Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
DNS
Matt Damon és Paul Greengrass rendező közös munkájának köszönhetően eddig olyan filmeket kaptunk, mint A Bourne-csapda és A Bourne ultimátum, melyek alapján ezúttal is megvolt az esély egy, a hollywoodi gyakorlattal némileg szembemenő, mégis - vagy éppen ezért - pörgős és élvezetes produkcióra. Különösen Greengrass utóbbi tíz évben felmutatott, nem túlságosan hosszú, de A véres vasárnappal és A United 93-assal megspékelt, felettébb meggyőző rezüméje adhatott okot a bizakodásra, hogy ismét egy izgalmas és elgondolkodtató mozit láthatunk, melyben az erőszak nem öncélú, de legalábbis nem a kedvező színben feltüntetett formájában van jelen. A rendező korábbi filmjeihez hasonlóan itt is egy konfliktus a főszereplő, ezúttal azonban nem pusztán egy kémjátszma vagy a terrorizmus áll a középpontban, hanem maga a háború, annak okaival és hatalmi vonatkozásaival együtt.
Irak, 2003. A NATO-támadást és az ország megszállását követően Roy Miller, az amerikai csapatok egyik tiszthelyettese (Matt Damon) azt a feladatot kapja, hogy osztagával találja meg és biztosítsa a szaddamista irakiak által rejtegetett tömegpusztító fegyvereket. Amikor azonban a felderítőktől kapott információk alapján elfoglalt raktárban csupán vécécsészéket találnak, amelyek ugyebár nem számítanak a hagyományos értelemben vett biológiai fegyverek közé, és mindez már vagy a harmadik ilyen lukrafutásos akciónak bizonyul, Miller gyanakodni kezd a tippek forrását illetően. Hősünk szóvá is teszi aggodalmát egy fejesekkel teletüzdelt eligazítás alkalmával, mire nagyjából úgy néznek rá, mint akik még nem láttak önálló gondolkodásra képes katonát a hadseregben. Millert természetesen igyekeznek meggyőzni az ismeretlen forrás szavahihetőségéről, és hogy a neki tulajdonított további fülesek alapján kutasson csak tovább nyugodtan a fegyverek után. Az össznépi gyülekezetet követően azonban váratlanul odalép hozzá Martin Brown, a CIA Közel-Keletre kihelyezett tisztje (Brendan Gleeson), akitől megtudja, hogy a következőként megadott helyszínen sem fog tömegpusztító fegyvereket találni, bármennyire is próbálkozik, mivel korábban már egy másik csapat sem járt eredménnyel.
A parancs mindazonáltal parancs, ezért Miller kénytelen kivonulni, és úgy tenni, mintha tényleg keresgélne. Amit talál, az csupán egy iraki informátor, "Freddy" (Khalid Abdalla) aki viszont azt állítja, hogy egy közeli házban látta az iraki hadsereg egyik vezetőjét, Al Rawi tábornokot (Yigal Naor) többedmagával tanácskozni. A végre kézzelfogható eredményre áhítozó Miller csapatával meglepetésszerűen lecsap a fegyveresekkel amúgy nem túl jól őrzött házra, a tábornoknak azonban sikerül időben kereket oldania. Ennek ellenére a támadók kezére kerül Al Rawi egyik bizalmasa - ám mit tesz isten, mielőtt még bármit is ki tudnának szedni belőle, megjelenik az amerikai hadsereg egyik különleges egysége a gátlásoktól mentes Briggs őrnaggyal (Jason Isaacs) az élen, és egy kis hazafias kakaskodás után magával hurcolja a foglyot.
Az eltökélt Roy Miller mindezt persze nem veszi túl jó néven, ezért találkozót kér Browntól, ami a bagdadi Zöld zónában jön létre. Utóbbi felajánlja Millernek, hogy dolgozzon neki, aki bele is megy a dologba, lévén már igencsak tele a hócipője az ellentmondásokkal és a hadseregben zajló látszólagos töketlenkedéssel. A CIA-tiszt lehetővé teszi számára, hogy titokban nyomozást folytasson az ügyben. A dolgokat még tovább bonyolítja a Wall Street Journal kíváncsiskodó újságírónőjével, Lawrie Dayne-nel (Amy Ryan) folytatott párbeszéd, melynek során Miller tudomására jut, hogy a tömegpusztító fegyverekről szóló információk egy titokzatos forrástól származnak, aki állítólag csak Magellánnak nevezi magát. A forrás kiléte azonban teljességgel ismeretlen, amit az újságírónő szerint az őt tájékoztató magasrangú washingtoni tisztviselő, Clark Poundstone (Greg Kinnear) sem tudott felfedni előtte, pedig tényleg nagyon igyekezett. Az a Poundstone, aki személyesen küldte ki a Delta Force-os fiúkat Al Rawi emberének elhurcolására, hogy segítségével kézre keríthesse a tábornokot... Ki tudja, talán mégsem véletlen egybeesés, hogy Magellán személye megismerhetetlen, miközben Al Rawi szerint már régóta nem is rejtegetnek tömegpusztító fegyvereket Irak területén?
