RED 2. filmkritika

Három esztendővel ezelőtt Bruce Willis és veterán színésztársai, Morgan Freeman, John Malkovich és nem utolsósorban Helen Mirren főszereplésével a Di Bonaventura Pictures és a Summit Entertainment egy olyan, felettébb szórakoztató "öregfiús" akciómozit hozott össze, mely a Stallone-féle Feláldozhatókhoz hasonlóan óriási tisztelgésként szolgált mind a 80-as, 90-es évek akciófilmjei, mind a jutalomjátékban részesült, immár előrehaladott korban járó színészek hosszú pályafutása előtt. A visszavonult titkos ügynökökről szóló komédiában a még öregen is kirobbanó formában lévő társaság tagjai a fiatalokat is megszégyenítő fittséggel, ravaszsággal és határozottsággal vágták ki magukat szorult helyzetükből, miközben mi, nézők nem ritkán a hasunkat fogtuk a nevetéstől az abszolút telitalálatnak bizonyult figurák komikusan eltúlzott akciói, illetve reakciói és beszólásai nyomán.

Noha a RED-mozifilm a hasonló című, limitált DC Comics-féle képregénysorozatra épült, ami némileg a mozgóképes megvalósításban, illetve a fényképezésben is tetten érhető, a produkció távolról sem a már megszokott képregény-szuperhősök egymás elleni küzdelméről szólt - annak ellenére, hogy a képregényszerű jellemvonások nagyon is megfigyelhetők a karakterek viselkedésében. Amit valójában nyújt az élőszereplős adaptáció, az sokkal inkább kémparódia nem kevés nosztalgia-faktorral és filmes kikacsintásokkal, amit elsősorban az idősebb moziba járó korosztály tagjai, illetve a régi vágású akciófilmek kedvelői tudnak értékelni. A recept olyannyira bevált, hogy a RED még annál is nagyobb anyagi sikert aratott, mint amire a producerek számítottak, ezért elmaradhatatlan volt a folytatás.

Újfent nyakig a slamasztikában

A második rész néhány hónappal az első film cselekménye után veszi fel a fonalat, amikor is a nyugalmazott CIA-ügynök Frank Moses (Bruce Willis) megpróbálja az átlag amerikaiak szokványos életét élni a korábbiakban kalandos úton megismert barátnőjével, Sarah Ross-szal (Mary-Louise Parker), a nyugdíjfolyósító hivatal egykori telefonos ügyintézőjével. Békés, noha kissé egyhangú életükben azonban hamarosan újra feltűnik Frank régi cimborája és bajtársa, a bohókás Marvin (John Malkovich), ami ismét oda vezet, hogy kedvenc szuperkémeink egy igen kényes - immár nemzetközi jelentőségű - ügy kellős közepébe csöppennek, miközben korrupt kormánytisztviselők, ügynökök és bérgyilkosok igyekeznek eltenni őket láb alól. Még korábbi hűséges társuk, a vérprofi Victoria (Helen Mirren) is erre kap megbízást az angol MI6-től, mint ahogy a világ legjobb bérgyilkosának hírében álló, Frankkel szemben amúgy is bosszúra éhes Han Cho-Bai (Byung-hun Lee) úgyszintén a nyomukba ered.

Victoria (Helen Mirren), a hidegvérű mesterlövész

Önmaguk tisztázása és a veszély elhárítása érdekében Frank és társasága - a férfi által rendkívüli módon féltett Sarah-t is beleértve - London, Párizs és Moszkva utcáin és egzotikus helyszínein keresi a megoldást, illetve egy Dr. Edward Bailey nevű tudóst (Anthony Hopkins), aki anno egy olyan szuperfegyvert fejlesztett ki, mely bevetése esetén teljességgel megváltoztatná a világ erőviszonyait. Hogy még kevésbé unatkozzanak, az idős férfi és az eltűnt bomba keresése közben keresztezi útjukat Kátya az orosz titkosszolgálattól (Catherine Zeta-Jones), akivel ráadásul Frank korábban már összeszűrte a levet, ám nem csupán egyszerű "munkakapcsolat" szintjén. A szópárbajokkal tarkított akció során számtalan golyó repül, autó törik, pofon és poén csattan, mire eljutunk a - nem igazán meglepő módon happy enddel záródó - végkifejletig.

Dr. Bailey (Anthony Hopkins) két másik legenda társaságában

A RED 2. tehát egy totálisan sablon történetet vonultat fel, mely a kémfilmekben már számtalanszor látott fordulatokkal operál. A forgatókönyvírók újfent egy régi, balul elsült ügyet "rángatnak elő" annak érdekében, hogy az ürügyként szolgálhasson hőseinknek az újabb bevetéshez, ami igencsak átlátszó és olcsó húzás. Mindazonáltal a sztori értelme és logikátlansága ez esetben teljességgel másodlagos, mivel a valódi hangsúly a szereplőkön és a szituációs komédián van.

