Sötét zsaruk 3.

Tény, hogy a Men in Black a 90-es évek végén új színt hozott az egyébként meglehetősen elhanyagolt műfajnak minősülő sci-fi vígjátékok palettájára. A különös és egyben vicces teremtmények, a Földet meglátogató földönkívüliekről szóló történetek humoros átértelmezése kétségtelenül egyfajta egyediséget és sajátos hangulatot kölcsönzött a filmnek, mely egyéb érdemei mellett akár az űrlényes mozik paródiájaként is felfogható. A Lowell Cunningham által kreált, The Men in Black című képregényből származó alapötlet szemfülesen kamatoztatta azt az Egyesült Államokban elterjedt városi legendát, mely szerint a titokzatos fekete ruhás emberek mindenhol feltűnnek, ahol rendkívüli jelenségek zajlanak, hogy zárkózott és ellentmondást nem tűrő stílusukban tegyék "meg nem történtté" az eseményeket.



Hiába azonban a szituációban rejlő számtalan lehetőség, valamint a gyökeresen ellentétes jellemük miatt állandó humorforrásként szolgáló főszereplők, ha a Sötét zsaruk 3. történeti elemei a már unalomig ismert sablonokból lettek összeválogatva. A sorozat alapjait lefektető koncepción kívül sajnos szinte teljességgel hiányzik a filmből az ötlet és a kreativitás - ehelyett sokkal inkább a korábban látott fordulatok más köntösben való ismételgetése, valamint a különböző sci-fik által már ezerszer ellőtt helyzetek és dilemmák lemásolása, illetőleg testre szabása a jellemző, miáltal bántóan szembetűnővé válik a lenyúzott bőr-effektus érvényesülése. Az időutazás és az időhurok alkalmazása különösen olyan ízt ad a harmadik résznek, mintha az alkotók minden eszközt bevetnének azért, hogy valahogyan újraélesszék a már tetszhalott állapotban lévő franchise-t.


A film elején gyakorlatilag ugyanúgy találjuk hőseinket, ahogy tíz évvel korábban hagytuk őket: J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones) ügynök továbbra is rutinszerűen hárítja el a renitenskedő idegenek által képviselt fenyegetéseket, miközben a maguk módján mindketten magányosan, egyedül élnek. Egészen addig, amíg a Vadállat Borisz (Jemaine Clement) néven elhíresült, fél karral is átkozottul veszélyes földönkívüli meg nem szökik a hasonszőrű börtöntöltelékek őrzésére fenntartott, szupertitkos és szuperbiztos létesítményből. A mások leigázására specializálódott, rendkívül agresszív faj utolsó képviselőjeként természetesen rögtön célba veszi Földünket - s hogy ne egyedül kelljen szembeszállnia annak teljes lakosságával, valamint hogy a korábbi, számára rosszul elsült eseményeket megelőzze, visszautazik az 1969-es esztendőbe. Ennek következtében egyrészt K ügynök ugyanúgy kitörlődik az élők sorából, mint J-n kívül mindenki más emlékezetéből, másrészt pedig a történelem is megváltozik, amit csak J akadályozhat meg azáltal, hogy követi Boriszt az űrhajózás fénykorába.

A négy különböző író által összehozott forgatókönyv valódi mélységeiről sokat elárul, hogy az egyébként több szálon futó cselekmény a fenti néhány mondatban simán összegezhető. A történet középpontjában valójában mindvégig J és K kapcsolata áll, ami meglehetősen egysíkú, ugyanakkor zavaros és megmagyarázatlan részleteket tartalmaz. Az időutazós sztori is tulajdonképpen a kettejük közötti, barátságnak semmiképpen, de bajtársiasságnak is alig nevezhető viszony kibontására szolgál. Az még hagyján, hogy a legális és illegális tevékenységet folyató földönkívüliektől nyüzsgő, határozottan nem vénnek való vidéknek minősíthető New York-i utcák ellenére Tommy Lee Jones mintegy 70 esztendős karaktere még mindig derekasan űzi az ipart a 2010-es években... Az már azonban meglehetősen furcsán hat, hogy a J-vel való majd' másfél évtizedes közös munka és kalandok után is nagyjából olyan merev és zárkózott saját társával, mint egy sündisznó az éhes rókával szemben.

