Ted 2 filmkritika

Azonban eljött az idő, amikor már MacFarlane sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kövesse az álomgyári mintát, és úgy döntött, folytatást készít egy sikeres mozifilmhez - hiába lett ugyanis kiábrándító bukás a legutóbbi western-paródiája (nálunk a sokatmondó Hogyan rohanj a veszTEDbe címen futott), a Ted kiváló bevételei meggyőzték, hogy továbbfűzze a felvágott nyelvű mackó kalandjait, mely 2012-ben minden idők legnézettebb korhatáros vígjátékává lépett elő.

MacFarlane mindezt természetesen azzal magyarázza, hogy olyan új sztorival sikerült előrukkolnia, melynek mondanivalója igazi újdonsággal és aktualitással bírhat az alkotóra jellemző számtalan geg és kiszólás mellett. Mindezek apropójául már az első részben is az szolgált, hogy Tednek mindenki elnézi, ha kimondja, amit gondol, mivel ő csak egy plüssállat, ily módon nyugodtan tekinthető az eredetiben egyébként a karakter számára a hangját is kölcsönző MacFarlane szócsövének.

Most meg mi a ****** van?!

A disznó poénok és a filmes utalások tömkelege úgyszintén szerves része a rendező receptjének, melyek nem meglepő módon a Ted 2-nek is az alapját képezik. A filmes kikacsintások legrendhagyóbb megnyilvánulása Liam Neeson cameoja, melyben az általa játszott fickó paranoiája a veterán sztár közelmúltbeli akciószerepeit állítja pellengérre. Ám hiába találkozhatunk rengeteg egyéb mozis és popkulturális utalással a felnőtteknek szánt gátlástalan humor kíséretében, a Ted folytatása egyáltalán nem az a szokványos korhatáros vígjáték lett, mint amire előzetesen számíthattunk.

Hidd el, haver, ez nem az, aminek látszik!

MacFarlane rengeteg különböző műfajt és témát zsúfolt legújabb egészestés agymenésébe, melyek között a komédiázás mellett megtalálható a romantika, a dráma és a tárgyalótermi dráma, sőt még a road movie is, miközben a rendezőtől már megszokott társadalomkritikai és politikai kiszólásokat is megkapjuk a MacFarlane-re jellemző, korántsem visszafogott stílusban. John Bennett (Mark Wahlberg) első részben látott coming of age sztorija helyett ezúttal maga Ted került a cselekmény középpontjába, ami a jelek szerint olyannyira megnyitotta a lehetőségek kapuját író-rendező-mackóhangunk előtt, hogy az nem tudta igazán eldönteni, mi mindent lehetne még beleszuszakolni az egyébként igencsak egyszerű történetbe.

Tami-Lynn (Jessica Barth) és a plüssmackó is megtapasztalja a házasság buktatóit

A sztori lényege kimerül annyiban, hogy Ted feleségül veszi a hozzá illően trágár és közönséges, mégis kiegyensúlyozott családi életre vágyó Tami-Lynnt (Jessica Barth), akivel azonban hamarosan a nehéz és problémákkal teli hétköznapok kellős közepén találják magukat. A pár végső kétségbeesésében a gyermekvállalás mellett dönt, ám annak fizikai lehetetlenségén túl még nagyobb problémát jelent, hogy az életre kelt plüssmackót a törvény nem ismeri el természetes személyként (magyarul emberként). A vérlázító igazságtalanságon bepöccent Ted ekkor John támogatásával egy kezdő, ám lelkes ügyvédnőhöz, Samanthához fordul (Amanda Seyfried), hogy segítsen a bíróság előtt tisztázni eme zsigeri polgárjogi kérdést.

Samantha (Amanda Seyfried) nem az a szokványos ügyvédbojtár, még szívni is szokott

Mindez egyáltalán nem hangzik bonyolultan, a végeredmény azonban egy igen furcsa egyveleg, mely nehezen áll össze koherens egésszé, inkább különböző részek mesterségesen egymáshoz illesztett, laza amalgámjának tekinthető. Ennek következtében a játékidő túlságosan hosszúra nyúlik egy vígjátékhoz képest, melyben gyakoriak az üresjáratok és a hangulatváltások, amit az alkalomadtán félresikerült poénok sem mindig képesek áthidalni.

Ettől hogy fogunk ma mindketten berúgni?!

A geek kultúra állandó jelenléte és a politikailag nem mindig korrekt véleménynyilvánítások közepette ugyanakkor MacFarlane jogosan hoz fel különböző társadalmi problémákat, a házassági és gyermekvállalási gondoktól kedve a másságon át az alapvető emberi jogokig, illetve a közvélemény meghatározó erejéig. Ezek tárgyalása azonban nem egyszer felszínes vagy egyenesen bántó, míg máskor túl komoly és szájbarágós, s így markánsan elüt a film alapvetően könnyed hangvételétől (lásd Dredd Scott-féle rabszolga-párhuzam és hasonlók).

Szerinted ember vagy avagy sem, Teddy?

A kontraszt pedig már túlságosan erős egy vígjátéknál (már az első résznél sem volt meg a kellő egyensúly a komédia és a dráma között a film teljes játékidejében, minek köszönhetően a végére teljesen leült a történet), hiányzik a néha látszólag minden más felett álló, öncélú gegek és a társadalmi üzenetekkel teletüzdelt narratíva kellő egyensúlya. A jelek szerint MacFarlene úgy készítette el a Ted folytatását, hogy megfeledkezett arról, hogy ezúttal nem egy tévésorozatot rendez, hanem egészestés játékfilmet, melyben a karaktereken és mondandójukon kívül a cselekmény és a sztori egésze is igencsak sokat nyom a latban.

Na vajon lesz-e happy end?

A kritikusok általános véleménye és a jegyeladások várakozásoktól való elmaradása úgyszintén alátámasztani látszik, hogy a második rész korántsem lett akkora durranás, mint a trágár plüssmackó három évvel ezelőtti, az újdonság erejével ható debütálása. Tény, hogy a Ted 2 egyszeri alkalommal egészen szórakoztató tud lenni, mivel számos poén betalál, és a felvetett kérdések révén egy időre még el is gondolkodtatja a nézőt. Az ember azután mégis hamar elfelejti az egészet, és MacFarlane legfeljebb legnagyobb rajongóira számíthat az áhított kult státusz helyett.

Ted 2 előzetes