Maga a konkrét történet természetesen fikcionális, ám részben valós alapokon nyugszik, elsősorban a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos kutatást és a felmerülő kétségeket illetően. A szituáció nyilvánvalóan arra van kihegyezve, hogy az USA annak idején anélkül támadta meg Irakot, hogy ott valóban bármilyen vegyi vagy nemzetközileg tiltott fegyvereket rejtegettek volna, ez és a terrorizmus támogatása sokak szerint csupán ürügyként szolgált az ország megszállására. Az amerikaiakkal való alkura apelláló, de harcolni is kész Al Rawi tábornok figurája szintén kitalált személy, csakúgy, mint a legtöbb iraki által árulónak tartott politikus, Ahmed Zubadi, aki a Szaddam-rezsim elkergetését követően azért érkezik Bagdadba, hogy az új, "demokratikus" iraki bábkormány élére álljon. A Pentagon embere, Clark Poundstone pedig kimondva-kimondatlanul az USA kormányának ködösítési és a megszállást legitimizálni kívánó törekvéseit képviseli, melynek érdekében szinte semmilyen eszköz használatától sem riad vissza. A sztori ilyen szempontból kissé szájbarágósnak tűnhet, a lényeget azonban végeredményben nem annyira a bemutatott szereplők, illetve események valóságalapja adja, hanem a főhős motivációja és a háború igazi okának keresése.
Mert hát lássuk be, Roy Miller nem az a tipikus katonatiszt, aki pusztán a háború kedvéért, unaloműzésből vagy a saját adrenalinfüggősége kielégítése miatt harcol, vagy aki úgy van vele, hogy nem igazán érdekli az egész, és csak a pénzért, a parancsokat követve, jóformán gondolkodás nélkül lő és cselekszik. A háborúval szemben kritikus külső szemlélőként egyáltalán nem nehéz Matt Damon karakterével azonosulni, ahogy a konvenciókkal és az árral szemben igyekszik feloldani az elétáruló ellentmondásokat egy olyan világban, ahol sokszor nem is olyan könnyű átlátni a valóságot egy egyszerű katona, vagy akár civil számára a különböző érdekek és hatalmi játszmák útvesztőjében. A film másik érdeme, hogy ha csak a háttérben is, de kihangsúlyozza azt a törékeny egyensúlyt, amely létfontosságú a többnemzetiségű, szunniták, síiták, arabok és kurdok által benépesített Irak összetartása, a nyílt polgárháború elkerülése szempontjából, és félreérthetetlen utalásokat tesz arra, hogy a kívülről az országra kényszerített, a helyi viszonyokkal szemben ignoráns hatalom sohasem lehet igazán úrrá a helyzeten. Egy ilyen, megszállt országban a békének csupán szigetei léteznek, mint amilyen például maga a Zöld zóna - az ugyanis nem más, mint egy nagyjából tíz négyzetkilométeres, betonfallal, szögesdróttal és megerősített őrséggel védett terület Bagdad központjában, melyet a város megszállását és a Szaddam-rezsim menekülését követően az amerikai és koalíciós erők vezetői vettek birtokukba.
Nem nehéz elképzelni, hogy a kényes téma és a fikciókkal élő forgatókönyv miatt a filmet az Egyesült Államokban a márciusi bemutató után sokan támadták, és a kritikusok részéről is felemás értékelést kapott. Míg egyesek azzal vádolták, hogy összeesküvés-elméletével nyíltan háború- és Amerika-ellenes, illetőleg hogy a kormánnyal és a felső vezetéssel szembeforduló Miller és a CIA-s Marty Brown egyértelműen deviáns állásfoglalásra és magatartásra ösztönöz, mások szerint az ilyen emberek túlreagálják az egyébként nagyrészt kitalált történetet, ahelyett, hogy egyszerű akció-thrillerként értékelnék, és elismernék az Irakban harcoló amerikai katonák szemszögéből autentikusan bemutatott hadműveleteket. Michael Moore, a közismerten az USA hatalmi törekvéseivel és agresszív külpolitikájával szembehelyezkedő dokumentumfilmes rendező pedig egyenesen odáig ment, hogy a filmet a Hollywood által készített legőszintébb háborús mozinak titulálta. A magát a Zöld zónát rendező Paul Greengrass pedig azzal védekezett, hogy az alkotást tulajdonképpen az a tény inspirálta, miszerint az általános tájékoztatás szerint a támadás előtt a kormány és a hadsereg bizonyított információkkal rendelkezett az iraki tömegpusztító fegyverek létezéséről, amiről viszont később kiderült, hogy ebben a formában nem igaz. Saját bevallása szerint a rendező egy konkrét történet elmesélése helyett kezdetben csupán egy iraki háborús filmet akart készíteni, melynek cselekményét végül a Rajiv Chandrasekaran által írt könyv mentén fektette le. Állítása alapján az amerikai politikusok között valóban folyt egy vita arról, hogy feloszlassák-e az iraki hadsereget, továbbá leszögezte, hogy mind a Bourne-filmek, mind pedig a Zöld zóna azt az általános, hatalommal szembeni bizalmatlanságot hivatott kihangsúlyozni, amely az igazságot eltitkoló kormányzat tevékenységének köszönhető.
