Száguldó bomba filmkritika

A Száguldó bombával a legnagyobb gond, hogy eredetisége itt (a nyitó percben) és ennyiben (vagyis a sztori első néhány mozzanatában) ki is merül. Scott filmje a kellő mennyiségű adrenalint szolgáltatja ahhoz, hogy majdnem mindvégig izgalmas tudjon maradni, az élményen azonban elég sokat ront az a tény, hogy szinte minden, amit látunk, ismerős lehet valahonnan korábbról. A Száguldó bomba túlságosan is a nagy könyvből előszedett sablonos akció/thriller elemekre támaszkodik. Amikor Scott az akcióra koncentrál, ami vakmerő mutatványokat és versenyfutást jelent az idővel, a film működik, viszont mikor ihlettelen és eredetiséget teljesen nélkülöző háttértörténeteket kezd ráerőszakolni kulcsfigurákra, a két főhős között felesleges ellentéteket generál, vagy egy abszolút szükségtelen, egyáltalán nem hiányzó gonoszt helyez el a cselekményben, akkor nem csinál mást, csak sorra pipálja ki a hollywoodi forgatókönyvírók kézikönyvének kötelező pontjait. Való igaz, nem könnyű dolog egy feszültségteljes filmet faragni olyan matériából, amiben a rosszfiú egy vezető nélküli vonat. Lehetetlen a kellő mértékben humanizálni egy lelketlen gépet, aminek nincsenek motivációi, céljai, nem gondolkodik, nem lélegzik és nem lehet rá hatni szóval, érvekkel. Spielbergnek ugyan remekül sikerült az 1971-es Párbajban emberi tulajdonságokkal felruháznia az arctalan sofőrrel rendelkező kamiont, ám mégis segítségére volt az emberi tényező - nem egy önállóan mozgó, megállíthatatlan monstrumról volt szó. A másik evidens hézag pedig persze a két alkotó között van, akik nincsenek egy súlycsoportban, ennek megfelelően munkáik sem. Spielberg lélektani mesterművét igencsak nagy merészség lenne összehasonlítani Scott ügyesen összerakott, de azért távolról sem világmegváltó akciófilmjével.

A Száguldó bomba bizonyos aspektusai a Féktelenült juttathatják eszünkbe, de míg Jan de Bont akció-klasszikusának megvolt a maga zseniálisan tébolyult Dennis Hoppere, addig ebből a filmből hiányzik egy tisztán körülírható, látható ellenfél, a csatái ezért sokkal személytelenebbek. Az ilyen típusú alkotások (a 90-es évekből számos példát találhatunk, mikor nagy divatja volt a katasztrófa-filmeknek) néha egészen jól megállnak lábukon, néha pedig, mondhatni az esetek többségében, inkább folyamatosan szétesőben lévő, biztos alapokat nélkülöző inkoherens összevisszaságra hasonlítanak, mivel egy valamire való forgatókönyvíró szükségeltetik ahhoz, hogy egy olyan történet, amiben a szereplők láthatatlan, vagy legalábbis testetlen, személytelen erő ellen küzdenek kellő súllyal és svunggal bírjon.


A Száguldó bomba megközelítése talán a Twister-éhez hasonlítható, habár előbbibe valamivel több izgalom szorult és jelentős mértékben több komolyság, illetve tartás is. Mégis, hasonlít a Twister-hez abból a szempontból, hogy bedob a képletbe egy mesterségesen keltett konfliktust, mely a két főszereplő között feszül, és emellé még egy hús-vér ellenséget is (ebben az esetben egy akadékoskodó, piti kis bürokratát), ahelyett, hogy bízna a történet erejében. Mark Bomback író mentőövekre és biztosítékokra hagyatkozik, mert kételkedik abban, hogy munkájának a legfundamentálisabb rétegekig lecsupaszított változata, a cselekmény magját alkotó bonyodalom elegendő lenne ahhoz, hogy megfogja a közönséget. Nem szükséges tudnunk azt, hogy Will Colson (Chris Pine) az elhidegült feleségével próbálja rendbehozni kapcsolatát, ahhoz, hogy valóban értékelhessük hőstetteit. Hasonlóképpen felesleges tudnunk azt, hogy Frank Barnes-t (Denzel Washington) két lánya iránt érzett szeretete motiválja, mikor az életét kockáztatja. A két karakter közti döcögős kezdet, az ellentétek nem töltik meg több értelemmel vagy érzelemmel későbbi kooperációjukat. Kevin Dunn pedig, mint gonosz, a létező legnagyobb hendikeppel indul, egy nagyon-nagyon gyorsan mozgó és nagyon-nagyon sok tonnát nyomó vonattal szemben; a karakter a címszereplő által beárnyékolódik és irrelevánssá válik seperc alatt. Csodálkozhatunk, hogy minek volt szükség ezekre a dramaturgiai szempontból meghökkentően felesleges mellékzöngékre, de ha észrevesszük, hogy Scott-nak még az akciójeleneteket is fel kellett dúsítania, csak hogy kihúzza valahogy másfél óráig, egyből észhez kapunk: ez bizony egy konceptfilm, és abból is a gyengébbik fajta.


