Prometheus filmkritika

Ridley Scott és alkotótársai valójában már 2002. tájékán fontolgatni kezdték az Alien, vagyis A nyolcadik utas: a Halál előzményfilmjének lehetőségét - egyrészt, mivel a rendezőt továbbra is foglalkoztatta a téma, másrészt viszont a siker és az anyagiak által dominált világunkban nem is lehetett szó nélkül elmenni az eredeti film, illetőleg az Alien-franchise töretlen népszerűsége mellett. Ráadásul a Nyolcadik utasban az elhagyott űrhajó belsejében talált humanoid lény maradványai feldobták a magas labdát, miszerint a folytatásban - akarom mondani, előzményben - lehetne valamit kezdeni ezen titokzatos idegen fajjal, akik egyelőre ismeretlen kapcsolatban álltak a mindannyiunkra a frászt hozó, vérszomjas idegenekkel, vagyis a hőn imádott és rettegett xenomorfokkal.

Így született meg a Prometheus alapötlete, mely a rejtélyes intelligens fajt helyezi a középpontba, amelyhez az emberiség eredetét kereső tudósok révén, Földünk legkülönbözőbb pontjain talált, ősi barlangrajzok tanulmányozásával jutnak el fiktív leszármazottaink, a 2089-es esztendőben. Az Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) archeológus által felállított elmélet igazolására egy tizenhét fős legénység indul kétéves útjára a kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkező Wayland Társaság finanszírozásában, a Prometheus nevű űrhajó fedélzetén. A küldetéstől mindannyian mást remélnek: míg Shaw az "istenekkel" való kapcsolatfelvételt, Holloway inkább a kalandot keresi, az akciót vezető Meredith Vickerst (Charlize Theron) csupán a haszon, a szintén szkeptikus kapitányt, Janeket (Idris Elba) pedig elsősorban az épségben való hazajutás érdekli. A távoli LV-223 holdon azonban kénytelenek azzal szembesülni, hogy egyikük várakozásai sem voltak helytállóak...

Meredith Vickers (Charlize Theron) és Janek kapitány (Idris Elba) nem erre készültek

A Prometheus tehát, bárki bármit is mond, nem más, mint eredettörténet, mely felettébb ambiciózus módon, mintegy harminc évvel a legenda után kíván komplett mitológiát teremteni az Alien-univerzumhoz, meglovagolva annak sikerességét. Abból a szempontból, hogy csak az érdekes, illetve attól félünk igazán, amit nem ismerünk, ez nyilvánvalóan teljesen felesleges próbálkozás - ami azonban abban az esetben nem lenne kudarcra ítélve, ha oly módon bővítené az eredeti mítoszt, hogy közben plusz érték hozzáadására kerül sor. Annyi bizonyos, hogy a korábbi Alien-filmek több központi témája is visszaköszön: az emberek és az idegenek harca mellett felmerül az ember, mint organikus és az androidok, mint mesterséges intelligenciával rendelkező lények együttműködése és különbözősége (vajon melyik szívtelenebb a kettő közül?), valamint az ember humanitása és a kapzsi, haszonleső társaságok hidegvérű és számító céltudatossága között fennálló ellentmondás.

Az új, központinak szánt témát valójában azon alapszituáció szolgáltatná, miszerint az ember saját teremtőjét, vagyis tulajdonképpen Istent keresi, amivel kihívja a sorsot maga ellen. Tehát már maga a meglehetősen közhelyes és átlátszó Prometheus-metafora is párhuzamba állítja a cselekményt a görög mitológiával, melyben Prométeusz volt az a titán, aki ellopta az istenektől a tüzet az embereknek, és tettéért Zeusz kegyetlen büntetéssel sújtotta. Mítosza ember és Isten viszonyáról mesél, és arról, mi történik, ha az ember lázadni mer. Miközben azonban a forgatókönyv mintegy kölcsönveszi a civilizációnk "aranykorából" származó legendát saját mitológiája megteremtéséhez, és néhány jelenetben a hit kérdése konkrétan is középpontba kerül, arra olyan felszínes és súlytalan módon kerül sor, hogy két perc múlva már teljesen megfeledkezünk róla.



