Superhero Movie filmkritika

A filmparódiák az utóbbi években tehát ismételten reneszánszukat élik, sajnálatos módon a létező legigénytelenebb tartalommal feltöltve az egyébként megannyi lehetőséget, variációt magában rejtő formát. Jason Friedberg és Aaron Seltzer például egymással karöltve olyan "filmekkel" bünteti az emberiséget, mint a Csajozós film, a Bazi nagy film, és a legfrissebb, az ez idáig még magyar keresztséget sem kapott Meet the Spartans. Ismérveik, hogy WC-humorral operálnak, és több tucat, aktuális sikerfilm történetvonalát használják vezérfonalként, amelyre a gageket aztán öncélúan felfűzhetik, de gyakorlatilag semmi mást nem tesznek csak reprodukálják az emlékezetesebb jeleneteket szinte kockáról kockára, valamilyen - az írók, vagyis Friedberg és Seltzer szerint nyilván roppant szellemes - csavarral.

Amit ezek a celluloidgyalázók elfelejtenek az az, hogy az igazi paródia nem ilyen. Az igazi, ZAZ-trió, és Mel Brooks-féle paródia nem csak jelenetmásolatokat rak egymás után, hanem ezen jócskán túllépve, önálló filmként, vígjátékként is megállja a helyét. Az Airplane! esetében nem kellett például a fő céltáblát, a Zero Hour! című drámát, sőt, akár egyetlen katasztrófafilmet sem látni, hogy szinte mindegyik poénján a térdünket csapkodva nevessünk. A jó paródiaírók és rendezők a nagyobb képet látják, és inkább műfajokat, toposzokat, kliséket céloznak meg konkrét filmek helyett. A forrásfilmek ismerete nélkül a rapelő, és táncoló kalózok, vagy spártai harcosok önmagukban ugyanis érthetetlen, még csak mosolyra sem fakasztó gagek - nem beszélve arról, hogy ha ismerjük is az adott, parodizált szituációt, az ilyen, karakteridegen rapelés, táncolás, és társai rendkívül gyerekes, éretlen viccek.

A Superhero Movie Craig Mazin második rendezői munkája, ő ez idáig leginkább írói vénáját "csillogtatta meg", legutóbb Pat Proft mellett a David Zucker által rendezett, a tűrés- és ízléshatárokat itt-ott már igencsak feszegető Horrorra akadva-sorozat 3. és 4. részének társszerzőjeként. Kezdjünk is rögtön egy pozitívummal - ebből úgysem lesz közel sem annyi, mint negatívumból: a Superhero Movie megközelítése sokkal közelebb áll az Airplane!-éhez, vagy a Csupasz pisztolyéhoz, mintsem a jelenlegi trendhez. Vagyis, ahelyett, hogy az összes eddig elkészült képregényadaptációt (amiből már van bőven választék) egyetlen filmbe kondenzálná, inkább egyet (méghozzá az egyik legsikeresebbet) pécéz ki magának, és a többiből csak minimálisan csepegtet bele egy keveset.


Ez a film pedig nem más, mint a Pókember. Igen, a Superhero Movie Sam Raimi blockbusterének egész estés blődli-változata. A főhős a gimnazista Rick Riker (Drake Bell), egy örök vesztes, akinek Trey-en (Kevin Hart) kívül egy barátja sincs, a szomszéd bombázó, Jill (Sara Paxton) figyelmét pedig soha sem képes magára vonni, mivel még beszélni sem mer vele. Egy laboratóriumi látogatás alkalmával Ricket megcsípi egy genetikailag módosított szitakötő, ennek eredményeként pedig annak minden tulajdonságát örökli, emberfeletti képességekre szert téve. A labort működtető cég feje, Lou Landers (Christopher McDonald) mindezek alatt egy vadonatúj gépet próbál ki, amely kigyógyíthatja halálos betegségéből. A gépnek nem sikerül ezt véghezvinnie, helyette azonban új képességgel látja el Landerst: képes bárki életenergiáját kiszívni, és így tovább élni egészségesen. Rick Albert nagybácsija (Leslie Nielsen) tanácsára, új erejét a jóra felhasználva, szuperhős szerepre tör, a Szitakötő név alatt. Landers egy idő múlva rájön, hogy több ezer ember életenergiájának kiszívásával halhatatlanságra tehet szert, ezért ördögi tervet eszel ki, miszerint egy óriási városi rendezvényen csap le a mit sem sejtő ártatlanokra. Ebbe azonban még a Szitakötőnek is van beleszólása.

