Transformers 3. filmkritika

Bay alkotásain valóban nem nehéz észrevenni, hogy egyszerűen imádja egyfajta high-end játékszerként funkcionáló kis kütyüit, a modern filmgyártás és technika által rendelkezésére bocsátott, szinte korlátlan lehetőségeket, beleértve a különféle vad és extrém ötleteket is. Minderre jó példával szolgál a filmben az a felhőkarcolók között felvett jelenet, melyben a félelmet nem ismerő katonák testükön denevérszárnyakkal felszerelkezve ugranak ki egy helikopterből, majd virtuóz módon lavíroznak a levegőben, az előttük tornyosuló épületeket és a hátuk mögül rájuk zúdított lövéseket kerülgetve. Tény és való, ez a szekvencia pusztán azért került a filmbe, mert Bay, amikor meglátta eme újfajta és trendi extrém sportot, azonnal beleszeretett, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ha kell, ha nem, következő filmjében alkalmazni fogja mint látványosságot. Ami szintén rendkívüli módon jellemző Bay-re az a grandiózusság, a minél látványosabb akciókra, illetőleg a lehető legnagyobb szabású jelenetek realizálására való törekvés, melyet a várakozásoknak megfelelően ebben a produkciójában sem igazán pihentetett. Természetesen az első két rész hatalmas anyagi sikere után a gyártó Paramount stúdió sem volt rest megadni az ehhez szükséges majd' 200 millió dollárt, mondván a befektetési kockázat gyakorlatilag nulla - amiben alighanem teljességgel igazuk is van.


Az extravagáns rendező irányítása alatt az alkotógárda tagjai - elsősorban a vizuális, valamint a hangeffektusokért felelős részlegek - jól érzékelhetően igyekeztek még tovább fokozni az előző részben két évvel korábban tapasztaltakat, melyek nem egy alkalommal már így is a tömény nézhetetlenség határát súrolták. A jó oldalt képviselő Autobotok és emberek, valamint a gonosz és hatalomra vágyó Álcák ádáz küzdelmének hátteréül ezúttal is számtalan különböző helyszín, a Föld egymástól távoli pontjain elhelyezkedő terep, objektum szolgál, melyek közül kiemelkedő fontosságot értelemszerűen egy-két amerikai nagyváros, azok közül is elsősorban bolygónk egyik legnagyobb metropolisza vívott ki magának. A végső ütközetnek teret adó Chicago belvárosának totális lerombolása valószínűleg senkit sem ér különösebb meglepetésként, lévén már hónapokkal ezelőtt, a terepi forgatás, illetve a városban foganatosított, rendkívüli méreteket öltő lezárások, átalakítások és díszletelemek alkalmazása kapcsán az erről szóló hírekkel volt tele a média. Ennek megfelelően a film végére kő kövön nem marad Chicago-ban: a város valóságos katasztrófa sújtotta övezetté alakul át, mindenfelé súlyosan megrongált utakat, autókat és házakat látni. Az állandó légitámadások, a tűzharc és a transzformerek cseppet sem környezetbarát test-test elleni összecsapásai által megkímélt utcákat és épületeket pedig egy hihetetlen méretekkel és hosszal megáldott, King Kong sajátos modern megfelelőjének tekinthető, őt azonban bőven lepipáló mechanikus robotkígyó zúzza ízzé-porrá, mely úgy hatol keresztül egy düledező felhőkarcoló acélvázán, mint kés a vajon.


Az előző két részben a főszereplő barátnőjét megszemélyesítő Megan Fox lecserélésével, illetve a rendezővel kettejük közt támadt ellentéttel úgyszintén rengeteget foglakozott a sajtó, ezért arra nem is érdemes sok szót vesztegetni. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ezúttal kimaradt volna a filmből a kötelező bombázó figurája, mely ugyanúgy a Transformers-mozik szerves részét képezi látványosság szempontjából, mint a fémesen csillogó robotok vagy a hatalmas robbanások. Az ügyeletes cicababa szerepét újfent egy modell, Rosie Huntington-Whiteley vette át, akinek ez egyben a debütálást is jelentette a mozivásznon. Habár a szerepre állítólag számos szemrevaló ifjú hölgy, köztük néhány színésznő is eséllyel pályázott, azt végül a Megan Fox-hoz nagyon hasonló kvalitásokkal rendelkező, bár nála talán egy fokkal szimpatikusabb és kevésbé műanyag benyomást keltő Huntington-Whiteley kapta meg - amit elsősorban annak köszönhetett, hogy már korábban is jóban volt Michael Bay rendezővel. Az esetleges félreértések elkerülése végett azért nem árt gyorsan tisztázni, hogy Carly pontosan ugyanolyan kellék és dekoráció a Transformers 3-ban, mint Mikaela volt a korábbi epizódokban: domborít, csábít, illetve sikít és menekül, amikor bántják, vagy ha minden összedől körülötte. Persze vagány csaj ő is - a sorsdöntő végkifejlet felé közeledve lazán beszól Megatron-nak, az Álcák igencsak dühös és kiszámíthatatlan vezérének, aki még csak le sem harapja a fejét érte.