Hiába ugyanis a kezdő képsorok a Földre érkező és meglehetősen szokatlan módon életet teremtő idegenről, majd Shaw és Holloway folyamatos vizsgálódása e rejtélyes faj és a homo sapiens kapcsolatáról, ha az egész valahogy nem áll össze a szintén az idegenek által létrehozott, halálos xenomorfok történetével. Merthogy a rettegett arctámadók és a H.R. Giger ötlete nyomán született, klasszikus alienek eredetéről és szükségességéről, a történetben betöltött szerepéről valójában nem tudunk meg semmit sem, és sokáig magukkal a lényekkel sem találkozunk, csupán egy-egy nyom, a korábbi Alien-filmekből jól ismert motívumokhoz hasonló díszlet utal a jelenlétükre, ami azonban legfeljebb a feszültség mesterkélt fokozására alkalmas. A humanoid teremtők és az alienek közötti viszony természete tehát mindvégig rejtve marad, és amikor végre kiderül, mire is akarják használni a pusztító xenomorfokat, annak okát még akkor sem fedik fel előttünk az alkotók.

Néhány váza nem jelenthet akadályt a felfedezésben

S miközben a narratíva ezen része teljességgel a levegőben lóg, a sztori másik fonala a korábbi Alien-történetek alapfelállásának - a kapzsi és gonosz társaság elküldi feláldozható embereit, hogy mintát hozzanak - némi csavarral adaptált változata maradt. Annyit már eddig is tudtunk, hogy ahol egy nyereségorientált vállalat irányítja - vagy legalábbis mozgatja - az emberek cselekedeteit, ott végül túl sok jóra nem számíthatunk... Azt viszont nem látjuk át, hogy David, az érzelmektől mentes android (Michael Fassbender) karaktere, akinek úgyszintén igen homályosak a motivációi, hogyan illeszkedik a képbe. S mivel ezt a témát sem igazán sikerült - vagy csak nem akarták - megfelelően kibontani, túlságosan sok marad a megválaszolatlan kérdés.

David, az android (Michael Fassbender) kezében a Föld

Mindez persze akár erényként is felfogható, hiszen egy filmmel, pláne egy sci-fivel kapcsolatban egyáltalán nem hátrány, ha elgondolkodtatja az embert. Amennyiben azonban ez oly módon történik, hogy a narráció szétesik, a cselekmény lassú és gyakran érdektelen, a szituáció és karakterépítés egyenesen kiszámítható és unalmas, az izgalom pedig kizárólag a szörnyek késleltetett megjelenése iránti felfokozott várakozásból fakad, az mindennek nevezhető, csak nem epikus történetmesélésnek. Ehelyett a megszokott klisék, a régi fordulatok felhasználása (saját és másé), valamint a hatásvadászat veszi át a főszerepet, ami igen távol áll a klasszikus horrorok elnyújtott feszültségkeltésétől, mely mindennél nagyobbat tudott ütni, amikor végül elszabadult a pokol.



A horror elemeket tekintve a forgatókönyv szembetűnően az elejtett nyomokból és utalásokból, illetve sejtetésből építkezik, a szörnyeket azonban nagyon keveset látjuk, és akkor is leginkább más formában. Ez önmagában még nem volna probléma, azok a rajongók viszont, akik xenomorfok vagy akár csak a jellegzetes arctámadók tömeges inváziójára várnak, bizony csalódni fognak a Prometheusban. Ezzel kapcsolatban már a 18-as helyett 16-os korhatár-karika is figyelmeztető lehetett, ami azt jelenti, hogy nem sok emberi testből előtörő idegent fogunk látni nagytotálban. A változatosság kedvéért akad néhány új vagy némiképp átalakított szörny, ami önmagában akár pozitívum is lehetne, az eredeti Alien-filmekkel kapcsolatban azonban elő-előfordul az inkonzisztencia azok biológiájának működése tekintetében. Alkalmanként a vágások is elnagyoltak, illetve egy-két helyen érthetetlenek lettek, amikor a feszültség tetőfokán ér véget egy-egy jelenet, az egymást követő szcénák között pedig néha igen kevés a koherencia. Arról már nem is beszélve, hogy a bemutatott halálnemek néhol félelmetesek, máshol pedig egyenesen nevetségesek.