J természetesen mindent megtesz, hogy K-t valahogy ellazítsa és szóra bírja - s ha ez nem sikerül a jelenben, hát megpróbálja a múltban is. Mint kiderül azonban, K negyven évvel fiatalabb alteregója (Josh Brolin) is gyakorlatilag ugyanolyan karót nyelt és magának való ember, aki ráadásul már akkor jóval idősebbnek nézett ki a koránál. Miközben kölcsönös bizalmatlanságuk ellenére együtt kell dolgozniuk a Földet fenyegető veszély elhárítása érdekében, valójában nagyon keveset tudunk meg mindkettejükről - hiába a K iránt gyengéd érzéseket tápláló O ügynök(nő) (fiatal kiadásban Alice Eve, idősebb változatban pedig Emma Thompson) kompromittáló, vagy a jövőbe látó földönkívüli, Griffin (Michael Stuhlbarg) segítőkész jelenléte. J és K története tehát igen lassan bontakozik ki és felettébb zavaros, eközben pedig a jellemfejlődés egyáltalán nem nevezhető alátámasztottnak vagy következetesnek.


A másik fő gond a filmmel, hogy nagyon lassan indul be a cselekmény - nemcsak hogy igen komótosan és érdektelenül folynak a sztori és a karakterek megalapozásául szolgáló események, de még a Men in Black szériától megszokott humor is igencsak gyengécskének mondható. A történet elején a továbbra is a kultikus sci-fiket (pl. Alien, Star Wars) kiparodizáló, illetve egyéb űrlényes poénokkal (pl. minden szupermodell földönkívüli) és abszurd szituációkkal találkozhatunk, továbbá állandóan visszatérő téma K mogorva, barátságtalan természete. Na és persze az alkotók néhányszor ismét elsütik a neutralizálással - illetve azok kedvéért, akik már elfelejtették volna a szó jelentését, villanófény általi memóriatörléssel - kapcsolatos, mostanra azonban már felettébb lapos és unalmas poénjaikat.


Később viszont érezhetően javul a helyzet, amikor is előtérbe kerül a 60-as évek kifigurázásából, illetve az arra építő helyzetkomikumokból táplálkozó humor. Ez utóbbi néha különösen viccesre és értékelhetőre sikeredett - egy jelenet erejéig például még Andy Warhol egyfajta stilizált, bár az eredeti művészről mintázott alteregójával (Bill Hader) is találkozhatunk, ami újabb üde színfoltnak tekinthető. A korrajz megvalósítása tehát egyáltalán nem lett rossz, a díszletek, a ruhák, a használati tárgyak és a járművek is többnyire a helyükön vannak - habár itt is akad néhány kivétel. A Vadállat Borisz üldözéséhez használt monociklik és a fegyverek például túlságosan is futurisztikusak - adott esetben pedig erősen koppintásgyanúsak - lettek, miközben más eszközök esetében szépen kijön a kontraszt a régi és a modernebb változatok között.


Akárhogyan is, a kreativitás hiánya újra meg újra tetten érhető a filmben. Az annak leplezésére szolgáló - közben viszont éppen azt bizonyító - húzás a történelmi eseményeknek, illetve magának a történelem fontosságának ismételt felemlegetése, sőt középpontba állítása. Vadállat Borisz ámokfutása és K ügynök titkainak feltérképezése közben ugyanis még a holdraszálláshoz készülődő űrexpedíció is a terítékre kerül, hogy a produkció végére újfent teljességgel az ötlettelenség és a sablonok testre szabott alkalmazása vegye át a főszerepet. Mindezt a kissé pátoszos és közhelyes befejezésen kívül mi sem reprezentálja jobban, mint a végső "poén" a filmben - ennek kapcsán, ha tudja, árulja már el valaki, vajon mi a nyolcadik utas köze van annak, hogy K ügynök hagy-e borravalót az étkezdében ahhoz, hogy egy meteor eltalálja-e Földünket, avagy sem?


