Tőzsdecápák - A pénz nem alszik filmkritika

A Tőzsdecápák dicshimnusz az 1980-as évek Amerikájának ész nélküli dőzsöléséről. Douglas karakterének deklarációja, mely szerint "a mohóság jó dolog" az elkövetkező évek/évtized igazi szállóigéjévé lett. Eltelt 23 év, és mi változott? Sokkal kevesebb, mint azt gondolnánk. Vannak esetek, mikor az eltelt hosszú évek során ikonikus státuszba emelkedett karaktereket jobb inkább békén hagyni, és engedni, hogy egyszeri feltűnésük dicsfényében fürödhessenek mindörökre. Pontosan ilyen, nyugodalmat érdemlő karakter lett volna Gordon Gekko is. A financiálisan korrupt 80-as évekbeli Amerika egyik leginkább magával ragadó porondmestere, a gyilkos mosolyú tőzsdemogul több mint két évtized után tér vissza bűntettei színhelyére, az egykori varázs már azonban sehol sincs. A Tőzsdecápák - A pénz nem alszik nem olyan folytatás, ami képes az elődön is túllépni (már ha ilyen létezik egyáltalán), de még csak nem is tud vele azonos szintre felkapaszkodni; középszerű majdhogynem minden oldalról nézve, és ezzel azt is kockáztatja, hogy egy egyébként nagyszerűen felépített, emlékezetes karaktert megfoszt legendás mivoltától. A kelleténél jócskán többször esik meg a második részben, hogy Gekko a kispadra kerülve csak amolyan külső megfigyelőként, mellékszereplőként van jelen, míg a zavaros, kissé inkoherens történet közben más karakterekre fókuszál, vagy éppen pszeudo-dokumentarista módon a még alighogy két évvel ezelőtt megtörtént, vagyis kifejezetten friss, mindenkiben élénken élő emléknek tekinthető 2008-as tőzsdekrachot exhumálja, illetve annak hatásait fejtegeti.

A pénz nem alszik akkor működik úgy igazából, és akkor tud megfogni minket, mikor Gekko jelen van a vásznon, ez azonban az utolsó 20 percig közel sem elégszer történik meg. Ha egyszer adott egy ilyen ismert, és a maga módján kifejezetten közkedvelt figura, érthetetlen, hogy Stone miért nem használja ki a lehető legjobban, és miért tolja a háttérbe, oda, ahonnan kiemelkedni csak elvétve adódik lehetősége. Persze, kellenek új szereplők, új fordulatok, új világkép, mivel eltelt 23 év, ami nem kevés, de egy Tőzsdecápák-film ugyanúgy elképzelhetetlen Gekko prominens jelenléte nélkül, mint mondjuk A keresztapa Michael Corleone nélkül.

És ha már szóba került A keresztapa, ne is álljunk meg ennyinél. A pénz nem alszik egy abszolút felesleges film, nagyban hasonlít A keresztapa harmadik részéhez - túlcicomázott, arrogáns, önparódiába hajló és egy idejétmúlt matuzsálem hangulatát árasztja magából. A történet 2001-ben kezdődik, egy rövidke jelenetben látjuk, amint Gekko (Michael Douglas) szabadul a börtönből, majd hét évet előre ugrunk az időben, amikor is éppen a gazdasági világválság csúcsán állunk. Egy feltörekvő bróker, Jake Moore (Shia LaBeouf), aki mellékesen Gekko lányának, Winnie-nek (Carey Mulligan) a vőlegénye, elhatározza, hogy itt az ideje megismerni jövendőbeli apósát.


Az első találkozás rendkívül modoros, és barátságos, ám világos, hogy mindkét félnek célja van a másikkal, és az is, hogy semmiképp nem ez lesz az utolsó beszélgetésük. Eközben Louis Zabel (Frank Langella), annak a banknak az igazgatója, amelynél Jake is dolgozik, egyre inkább kilátástalannak tűnő helyzetben találja magát, mivel az intézmény számos olyan gyenge minőségű jelzáloghitelt nyújtott ügyfeleinek, amelyek most fedezet nélkül maradtak - és amiknek mellesleg nem kis szerepe volt az aktuális válsághelyzet létrejöttében. Miután sarokba szorítja és ultimátum elé állítja a rivális cég feje, Bretton James (Josh Brolin), Zabel a legegyszerűbb kiutat választja: öngyilkos lesz. Jake Brettont hibáztatja főnöke haláláért és bosszút esküszik. Gekko, aki Brettonnal korábban már összeakasztotta bajszát és szívesen keresztbe tenne neki, felajánlja segítségét Jake-nek - annak fejében, hogy elintézi, hogy lányával, Winnie-vel újra egy család lehessenek. Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha kijelentem, hogy a sztori legérdekesebb karaktere továbbra is Gordon Gekko, aki ha talán nincs is mindig elemében (a hűvösön töltött idő lefárasztotta), de még legrosszabb formájában is klasszisokkal jobb, erőteljesebb, és nagyobb jelenléttel bír, mint bármelyik másik szereplő. Mikor Gekko ott van egy jelenetben, akkor figyelünk, isszuk a szavait, mert már ismerjük, és tudjuk, hogy mire képes, tudjuk, hogy mindig van valami érdemleges mondanivalója.


