A Sorsügynökség megtekintése közben a fejemben kavargó gondolatok közül az egyik legelső és egyben legfontosabb az a felismerés volt, miszerint ez a film - bármit is próbálnak a plakátok, előzetesek és egyéb promóciós anyagok sugallni - sokkal inkább egy romantikus dráma, semmint tudományos fantasztikus thriller. Nem kell megijedni azért, ez még nem jelenti azt, hogy a Sorsügynökség izgalmakkal, feszültséggel és rejtélyekkel teli, mondjuk úgy "Alkonyzónás" jellegű cselekményszála, amit a tévés reklámok is nagy hévvel ígérnek, nem kerülne kellőképpen kibontásra vagy éppen háttérbe szorulna. De mégis, ez a sci-fi elemekkel megtűzdelt, szövevényes kalandfilm, akármennyire is letisztult a formavilága és földtől elguraszkodó, mégis teljes mértékben hitelesnek, valódinak ható a sztorija (hiszen ez a sci-fi műfajának a lényege), végeredményben egyáltalán nem a főszereplők által meghozott logikus döntésekre van kihegyezve, hanem az érzelmek által vezérelt választásokra. A minden akadályt ledöntő szerelemről szól. Olyan emberekről, akik hajlandóak az életüket is kockáztatni csak azért, hogy együtt lehessenek. A marketing kampány szinte egyetlen mozzanata sem koncentrált a filmnek erre az aspektusára, ami véleményem szerint nagy hiba: a potenciális célközönség kulcsfontosságú szegmense azt sem fogja tudni, hogy mit hagyott ki. A Sorsügynökség azért az akció és sci-fi rajongókat sem hagyja cserben; alaposan felépített, átgondolt és érdekfeszítő alkotás, jól kidolgozott, többrétű és a szeleteire lebontva is működőképes film.
Az eredeti történet minden idők egyik legjobb sci-fi írójának, Philip K. Dick-nek a tollából származik. Az élete során több rangos szakmai elismerést is megnyerő, ám de mégis a mai napig méltatlanul hanyagolt, keveset emlegetett és irodalmi körökben sokak által csúfosan alulértékelt Dick 57 évvel ezelőtt írta meg a Sorsügynökséghez alapul szolgáló novellát, mely az Orbit Science Fiction nevű magazinban jelent meg először. George Nolfi író és rendező, élve alkotói szabadságával, nem ragaszkodik a forrásmű pontos, szóról szóra való lekövetéséhez (pedig a szerző lánya, Isa Dick Hackett executive produceri címet mondhat magáénak a stáblistán), ehelyett inkább csak annak legalapvetőbb vázát, magját őrzi meg. A lényegi tudnivaló: az emberiség állandó megfigyelés alatt áll egy meghatározott csapat által, akik időnként bele-belenyúlkálnak életünkbe, kiigazítva a kisebb-nagyobb kisiklásokat, és helyére téve a dolgokat. Vannak, akik "angyalokként" ismerik őket. Ők maguk inkább a sorsügynökség nevet preferálják. A kulisszák mögül, hátul megbújva, bábmesterként irányítják az események folyását. Az esetek túlnyomó többségében természetesen teljesen észrevétlenül tudják munkájukat végezni, de mindig történnek tévedések, így nagyritkán előfordul, hogy elszámolják magukat és így valaki felfigyel rájuk. A Sorsügynökség cselekménye pontosan egy ilyen nem kívánatos eset körül forog. Az első másfél órában Nolfi filmje olyan merészségről tesz tanúbizonyságot, ami előtt nem lehet nem fejet hajtani. A premissza is kellően nem-konvencionális, de az a köré fűzött miliő, annak megvalósítása, a film felépítése már egészen megdöbbentően őrült.
A Sorsügynökség kétharmadáig olyan romantikus sci-fi thriller, ami a háttérben zajló politikai cselszövések, intrikák, kikerekedett, vizenyős szemekkel előadott szerelmes jelenetek, és hosszas modern táncelőadások között cikkcakkozik, időnként kitérőt téve egy labirintus-szerű alternatív univerzumba, amit teljes egészében fedora kalapot viselő, öltönyös őrangyalok laknak. Elég bizarrnak hangzik? Ami ebből a kaotikusnak hangzó (és néhol valóban annak is bizonyuló) katyvaszból kisül az néha talán egyenetlen, fókuszt vesztő és nevetséges, de egy pillanatra sem unalmas.