A narratíva középpontjában mindvégig Frank és Sarah kapcsolata áll, illetve annak próbája, ahogy Frank mindentől félti barátnőjét, aki viszont több változatosságra és kalandra vágyik - mint ugyanis ezúttal is kiderül, egy nőt megtartani legalább olyan nehéz, mint megszerezni. Miközben Marvin folyamatosan, a maga kissé eszement, amolyan klasszikus John Malkovich-os módján reagál a pár kapcsolatára, Frank és Sarah interakciói a régi romantikus filmek hőseinek és hősnőinek komikus megnyilvánulásait imitálják. S bár a kettejük közti kémia ellenére az összhang nem tökéletes Willis és Parker között, az utóbbi érzékletes játékának köszönhetően mégis elhisszük nekik, hogy perlekedő, illetve féltékeny szerelmeseket látunk.

Tessék, egy kis szuvenír az esküvőre, ha megéritek...

Míg Mary-Lousie Parker Sarah-ja, noha profi kíséretéhez képest kétségtelenül kétbalkezes, még mindig aranyos és szerethető, vagyis olyan nő, akit lehet félteni és érdemes érte küzdeni, Bruce Willis karaktere éppen az ő ellenpólusaként értékelhető. Habár Willis teljesítményét ezúttal is csupán némi túlzással lehet színészi játéknak nevezni, azonban tény, hogy jóval többet nyújt az utóbbi időben tőle megszokotthoz képest (lásd Die Hard, G.I. Joe stb.), amikor végig fapofával ment előre és irtotta az ellent, jobbára Steven Seagalt is megszégyenítő arcmimikával.

Ugyanakkor ha figyelembe vesszük, hogy a R.E.D. mozaikszó valójában Frank Moses ügynöki státuszának tréfás megnevezését takarja - melynek eredeti jelentése: Retired, Extremely Dangerous (visszavonult, rendkívül veszélyes) -, akkor beláthatjuk, hogy a szerep igazából nem is követel többet egy átlagosan közepes Die Hard-féle vagány zsaru alakításnál. Willis fanyarságát kiegészítendő John Malkovich újfent vicces önmaga, ahogy tőle már el is várjuk, Helen Mirren pedig megint csak jól hozza a kőkemény veterán ügynöknő karakterét.

Live free or die hard

Az újak közül Anthony Hopkins jutalomjátékot kapott, és ezúttal is nagyot alakít az őrült tudós figurával, mely azonban a karakterben lévő csavarnak köszönhetően sajnos végül nem menekül meg az egysíkúságtól. Ennek ellenére Caterine Zeta-Jones okozza a filmben a legnagyobb csalódást, mivel az egyébként nagyszerű és dögös színésznő valahogy nem az igazi, inkább hiteltelen ebben a szintén rendíthetetlen, femme fatalként fellépő, mégis esendő kémnő szerepben. S mivel az orosz kém haloványan megírt, klisészerű figurájából ő sem tud sokat kihozni, a Kátya, Frank és Sarah közötti szerelmi háromszög is elég gyengécskére sikeredett - bár azt el kell ismerni, egy-két jobb poén erejéig azért még így is szórakoztató.

Kátya (Catherine Zeta-Jones), Sarah és Frank édeshármasban

Ugyanakkor a megszállottan Frankre vadászó Han, ahhoz képest, hogy az egyik főellenség, meglepően nem egydimenziós figura - még akkor sem, ha elsősorban fenyegető tekintete és harcművészeti tudása jut főszerephez a cselekményben. A G.I. Joe-filmekből megismert Byung-hun Lee szerepeltetése nyilvánvalóan az alkotók és producerek vérfrissítési szándékának köszönhető, miáltal a fiatalabb nézőket is igyekeztek megnyerni a franchise számára.

Részben emiatt a RED második része már valamivel kevésbé old-schoolra sikeredett, mint amilyen az első volt, ami egyeseknek minden bizonnyal kevésbé fog tetszeni - mindazonáltal a klasszikus sablon, mely szerint a fél világot bejárjuk hőseinkkel, akik egy régi, balul elsült akció miatt kénytelenek menekülni, illetve megoldást találni a problémára, alapvetően bevált a sztori feltámasztásához és folytatásához. A tény, hogy a forgatókönyvírók a helyi jellegzetességeket is bevetették a cselekmény kiszínezésére (pl. romantika Párizsban, látványos üldözés a Szajna-parton, behatolás a Kremlbe), tartogat magában némi nosztalgia-faktort és geg-lehetőséget, még ha alapvetően kényszeredett próbálkozásnak is bizonyul a sztori hiányosságainak ellensúlyozására.

Frank és Han (Byung-hun Lee) a maguk módján gyepálják egymást

A RED második részétől tehát nagyjából azt kapjuk, amit korábban az elsőtől, némi modernizáció és megnövekedett tét mellett. Azon kívül, hogy ez részben az előzményben bevált komikus elemek rovására történt, ezzel annyi a gond, hogy ugyanaz a recept másodszorra már nem üt akkorát, vagyis hiányzik a valódi meglepetés és frissesség, melyet Dean Parisot, az új rendező anno a Galaxy Guest elkészítése alkalmával még biztosítani volt képes. Az akció időnként bizony öncélúvá válik, a szatirikus jelleg elhalványul, és ha szigorúan szakmai szemmel nézzük, a RED 2. alapvetően felesleges folytatásnak nevezhető. Mindennek ellenére a film így is kellőképpen szórakoztató lehet egyszeri megtekintés erejéig, ezért kellemes két órát szerezhet a nosztalgiázni vagy csak könnyed kikapcsolódásra vágyóknak, akik különösebb elvárások nélkül ülnek be rá a moziba.

RED 2. előzetes