Ebből a summázatból is kitűnik tehát, hogy a Superhero Movie elejétől végéig kifejezetten hűen követi a Pókember történetfonalát, és mindössze rövid szösszenetek erejéig utal példának okáért az új Batmanre, a Supermanre, vagy esetleg az X-Men filmekre; mindez jó pontként könyvelhető el. Ugyanígy kellemes csalódás, hogy paródia ellenére mennyire nincs olcsó kinézete a filmnek, igaz, így visszagondolva nem látunk egyetlen túlzottan látványos akciójelenetet sem, de a jelmezekre, és arra az egy-két számítógépes trükkre nem sajnálták a pénzt, a Superhero Movie már-már valódi képregényadaptáció is lehetne.


Itt sajnos véget is érnek a film pozitív jellemzői. A Superhero Movie legfőbb hibája az, hogy ugyanolyan kicsavart, ostoba definíciója van a humorról, mint a korábban már felsorolt, Jason Friedberg és Aaron Seltzer alkotta förmedvényeknek. Egy kezemen meg tudom számolni az igazán vicces, valamilyen szinten eredeti és ötletes jelenetet, a többi mind az ízléstelen pisi, kaki, fingás, hányás (én kérek elnézést!), illetve ezek valamilyen kombinációja, vagyis a legalpáribb, testi működésekre építő prosztó humor körül forog. Emellett azt sem értem, hogy lehet egy alkalomnál többször vicces az, ha valaki nekirohan valaminek, beveri a fejét valamibe, nekinyitnak egy ajtót, satöbbi. Persze, lehet, de azt burleszknek hívják, és mondjuk Buster Keaton művelte bravúrosan, változatosan, amit itt látunk, az az originalitás, ötlettelenség hiányának mintapéldája.

Szintén rejtély számomra, hogy Pamela Anderson mit keres már megint egy paródiában, mikor semmi érzéke nincs hozzá. Olcsó, ugyanakkor látványos nézőcsalogató lehet? Valószínűleg. Leslie Nielsen is csak árnyéka önmagának vagy tíz éve, hasonló módon mindössze a közönség becsalogatására használják, a paródiákhoz elménkben elválaszthatatlanul hozzátársítottuk, de neve már régóta nem garancia a minőségre; olyan, mint egy jelenetről ide-oda mozgatott, a megfelelő helyre beállított bábu, aki a már jól ismert faarccal elhabogja megírt szövegeit. Megkérdőjelezhetőnek érzem az aktuális, éppen szóbeszéd tárgyát, vagy mindennapi életünk részét képező használati eszközök, emberek, események kifigurázásnak létjogosultságát is. Most éppen jókat derülünk a Myspace-re, Google-re, Facebookra, vagy a 2girls1cupra tett utalásokon (és beismerem, én is így tettem), de vajon mennyire időtállóak ezek a poénok. Ugyancsak megmosolyogtat egyszer, de a sokszori alkalomra már szánalmasba fordul át Stephen Hawking robothangjának, és testi fogyatékosságának kigúnyolása.


A Superhero Movie játékideje túlságosan is rövid, a befejezés ehhez képest (vagy ennek következményeként, nem tudni) elkapkodott, kiábrándítóan kevés, szinte kiéhezve hagyjuk el a mozit - habár nekem ennyi is sok volt, de egy tisztességes filmtől, legyen az akár paródia, úgy vélem elvárható a 80 perces tiszta játékidő. Persze nem több drámát, cselekményszálat, vagy karakterfejlődést vártam volna, hanem még több poén kipréselését, esetleg a Pókember, vagy akármelyik másik képregényfilm lezárásának a paródiáját. Ehelyett kapunk egy szupergyors konklúziót, majd bő 15 percnyi, kivágott jelenetektől roskadozó végefőcímet. Ha ezek a jelenetek a filmben kaptak volna helyet, egy sokkal kerekebb egészet kaptunk volna végeredményül.

Hogy mi is szól akkor, összefoglalva, a film mellett pro? Az a pár értékelhető poén, amelyeket természetesen nem lövök le, a tisztességes kivitelezés, és az igyekezet Craig Mazin író-rendező részéről, hogy ismét egy szellemes, jól átgondolt filmparódiát láthassunk. Az érvek kontra: a tömérdek ízléstelen vicc, és úgy alapvetően a logikus, ám egyben humoros forgatókönyv hiánya. Ha megfogadjátok a tanácsomat, a Superhero Movie helyett inkább próbáljátok megtalálni valamilyen úton-módon Mazin előző, egyben első rendezését, a 2000-ben készült Elbaltázott szuperhősöket, mivel az egy valóban mókás, szeretnivaló, szívvel teli szuperhősparódia.

Superhero Movie előzetes