Ami azt illeti, a folytatásra - mintegy a megelőző részek hagyományait követve - egyébként is jellemzőek a papírmasé karakterek. Josh Duhamel Lennox ezredese újfent súlytalan, semmiféle érzést, akció közbeni aggódást vagy izgalmat sem képes kiváltani az átlag nézőből - csak teszi a dolgát, parancsokat kiabál, néha hősködik egy picit, ám nem alkot semmi maradandót. Az egyfajta emberi főgonoszt alakító Patrick Dempsey szerepe szintén teljesen üres, klisékkel teli, semmitmondó és jellegtelen, motivációja pedig abszolút ködös és homályba vész. De nem is érdemes fecsérelni a szót a mellékszereplők garmadájára, hiszen gyakorlatilag mindegyikük abszolút feledhető, majdhogynem a számítógép által generált transzformerek jellemének amúgy sem magas szintje alatt marad, akik közül ezúttal csupán az Autobotok aktuális fővezére, Optimus, illetve régi vezetőjük, az új karakterek táborához tartozó Őrző kapott hangsúlyosabb, a csatározásokon némileg túlmutató szerepet. A volt Sector 7 ügynök, a bajkeverő, felvágott nyelvű Seymour Simmons (John Turturro) pedig egyszerűen úgy idegesítő, ahogy van. Karakterfejlődésről mint olyanról éppen Sam Witwicky (Shia LaBeouf), az Autobotok elhanyagolt barátjaként megbecsülésre és kalandra vágyó fiatalember esetében sem beszélhetünk, ironikus módon mégis talán ő nyújtja a legjobb teljesítményt a filmben. El lehet képzelni, hogy akkor milyenek a többiek - hisz végső soron LaBeouf sem igen csinál mást, mint jópofáskodik, elszánt vagy döbbent képet vág, hősködik, menekül és kapaszkodik, ahogy a forgatókönyv nem túl sokrétű instrukciói diktálják számára.

Magát a történetet sem igazán érdemes részletezni, mivel ez alkalommal is ugyanolyan közhelyes és zagyva cselekménnyel van dolgunk, mint a korábbiakban. Az alkotók elhintettek néhány orbitális történelmi belemagyarázást, amin szintén nem lehet különösebben csodálkozni, lévén ilyesmi már az előzmények során is többször előfordult - elég csak az alakváltóknak életet adó Örök Szikra köré épült Hoover-gátra, vagy a lefagyott Megatron tanulmányozásával elért technológiai fejlődésre gondolni. Ezúttal az 1969-es holdraszállás mögötti eseményeket ferdítették el alaposan, részletes narrációval és szemléltető képsorokkal kísérve, amit ráadásul pimasz módon, az ál-hitelesség kedvéért korabeli felvételekkel - például J.F. Kennedy elnökről, illetve az űrexpedícióról készült képekkel - is kiegészítettek. Valahogy még az atomerőmű-balesetről elhíresült Csernobilt is sikerült a képbe hozni, ahol a nukleáris katasztrófa a történet szerint ismét csak egy transzformer-technológiához kapcsolódó kísérlet eredménye volt. Az első két rész után persze már aligha lepődhetünk meg azon, hogy előbb-utóbb minden idegen technológia a Földön landol, ami erőteljesen a kreativitás hiányára utal. A forgatókönyv tehát a Transformers-széria jelen képviselője esetében sem egyéb, mint klisé klisé hátán, egy mai átlagos kamasz lelki-szellemi színvonalának megfelelően - sőt néha inkább az alatt...


Habár az első két rész megtekintése előnyös lehet a történet megértése szempontjából, az egyáltalán nem szükségszerű előfeltétel a trilógia utolsó darabjának élvezetéhez - mármint annak, aki ezt élvezni tudja. Mindez nem utolsósorban annak köszönhető, hogy ez a rész is elsősorban rendkívül alapvető, mindenféle hangzatos és nyakatekert mellékszállal ellátott, valójában azonban a végletekig lecsupaszított témákról - a jó és a rossz örök harcáról, az életben való boldogulásról, az emberiség megmentéséről, na meg a látványról - szól, és persze amúgy sem biztos, hogy a sztori szempontjából valóban van mit megérteni. A látszat fenntartása végett azért kapunk egy viszonylag hosszú "expozíciót", kvázi a szereplők és az alaphelyzet bemutatására - ez azonban csupán üres közjátéknak bizonyul a később hatalmas csinnadrattával érkező, a vásznat teljességgel hatalmába kerítő akcióorgia és rombolás előtt, mintegy annak felvezetéseként, illetve szükségszerűségének indoklásaként. A forgatókönyv esetében tehát újfent azzal a problémával szembesülünk, hogy az író úgy próbálja leplezni a sztori bugyutaságát, illetőleg annak mélységbeli hiányosságait, hogy több különböző történeti szálat szuszakol a cselekménybe, miáltal azonban az nemhogy furfangos vagy tartalmas lett, hanem feleslegesen túlbonyolított és szimplán követhetetlen. Való igaz, hogy például az ugyanezen műfajba sorolható G.I. Joe története is igencsak kezdetleges volt, de az legalább végig megmaradt az egyszerűségnél...


