzik mostanában a mainstream horrorból: tökös, eredeti, a műfaji korlátokat átlépni nem félő film. Nézze meg, aki csak tudja, érdemes.

Zombieland előzetes