Ami a mozivásznon való megvalósítást illeti, gyakran előfordul a Greengrassra jellemző dokumentarista filmezési technika: az akciójelenetek közben bőven van kézikamerázás és kamerarángatás, és a hatás kedvéért még a kép is "gyárilag" szemcsés. Hogy ezt ki mennyire szereti és értékeli, az ízlés dolga, de aki kevésbé jól viseli, annak lehet, hogy nem jön be annyira a film. Ellenben a hangok, lövések, robbanások nagyon a helyükön vannak - egy-egy akció közben hatásos ízelítőt kapunk általuk abból az érzésből, milyen lehet a valóságban egy háborús övezet kellős közepén tartózkodni. A realitásérzetet csak növeli, hogy a filmben nincsenek olyan elcsépelt klisék, mint a tipikus hollywoodi blockbusterekben, és nem hiányoznak azok a beszólások sem, melyeket a megszokott főhős karakter ellenfele legyőzésekor vet oda, amolyan "na ki a fasza csávó" stílusban. A karakterekre többnyire inkább a Greengrasstól szintén nem idegen minimalizmus jellemző, vagyis általában csak azt mondják ki hangosan, ami magát a cselekményt támogatja, jópofa fecsegéssel itt nemigen találkozunk.
A Zöld zóna semmiképpen sem tömegfilm, és bár nem olyan pörgős és feszített tempójú, mint a Bourne-filmek, végig leköti a nézőt, ha képes beleélni magát a főszereplő helyzetébe. A sztori nem feltétlenül a legeredetibb, de alapvetően egy jól megírt, következetes forgatókönyvvel van dolgunk. Igaz akad benne egy-két kevésbé reális momentum, mint például az, hogy a film végén kissé nehezen hihető, amikor egy "falábú" civil szabadon mozoghat egy teljes kerületet átfogó katonai művelet területén - bár világos, hogy erre miért volt szükség a történet szempontjából, és tulajdonképpen vajmi keveset von le a film mondanivalójából. Persze lehet azzal vádolni, hogy az egész felettébb kiszámítható, igazi meglepetést vagy katarzist nem hordoz magában, de erre nem is igen lehetett számítani az immár a történelem kategóriájába sorolható tények ismeretében. Az is a filmkészítők szemére vethető, hogy a Zöld zóna egyrészt túlságosan felszínes, mert nem tár fel mélyebb összefüggéseket, másrészt aktuálpolitikai ellenpropagandizmusa miatt sallangoktól mentes akciómoziként sem igazán hiteles. Noha a kritika részben tényleg jogos, ha a kitűzött cél valóban inkább az iraki viszonyok bemutatása és egy gondolkodásra késztető sztori tálalása volt, akkor a film egyáltalán nem tekinthető teljes kudarcnak.
Másfelől az, hogy konkrétan ki mit hisz a történet valóságalapjával kapcsolatban, mindenkinek saját szíve joga. A mondanivaló a kissé erőltetett és elnagyolt befejezés ellenére is átjön, ha nem mindenáron úgy ülünk le a film elé, hogy a hibákat keressük benne, hanem egyszerűen megpróbálunk azonosulni az egyszeri katona - ha úgy vesszük, kisember - szerepével, aki csupán egy bábu egy rajta jóval túlmutató, nagyszabású politikai és hatalmi játszmában. Lehetséges, hogy a háború témája a legtöbb amerikai számára már elcsépeltnek számít, a világ többi részén azonban még talán fogékonyak az emberek az ezzel kapcsolatos dilemmákra. Mint például Roy Miller tiszthelyettes, aki a film végén joggal veti bürokrata honfitársa szemére: egyáltalán nem mindegy, mi a háború, az öldöklés oka - mert mindenki, de különösen a benne résztvevők természetes és jogos igénye, hogy megismerje az igazságot.
