The Expendables 2 - A feláldozhatók 2 filmkritika

A 80-as és 90-es évek akcióhőseit igencsak szép számban felsorakoztató gárda új tagokkal is büszkélkedhet Jean-Claude Van Damme, illetve Chuck Norris személyében, és ha ez nem lenne elég, akkor még külön pozitívum, hogy az egy időben sokat emlegetett, és megannyi akciórajongó által félve rettegett PG-13-as lebutítás szerencsére végül nem történt meg. A feláldozhatók 2. olyan szinten bővelkedik vérben és erőszakban, hogy szinte el sem lehet képzelni, miként festett volna egy olyan vágott verzió, ami el tudta volna kerülni az R (vagyis 17 éven aluliaknak szülői kíséretet igénylő) korhatár besorolást. Összességében nézve, A feláldozhatók 2. része még jobban kivitelezett és lényegretörőbb, mint az első film volt. Üresjáratnak szinte semmi nyoma, a hangsúly pedig oda helyeződik, ahova kell: a pörgős akciójelenetekre és a faék egyszerűségű, viszont szórakoztatóan klisés karakterekre, valamint a köztük zajló humoros interakciókra.

Gunnar nincs jó kedvében.

A feláldozhatók 2. sok szempontból nézve kompetensebb produkció a Sylvester Stallone által dirigált első részhez képest. Amellett, hogy a forgatókönyv írásából is kivette a részét, ahogyan azt az előző filmnél is tette, Stallone ez alkalommal csak a kamerák előtt tevékenykedett. A rendezői székben Sly helyett most az a Simon West ül, aki a Con Airt vagy a Tomb Raidert is jegyzi, és hozzáértő vezényletének, sok éves tapasztalatának köszönhetően, nyugodtan kijelenthetjük, az akciójelenetek még izgalmasabbak és még jobban megkomponáltak, mint a két évvel ezelőtti előzményben. A hektikus kamerakezelés, amitől nehezen követhetővé válnak a mozgalmasabb szegmensek, a múlté, és a nagyrészt frappáns elszólásokból származó humorból is több van - habár ezeknek a megmosolyogtató egysorosoknak a többségét Schwarzenegger ejti el. A jók és rosszak közötti összecsapások gyorsak és brutálisak, és ha a pulzusszámunkat talán komolyabban nem is emelik meg, akkor is látványosak. A cselekmény korábban már ezerszer látott panelekből építkezik, sablonos minden egyes mozzanata, leginkább úgy lehetne jellemezni, mint ha egy 80-as évekbeli Bond-film elvetett ötletét vették volna kölcsön hozzá, de ezzel persze nincs is sok bajunk.

Ezt az úriembert senkinek sem kell bemutatni.

Aki a kiszámíthatóság és az eredetiség hiánya miatt panaszkodik, az nem tudja, hogy egy ilyen alkotásnak mi a lényege. A feláldozhatók 2. nem karakterfejlődésről és bonyolult, valahova tartó narratíváról szól, hanem kőkemény bunyókról, dolgok felrobbantásáról, és arról, hogy egy elsötétített filmszínház kényelmében újraélhetjük fiatalságunkat és eltölthetünk két órát legkedvesebb 80-as évekbeli ikonjaink társaságában. A feláldozhatók 2.-t számon kérni bárgyúsága és szimplicitása miatt olyan, mint egy hullámvasútra felülni, aztán a menet végeztével visszakövetelni a pénzünket, csak mert közben nem Chopin szólt a hangszórókból.

Hármasban szép az élet: Schwarzenegger, Stallone és Willis egy halálos trió.

A feláldozhatók csapatának első részből megismert magja most is ugyanaz. A vezető pozíciójában Barney Ross (Stallone), a temérdek küldetést megélt veterán. Az ő jobbkeze Lee Christmas (Jason Statham), kettejüket pedig hűen követi Gunner Jensen (Dolph Lundgren), Hale Caesar (Terry Crews), és Toll Road (Randy Couture). Mickey Rourke ebből a körből kimaradt, míg Jet Li mindössze egy röpke időre tűnik fel (a nyitó főcím végére már búcsút is mondhatunk neki). Vannak ugyanakkor újoncok is: Liam Hemsworth (Az éhezők viadalából már ismerős lehet) játssza Billy "a kölyök" Timmons-t, és a Nan Yu által megformált Maggie egy kevéske ösztrogént is juttat az egyébként tesztoszterontól majd szétrobbanó csoport vérkeringésébe. Maggie persze az erős női karakter bugyuta akciófilmes archetípusa; ami annyit tesz, hogy kecsesen sétál, kezében hatalmas mordállyal.