Ám a problémák ott kezdődnek, hogy vannak hosszasan elhúzódó (néha 15-20 percig tartó) szakaszok a filmben, amikor Gekkót egyáltalán nem látjuk, a helyében tátongó űrt pedig senki más nem képes betölteni. A Shia LaBeouf által életre keltett Jake generikus, unalmas alak, amire csak rátesz egy lapáttal, hogy a Transformers-filmek üdvöskéje nem tud túl sokat valódi színészi kvalitásaiból megcsillogtatni a szerepben - mert, hogy neki olyanjai nincsenek. A kezdetekben talán úgy tűnhet, hogy Jake az előző filmben Charlie Sheen által játszott Bud Fox (aki egy finom kis cameo erejéig feltűnik) nyomdokaiba lép, és méltó utódja lesz a tökös, a sikerért mindenre kész zöldfülű brókernek, akit Gekko majd ugyanúgy meg tud rontani, de végül korán világossá válik, hogy az új srác kevésbé hajlandó bizonyos etikai szabályokat felrúgni. Ennek eredményeképpen Jake tőzsdei játszadozásaiból hiányzik az a megfoghatatlan szikra, vagy bűnös élvezet, ami Buddy huncutságait izgalmassá tette. Mindkét figura alapvetően jó embernek számít, Bud is rájött és Jake is rájön az utolsó felvonás megérkeztével, hogy mi a helyes és mi nem, mindkettejüket csak a pénzvágy, a szemük előtt lebegő siker lehetősége és Gekko hatásos agymosó szövege kábítja el, Bud kálváriája mégis izgalmasabb volt, vele utaztunk a hullámvasúton, és ott voltunk vele a topon, valamint a legmélyebb gödörben is. Jake párja, Winnie, akit Carey Mulligan alakít, fájóan egydimenziós karakter, de a tehetséges színésznő előnyére legyen mondva, hogy még így is a maximumot megpróbálja kihozni belőle.

Winnie egy mondatban összefoglalható személyiség: apa nélkül felnövő, ezért egész életében bizonyos gondokkal küszködő liberalista, aki körülbelül minden második jelenetében sírva fakad. A Jake-kel közös románcuk élettelen, lapos: nem csak a két színész közti összhang hibájából kifolyólag, hanem abból is, hogy dialógusaik sablonosak, rutinszerűek, hanyagul megírtak. Susan Sarandon egy-két alkalommal megjelenik a színen, mint Jake anyja, egy ingatlanbefektető, akit éppen a botrányosan rossz piac ránt magával a mélybe. A színésznő hozza a tőle elvárható teljesítményt.

Frank Langella, aki már a színpadon és a vásznon egyaránt elismert veterán színésznek számít, méltósággal teszi a dolgát, és néhány egészen szép pillanatot is köszönhetünk neki, de túl hamar távoznia kell a történetből ahhoz, hogy kellően kibontakozhasson. Josh Brolin pedig, bár már bizonyította ezelőtt, hogy képes vérbeli gonoszokat is eljátszani, most könnyen felejthető és láthatólag a kisujjából kirázott munkát végez. A pénz nem alszik, összevetve az előddel, összességében nem nevezhető gyengének a színészgárdát tekintve (emlékezzünk csak Daryl Hannah szörnyű játékára), de az is nyilvánvaló, hogy Douglas ezúttal nem kapott egy Sheenhez hasonló partnert, akivel egy súlycsoportban mozoghatna.


Gekko hős vagy antihős A pénz nem alszikban? Úgy tűnik, mint ha maga Stone sem lenne biztos a válaszban. Néha egyszerre mindkettő: törődő jólélekként segítőkészen próbálja figyelmeztetni az embereket a pénzügyi szektor elkerülhetetlen és egyre közelebb kerülő összeomlására, közben viszont született opportunistaként minden adandó kiskaput és lehetőséget kihasznál, hogy üzletelhessen. Gekko inkább amorális, semmint immorális, ami már egy fokkal jobb az előző filmbeli énjéhez képest. A lelkiismeret első kis csírájának jelével azonban a karakter veszít élvezeti értékéből. Akárhogy is, érdekes, hogy Stone és Douglas hogyan kezelik Gekko figuráját, olyasvalakit, akinek a nevére már szinte alig emlékszik valaki, most, 20 évvel később. A közel 130 percnyi játékidő elég sok helyet ad minden szükséges mondanivaló kibontására. A tények, spekulációk és kitalált elemek vegyítésével Stone megpróbálja saját véleményét elénk tárni arról, hogy vajon mik is folyhattak zárt ajtók mögött a legfelsőbb körökben, milyen folyamatok vezettek a közismert gazdaságélénkítő csomag megvalósulásához. Sajnos a nagyívű narratíva túlságosan is szétszórt ahhoz, hogy valami érdemleges születhessen. Három szálon is fut a cselekmény: Gekko visszatérése, Jake kusza magán- és munkahelyi élete, valamint a háttérben zajló susmus és egyezkedés, amivel a 2008-as katasztrófa járt.


A Tőzsdecápák - A pénz nem alszik egy újabb kört leírva lényegében ugyanoda jutott ahova az előző, 23 évvel korábban készült film. Stone elmesél egy különböző történetet, de ugyanazzal a lényegi tanulsággal. Felesleges, energiahiányos folytatás. Az eredeti Tőzsdecápák továbbra is bravúros időkapszulája marad a 80-as évekbeli Amerika gazdasági világának, A pénz nem alszikról azonban nem lehet majd hasonlókat állítani újabb 20 év elteltével. A forgatókönyv olyan, mint ha három különböző film ötletét gyúrták volna egybe: néha működik, de legtöbbször inkább nem. Jake karaktere nyomába sem ér Bud Foxénak, vagy Gekkóénak, az a vékonyka élvezet pedig, ami marad, nem elég, hogy kitöltsön több mint 2 órát. A megtekintést mégis ajánlom - érdemes látni, mert egy klasszikus film továbbgondolása. Fenntartásokkal kell kezelni, és akkor nem eshet bántódásunk.

Tőzsdecápák - A pénz nem alszik előzetes