Az első két részt is rendező Barry Sonnenfeld (Addams Family, Szóljatok a köpcösnek!, Vadiúj vadnyugat) vizuális látásmódjával ezúttal sincsen gond, a látvány és a hangzás tekintetében nem panaszkodhatunk. Miközben azonban a külsőségekre és az egyébként igencsak klisészerű sztori alakulására koncentrált, a karakterekre és kapcsolataikra túlságosan is kevés időt és figyelmet fordított a direktor. Ezáltal azok meglehetősen elnagyoltak lettek - ami a mellékszereplőkről és a felettébb egysíkú főgonoszról ugyanúgy elmondható, mint a végig a középpontba helyezett ügynökpárosról -, továbbá a dialógusok sem igazán tekinthetők a Sötét zsaruk 3. erősségének.


Felesleges volna tagadni, a mozit ismét elsősorban Will Smith viszi el a hátán, aki viszonylagos szürkesége ellenére ezúttal is hozza szokásos formáját, még ha nem is nagyon sziporkázik. Ebben a filmben valójában Tommy Lee Jonesnál jobb párost alkotnak Josh Brolinnal, aki meglepően jól utánozza idősebb kollégája gesztusait és mimikáját, miközben sikerült valamennyire magáévá tenni K figurájának fiatalabb verzióját. A Túl jó nő a csajom című, modern romkomban remeklő Alice Eve-ről viszont már távolról sem mondható el mindez, mivel egyáltalán nem találja a helyét a produkcióban, az O ügynök idősebb kiadását alakító Emma Thompson számára pedig ez a szerep nem több rutinfeladatnál. Valójában persze egyikük sem sok vizet zavar - mint ahogy maga a Sötét zsaruk 3. része sem, mely csupán egyetlen apró golyóbis a filmekkel játszadozó, hatalmas hollywoodi "szörnyeteg" kezében.


Ahogy tehát már megszokhattuk az álomgyártól, ezúttal is egy teljesen felesleges folytatással van dolgunk - mind tartalmát, mind azon tényt illetően, hogy a 3D formátum gyakorlatilag semmit sem tesz hozzá a franchise-hoz. A Sötét zsaruk harmadik része mindazonáltal nézhető, másfél órányi könnyed kikapcsolódásnak egyszer megteszi azok számára, akik kedvelik a műfajt, ám nincsenek különösebb elvárásaik vele szemben, na és persze bírják Will Smith laza stílusát. A film anyagi sikere pedig újfent borítékolható - már csak azért is, mert maga Mr. Smith is mindent megtett legújabb filmje népszerűsítéséért. A rámenős színész, egykori rapper és világfi bolygószerte lankadatlanul látogatta a bemutatókat és egyéb promóciós eseményeket, és még attól sem riadt vissza, hogy a madridi férfi teniszverseny döntője után az élő legendának számító Roger Federernek ország-világ előtt egy fekete Men in Black öltönyt adjon át - puszta tiszteletből és szeretetből, természetesen.


Nemhiába lett erősebb a film marketingje magánál a produkciónál, így ugyanis a magas nézőszám jóformán garantált, és lesz miből gyűjteni a már konkrétan szóba került, további folytatáshoz. A jelek szerint Will Smith és Tommy Lee Jones is nyitott egy esetleges negyedik epizódra, mondván a recept adott, miért is engednék el a fejőstehén tőgyét? Szóval könnyen lehetséges, hogy az idei év vége felé várható, az eddigi három részt tartalmazó DVD és Blu-Ray kiadásra még könnyelműség lesz rávetniük magukat a rajongóknak...