Eric Roberts után ezúttal Van Damme a legyőzendő főgonosz (aki stilszerűen a roppant beszédes Vilain nevet kapta), ami természetesen azt is jelenti, hogy a végső összecsapás alatt ő és Stallone egymásnak eshetnek, életre-halálra folyó küzdelemben. Willis játssza Mr. Church-öt, azt a férfit, aki felbéreli a Feláldozhatókat, Schwarzenegger pedig Trench, egy rivális zsoldos, aki besegít Sly-nak, hogy így visszafizesse egy régi tartozását. Chuck Norris ismételten azt a John Bookert alakítja, akivel az 1978-as A jó fiúk feketében járnak című kultikus műremekben már találkozhattunk. A felhozatal több mint lenyűgöző, ez vitathatatlan: egy-két kimaradt név kivételével mindenki itt van, akiért két-három évtizeddel ezelőtt, karrierjeik csúcsán izgulhattunk, és akiknek a bőrébe odaképzeltük magunkat. Illusztris társaság, annyi szent. Ami a történetet illeti... nos, arra semmi szükség, amikor ennyi hihetetlenül menő arc összejön és egy közös filmben világot rengető bulit csapnak. Egyébként valami olyasmiről lenne szó, hogy Vilain fegyver-minőségű plutóniumra bukkan egy bánya mélyén, amit rabszolgamunkával igyekszik kiásatni onnan.

Vilain (Van Damme), a Feláldozhatók aktuális ellenfele.

Vilain célja, hogy elárassza a feketepiacot a veszélyes anyaggal; öttonnányi plutóniumból bizony nem kevés bombát meg lehet tölteni. A Feláldozhatók csapata az egyetlen, ami közte és őrült tervének véghezvitele között áll. Barney számára az ügy nem csak nemzetbiztonsági kérdés, hanem személyes is, ugyanis rendeznivaló számlája van Vilainnel. Az egész film, tehát az elcsépelt és kellően bugyuta cselekmény is a nagy finálét hivatott előkészíteni, amelyben a készítők - szó szerinti és átvitt értelemben is - minden muníciójukat ellövik. Nem csak egy mindent eldöntő Stallone és Van Damme bunyót kapunk (ami azért valljuk be, minden bizonnyal ennél is lenyűgözőbb lett volna 20 évvel ezelőtt, de azért így sincs okunk panaszkodni), hanem még Willis és Schwarzenegger is összefognak, hogy együtt tizedeljék az ellent, miközben egymást (és Stallone-t) szapulják.

Barney Ross és Maggie, a csapat egyik új tagja, akcióban.

Az akciólegendák össznépi találkozója több igazán emlékezetes, aranyat érő pillanatot eredményez, ilyen például az, amikor Schwarzenegger legismertebb filmszerepéből származó örökérvényű mondatát Willis szájából hallhatjuk (habár legelőször maga Schwarzenegger mondhatja el, hogy "visszatért"), majd ugyanez fordítva is megtörténik, és Arnie idéz egyet partnere legikonikusabb karakterétől (ez a poén mondjuk a szinkronban sajnos jelentős mértékben veszít az éléből). A záró csata kiváló szórakozást biztosít, egyedül annyi a baj, hogy kicsit sokat kell várni addig, mire eljutunk odáig, a (hálaistennek kellően rövid és csak elszórtan előforduló) karakterépítőnek szánt jelenetek pedig fájóan gyengék.

Neki próbáld meg elmagyarázni, hogy nem a méret a lényeg.

Őszintén szólva, A feláldozhatók 2. nem az a típusú film, amiről sokat lehetne beszélni, vagy egy hosszas elemzés formájában kellene kivesézni. Pontosan azt teszi, amire hivatott, amiért lényegében elkészült és elkészülhetett - annál se többet, se kevesebbet. Szórakoztat, méghozzá magas fokon. Mivel a nézők túlnyomó többsége nagyon is tudni fogja, mire számíthat, amikor ezt a filmet választja, az, hogy csalódottan fogunk távozni a moziból, majdnem teljesen kizárt. Az első rész színészeihez több új, a műfaj egykori nagyjának számító név is csatlakozott, Willis és Schwarzenegger pedig a korábbi 5 perces vendégszereplésüket ezúttal jelentősen több vásznon töltött időre cserélték. Ez egy múltidéző, elsöprő erejű, régiiskolás akciófilm, nyugdíjas korú hősökkel, akik bebizonyítják, hogy azért még mindig ők a legjobbak abban, amit csinálnak - immár legalább három évtizede.

The Expendables 2 - A feláldozhatók 2 előzetes