A Száguldó bomba alapötlete lényegében összefoglalható egy nem túl nagy levegővétellel elmondott bővítetlen mondattal, amit már a film poszteréből is kikövetheztethetünk - elég csak a tagline-t elolvasni, de akár rögtön a képekből is megfejthetjük, ha elég ügyesek és tapasztaltak vagyunk. A bibi ott van, hogy ez az úgynevezett "high concept", vagyis a nézőcsalogató, könnyen felfogható, egymondatos szcenárió, eleve halva született idea, mely egyből olyan magától értetődő kérdéseket vet fel bennünk, amikre a forgatókönyv leginkább csak bugyuta, irracionális és rendkívül valószínűtlen válaszokat tud adni, és egyébként is annyi szufla van benne, ami inkább egy rövidfilmre lenne elég, semmint egy egészestés produkcióra. Az sem elhanyagolható információ a Száguldó bombával kapcsolatban, hogy "megtörtént eseményeken alapszik" - vagy legalábbis ezt állítják a készítők, kihasználva a kijelentés mindennemű marketing-stratégiai értékét. Az állítás természetesen nem hazugság, gyakorlatilag igaz, hiszen 2001 májusában valóban elszabadult egy CSX gyártmányú vonat, és két óra alatt 66 mérföldnyi utat tett meg Ohio államban, míg végül sikerült megállítani, a filmben látható módhoz hasonlóan. Az események fel lettek nagyítva, százszor drámaibbá és feszültebbé téve, hogy jól nézzenek ki a vásznon, de Scott és csapata javára legyen mondva, hogy a Száguldó bombában történtek - hogyan szabadult el a vonat, hogyan reagált a rendőrség, hogyan próbálták a vasúti társaságnál a károkat minimalizálni - még így is a vártnál jobban reflektálják azt, ami a valóságban lezajlott. A karakterek ugyanakkor teljesen a fantázia szüleményei.

Will egy kezdő zöldfülű a cégnél, Frank pedig egy veterán vén róka, és ebből a különbségből adódik minden problémájuk. Franknek nem tetszik, hogy tapasztalatlan, alacsony fizetésű új fiúkat vesznek fel, hogy az olyan nagy öregeket helyettesítsék majd velük, mint ő; Will pedig fiatalságából kifolyóan kicsit arrogáns, és egyébként is, már puszta jelenlétével idegesíti Franket. Míg ők ketten "ismerkednek", megtörténik a baleset. Először mindenki csak lazán veszi az ügyet, nem ez lenne az első eset, hogy egy vonat "elkóborolt", ezért az illetékesek abban bíznak, hogy még könnyedén meg tudják fékezni, mielőtt akárki is veszélybe kerülne miatta. Nem telik el sok idő azonban, mire Connie Hooper rádiós (Rosario Dawson) ráeszmél, hogy ez mégsem lesz olyan sétagalopp, mint azt remélték: a kocsik toxikus, kiemelten gyúlékony kémiai anyagokkal vannak tele, és egyenesen egy sűrűn lakott terület felé tartanak.


Willre és Frankre hárul a nagy feladat, hogy megállítsák valamilyen módon a vonatot (aminek ők éppenséggel ütközési pályán vannak), mielőtt az elérné a 750 ezer fős lakossággal bíró Pennsylvania kellős közepét. Tony Scott, aki vitathatatlanul a jelenlegi akció-direktorok közül az egyik leghullámzóbb teljesítményű, a Száguldó bombát precízen, biztos kézzel vezényli le, a vizuális sallangot minimumon tartja, és csak ritkán hagyatkozik kézikamerás felvételekre. A film kinézete letisztult, már majdhogynem klasszikusnak nevezhető, a jelenetek átláthatóak és nincs túl sok idegesítően gyors vágás sem. A híradós felvételekkel Scott kicsit megtöri a monotonitást és sokszínűbbé teszi vizuális szempontból filmjét. A vonatot legtöbbször elölről vagy a földdel egy szintről, alulról látjuk, ami a fenyegető hangeffektusokkal párosítva olyan hatást kelt, mint ha csak egy mérges szörny robogna el előttünk. Ben Seresin operatőr remekül kiegészíti Scott rendezői stílusát, élővé teszi nem csak a címszereplő gépet, de a tájat, a sínpályát, az azt körülölelő régi építésű ipari téglaházakat is. A Száguldó bombáról valószínűleg sokaknak egyből Andrei Konchalovsky 1985-ös thrillere, a Szökevényvonat jutott eszébe, de a két film között számos lényegi különbség van, és igazából az elszabadult vonaton kívül nincs is bennük közös vonás. Variációk hasonló témára; Konchalovsky 25 évvel ezelőtt készült alkotása a túlélésről szól, míg Scott filmje egy katasztrófa elhárításáról. Mindkét történet narratívája az idő sürgető mivoltára és az egyre növekvő feszültségre épít, de merőben más megközelítést alkalmaznak.

A Száguldó bomba ugyan alig több másfél óránál, de még így sem nevezhető gyorsan vagy pörgősnek. Nem tudja azt az önfeledt, hátradőlős, agykikapcsolós szórakozást nyújtani, amit elvárnánk egy igazán tökös popcorn-thrillertől. Scott jó mélyen belenyúl a 90-es évek akciófilmes kliséinek tárházába, amit csak tud, azt bedobja a fortyogó üstjébe, majd ahelyett, hogy a nonstop hullámvasútútra koncentrálna, amit a high concept történet készségesen szolgáltat (mondhatni ezüsttálcán kínálja a lehetőségeket), inkább el-elidőz a két főszereplő magánéleti nehézségein. Washington és Pine kellően karizmatikus színészek és kétségtelenül kedvelhető karaktereket alakítanak, a munkásosztálybeli hősök tökéletes megtestesítői, de a forgatókönyv tátongó űrjeinek kitöltésére teljesítményük nem elég. A Száguldó bomba egy szépen kihagyott ziccer, ami néha-néha ugyan alaposan megdobja az adrenalinszüntünket, de semmi emlékezeteset nem ad hozzá életünkhöz.

Száguldó bomba előzetes