Philip K. Dick-re a cyberpunk stílus egyik előfutáraként szokás tekinteni. Leggyakrabban felhasznált témái a valóság és álomvilág között egyre inkább elmosódó határok, a hagyományos társadalmi rend felbomlása, átalakulása és a paranoia. Írásait rendszeres gyakorisággal adaptálja filmre Hollywood, szinte kivétel nélkül sikertelenül, tíz esetből kilencszer művészi és anyagi bukásokat elkönyvelve. A Sorsügynökség ugyan jócskán vidámabb és romantikusabb történet, mint amit Dicktől megszokhattunk és akár el is várnánk, ennek ellenére hangvétele van olyan elmés, elgondolkodtató és mégis játékos, mint Dick-é.
David Norris (Matt Damon) ambíciózus, szépreményű politikus, aki éppen az amerikai szenátus egyik székének megszerzésére pályázik, ahol New York államot képviselné. Norris a területén belül szemtelenül fiatalnak számít, és bizony megesett régen, hogy meggondolatlanul cselekedett. Mikor a múltjából eddig még napvilágra nem került, takargatott titkok derülnek ki, elveszti esélyét arra, hogy megnyerje a választást. Életének egyik legmélyebb pontján van, és üres frázisokból álló, nem túlzottan boldogító záróbeszédére készül, mikor megismerkedik Elise Sellas-szal (Emily Blunt). Elise inspirálólag hat Davidre, konkrétan arra ösztönzi a férfit, hogy inkább őszinte és eredeti legyen választóihoz intézett beszédében. David megfogadja a tanácsot, mely tökéletesen beválik. Elise azonban, akár csak Hamupipőke, köddé válik, anélkül hogy David megtudhatná a nevét, és a nő még csak egy fél pár üvegcipőt sem hagy ott, ahogyan azt mesebeli megfelelője tette. Eltelik három év, amikor is David és Elise újra összetalálkozik, a Sorsügynökök pedig nem elég óvatosak és lebuknak. Amint ráeszmélnek baklövésükre, az ügynökök foglyul ejtik Davidet, és elmagyarázzák neki a helyzetet. Szabadon távozhat, ám két fontos kikötéssel: először is senkinek sem beszélhet a Sorsügynökség létezéséről, ellenkező esetben kénytelenek lesznek "újraindítani" emlékeit, ami gyakorlatilag nem jelent mást, mint egy lobotómia elvégzését, másodszor pedig soha többet nem láthatja Elise-t.
Innentől kezdve David élete egy csapásra megváltozik: állandó harccá válik, hogy megkerülhesse az elé állított akadályokat, melyek Elise-t hivatottak távol tartani tőle. Minél ügyesebbé és leleményesebbé válik, annál nagyobb fenyegetést kezd jelenteni az ügynökség számára. Végül nem találnak más megoldást, kénytelenek Thompsont (Terence Stamp), becenevén "a Kalapácsot" felkérni, hogy segítsen a probléma kiiktatásában - ő ugyanis pontosan ilyesmire specializálódott. Egyáltalán nem ritka, hogy a Sorsügynökséghez hasonló filmek, melyeknek magával ragadó és kreatív premisszája van, az erős kezdés után valahol félúton vagy az utolsó felvonásra ellaposodnak. Ennek az oka egyszerű: legtöbbször a befejezés, a konfliktus feloldása közel sem annyira érdekes és nagy erejű, mint a felütés volt. Nehéz végig, másfél-két órán át fenntartani a suspense-t, és nehéz felülmúlni is egy bitang mód erős alapötletet egy még nagyobb hatásfokú lezárással. Szerencsére a Sorsügynökség nem esik ebbe a kategóriába, legalábbis nem olyan mértékben, ahogy az gyakran megesik más filmek esetében. Bár érződik a lejtőn való megindulás az utolsó kb. 20 percben, a történet nem hullik szét atomjaira, és a finálé sem kiábrándítóan rossz. Az akció egy kicsit feleslegesnek és öncélúnak hat (akik akciófilmet jöttek nézni, azok már úgyis alszanak vagy elhagyták a mozitermet a záró jelenetek megérkezte előtt) és a "szerelem legyőz mindent" üzenet is kicsit a szükségesnél jobban a szánkba van rágva, de azért soha rosszabb befejezést.