A Transformers 3. részben szakít A bukottak bosszúja szélsőségesen infantilis poénjaival, de ha nem is ad sokat hozzá a minőséghez, a mennyiségből legalább némileg visszavesz. Sam szülei még mindig ugyanolyan idiótán viselkednek, mint korábban, habár nagyon keveset találkozunk velük, hála a készítőnek. Kínos megnyilvánulásból azért így is akad bőven - némelyik szituáció vagy gyermeteg kinyilatkoztatás talán még a szintén nem a kifinomult párbeszédeiről híres Roland Emmerich-től is cikinek számítana. A színvonalat pedig egyáltalán nem növeli, hogy ezek az "egysorosak" nem mindig a Sam nyakán lógó, apró termetű és vicces kedvű Autobotoktól, hanem esetenként maguktól a főszereplőktől, például Optimus Fővezértől származnak. Sajnos a többi karakter humora sem igazán értékelhető - John Malkovich "vicces főnök" cameo szerepe még akár jó is lehetne, ám nagyon kilóg a kontextusból, mint ahogy Ken Jeong izgága és ügybuzgó hivatalnoka sem nevezhető valóban komikusnak vagy hitelesnek, mint inkább szánalmasnak és feleslegesnek. Az alkotók próbálkozásai a "komikus megkönnyebbülésre" tehát rendre kudarcot vallanak, mivel a film narratív szempontból túlságosan is komolyan veszi magát, minek köszönhetően az alkalomadtán fellelhető infantilis vagy erőltetett poénkodás sem annyira vicces, mint inkább nevetséges színben tűnik fel. Így a történethez hasonlóan a Transformers 3. humorával kapcsolatban sem szabad túlságosan igényesnek lennünk, ha netán arra vetemedünk, hogy megtekintjük a filmet.

Maguk a transzformerek természetesen a legapróbb részletekig kidolgozottak - már ami a külsőségeket illeti -, egymás elleni harcaik igényesen, de legalábbis nagy odafigyeléssel megkomponáltak, és mintha valamivel követhetőbbek lennének az akciók a korábbiakban tapasztalt átláthatatlan káoszhoz képest. A vágás egészen jó, tisztességes munka, és látvány terén most sem lehet különösebb panaszunk - ami a jelenlegi technológiai feltételek mellett már el is várható, főleg egy ilyen mozitól. A klisék és lopkodások viszont a vizuális megoldások terén is folytatódtak - a nyitó jelenet például egy az egyben a Csillagok háborúja harmadik epizódjának űrcsatáját idézi. Ami pedig a 3D-s vetítést illeti, az legfeljebb arra jó, hogy kihangsúlyozza azon irdatlan mennyiségű törmeléket, ami a mega-giga léptékű akciójelenetek során okozott hatalmas pusztítás eredményeképpen jön létre.

Még nagyobb baj azonban, hogy a két és fél órás játékidő sajnos megmaradt, miáltal a Transformers 3. hiába látványos, egy túlságosan bő lére eresztett, a végére mégis borzasztó tömény és szó szerint nagyon fárasztó mozi lett. Ebben a tekintetben talán még A bukottak bosszúját is felülmúlja, mivel egyébként is szinte minden szempontból az abban látottakra próbál rálicitálni, fittyet hányva a kevesebb néha több mondás igazságára. Egy megtekintést talán megér a film, ha valaki nem sajnálja rá a mozijegy árát, és előbb-utóbb a fiatalok nagy része úgyis beül rá - de annyi biztos, hogy senki világát sem fogja maradandóan áttranszformálni. Alapvetően egy túllihegett nyári blockbusterrel van dolgunk, mely azonban ezúttal nem a klasszikus, hanem a modern recept szerint készült, a filmkészítés technikai aspektusait abszolút előtérbe helyezve, tartalmiságát és művészi jellegét viszont alaposan a háttérbe szorítva és megtiporva. Ami pedig Steven Spielberg-et illeti, ha már (executive) producerként adja a nevét egy filmhez, akkor inkább büszke lehet a szintén nemrég bemutatott, a régi stílust követő Super 8-ra - nézettségi és bevételi adatoktól függetlenül -, mint a legfeljebb agyatlan és lelketlen kikapcsolódást nyújtó Transformers-szériára.

Transformers 3. előzetes