Mindezek ellenére, még ha igaz is, hogy az utolsó harmad intellektuális szempontból nem olyan kielégítő, mint az, ami megelőzi, emocionális oldalról közelítve tulajdonképpen hibátlan. A romantikus szál elsőrangú, kerek egészet alkot és mentes a más hollywoodi produkciókban sokszor előforduló gyermekbetegségektől. A Sorsügynökség nézői minden bizonnyal a sci-fi vonal miatt fognak jegyet váltani, de legtöbbjük a filmet végigülni a love story miatt fogja.
Matt Damon az utóbbi évtized során csendesen, mondhatni észrevétlenül a generációja egyik legsokoldalúbb és legtehetségesebb színészévé nőtte ki magát. A karriere kezdetén talán még sokan a kritikusok közül is csak legyintettek, ha neve szóba került, leírták, mint egyarcú és hamar óriási sikerre szert tevő aranyifjút, akinek tündöklése tiszavirág életű lesz. Aztán szépen lassacskán, de magabiztosan bebizonyította az ellenkezőjét. Legyen szó komédiáról, akciófilmről vagy drámáról, ő mindig a topon van. Teljesítményére a Sorsügynökségben se lehet panasz egy momentum erejéig sem.
Damon ez alkalommal sokkal inkább egy Dick Tracy-hez vagy Mike Hammer-höz hasonlítható karakter bőrébe bújik, semmint a Jason Bourne típusú modern kémébe. Amolyan akciós detektív szerepet játszik, aki intelligens, jól vág az esze, de a kezét sem rest egy kicsit bepiszkítani. Nyomról nyomra halad, hogy felfedje a szálakat és igaz szerelmét megtalálhassa, miközben ellenfelei eszén szuperhős-szerű ügyességgel jár túl. David Norris nem lesz kultikus figurája Damon-nek, de az is biztos, hogy semmi oka sem lesz szégyellnie, hogy bekerült rezüméjébe. Emily Blunt remekül illik Damon-höz (igaz, ezzel vitára lehetne szállni, mondván Blunt mindenki mellé jól illik); a páros közti összhang pompás, és a hangsúly sokkal inkább a karakterek jellemére, viszonyuk milyenségére helyeződik, nem pedig csak a sztori kötelező köreinek lefutására. Damon és Blunt élettel töltik meg az általuk megformált szereplőket, és ha nem is tudják teljesen háromdimenziós, kikerekített hús-vér emberekként bemutatni őket, azért a forgatókönyv adta kereteken belül teljes mértékben hitelesen játszanak. A Sorsügynökség tagjaiként John Slattery-nek és a veterán Terence Stamp-nek tömény és a történet előrehaladásának szempontjából jelentékeny dialógusokat kell felmondania, ráadásul abszolút úgy festenek, mint ha csak most sétáltak volna át egy 40-es évekbeli fekete-fehér krimiből. Ez Nolfi rendezői bemutatkozása, de egyáltalán nem mutatkozik meg a végeredményben. A Sorsügynökség képi világa (ami John Toll operatőr tapasztalt kezeinek munkáját dícséri) eltér a szokványostól, viszont mégsem hivalkodó.
A Sorsügynökség az a fajta film, amiben ott rejlik egy még jobb film reménye. Megvan hozzá a potenciál benne, de itt egy hiba, ott egy figyelmetlenség, és a kész produktum végül csak jó - nem több. Több érdekes téma is felvetésre kerül - úgy mint a szabad akarat elvesztése, és annak visszaszerzése, vagy a predesztináció - de igazán előtérbe és részletes kibontásra csak a dolgok romantikus oldala kerül. A mondanivaló elvétve túlsulykolt, az elvarratlan szálak száma túl nagy, és a befejezés elsietett, ráadásul kicsit túl szentimentális is. Mégis érdemes a Sorsügynökséget megnézni, a sci-fi-k, a thrillerek és a romantikus filmek kedvelőinek egyaránt. És annak a furcsa ízlésű, de el nem ítélendő(!) csoportnak legfőképpen, akik mindezekért egyformán rajonganak.
Sorsügynökség előzetes
Tehát jóóó film lesz ez!