Úgy tűnik tehát, előbb-utóbb az olyan öreg rókák, mint Ridley Scott is behódolnak az aktuális trendeknek, és a klasszikus történetmesélés helyett inkább a külsőségekre helyezik a hangsúlyt. Mindazonáltal a filmhez egyfajta előjelként szolgálhatott ama tény, hogy a Prometheus Scott első 3D-ben forgatott mozija, melynek kapcsán azért sejteni lehetett, hogy a veterán rendező ezúttal az új technológiákat, a látványt és a megdöbbentést részesíti előnyben. A film tulajdonképpen a régi recept felturbózott változata: monumentálisabb, harsányabb, látványosabb, mely minőségében talán jobban megfelel a mai moziba járó közönség igényeinek, mint a lassú történetvezetéssel, kevésbé impresszív technikai jellemzőkkel és visszafogottabb vizualitással rendelkező elődei. Ezért a Prometheus lényegét tekintve sokkal közelebb áll a tipikus mai blockbusterekhez, mintsem az igazi klasszikusokhoz.

Ahol a GPS már elavultnak számít

Ridley Scott mentségére legyen mondva, jószemű és tapasztalt direktor lévén hozzáértő módon elegyíti a hagyományos trükköket a modern technológia vívmányaival. Annak köszönhetően, hogy a viszonylag sok CG-felvétel mellett, ahol csak lehetett, a valóságban is felépítették a különböző helyszíneket, díszleteket, a hatás kellőképpen realisztikusra, helyenként szemet gyönyörködtetőre sikeredett. A technika filmben való használatával kapcsolatban is megtörtént a trendeknek megfelelő modernizáció, melynek eredménye azonban már nem annyira egyértelmű - a járművek, ruhák, használati tárgyak és egyéb kellékek, illetve technikai megoldások terén a Prometheus ugyanis minden további nélkül lealázza a történet szerint több évtizeddel később épült Nostromo-t, sőt a katonai űrhajóként szolgáló Sulaco-t is. A csillogó-villogó, modern hatást keltő képernyők és berendezések, a fejlett holografikus megjelenítés révén tehát a kinézet modernizálásra került, de hogy vajon a legenda is modernizálva lett-e, az már más kérdés.



Miközben a film a régi és az új, a klasszikus és a modern filmkészítés egyvelegét képezi, a probléma leginkább az arányokban keresendő. Ez már nem az az intellektuális horror, melyben pusztán az okozta a zsigerig hatoló félelmet a nézőben, amit nem látott, noha nyilvánvalóan ott volt valahol - a Prometheus ugyanis egyfajta "filozofikus horror" próbál lenni, illetőleg ezen műfajt igyekszik megteremteni, amennyiben ezidáig még nem létezett. A narratíva időről-időre megpróbálja erőszakkal ránk sulykolni a tanulságot, miszerint vannak olyan erők, melyek felettünk állnak, s melyekkel nem szabat ujjat húznunk, ennek azonban ára van: egyfelől nem igazán áll össze maga a történet, és a mondanivaló sem jön át, másfelől a klasszikus horror kellékeivel való, túlságosan laza és kötetlen bánásmód, illetőleg a régi, jól ismert összetevők találomra történő bedobása az üstbe egyáltalán nem növeli a félelem-faktort.

A Prometheus megtekintése közben szinte egyszer sem lesz úrrá rajtunk ugyanaz a klausztrofóbia, mint a Nyolcadik utasban, és aki látott már valaha Alien-filmet, az aligha fog megdöbbenni vagy különösebben meglepődni a látottakon. A film ugyan kétségtelenül látványos és izgalmas, ám az izgalom elsősorban abból fakad, hogy mindig azt várjuk, mikor jönnek már az idegenek. Ilyenformán az egész mozi majdnem olyan, mint egy elnyújtott teaser trailer, ami nem csupán horror mivoltát tekintve igaz - a történet is csupán felvezető a folytatáshoz, ami azonban önmagában nem állja meg a helyét, mint új mitológiát teremtő, a régihez plusz értéket hozzáadó alkotás. A rengeteg megválaszolatlan kérdés, homályos vagy ismeretlen részlet következtében a sztori elengedhetetlenül egy második részért kiált - ily módon a teljesen nyitva hagyott befejezést látva már senkiben sem maradhat kétség afelől, hogy a produkció eleve a további folyatatás céljával készült. (Ami az előreláthatólag kedvező bevételi mutatók miatt alighanem meg is valósul majd.)

Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) fegyvere a hite és a zseblámpája

És amiért a Prometheus valóban nem nevezhető igazi Alien-filmnek, az a karakterekkel való nagyvonalú bánásmód, ami a gyakorlatban leginkább elhanyagolást jelent. Hisz bármennyire jól vagy kevésbé jól sikerült is ezidáig egy-egy Alien-epizód, az minden esetben legalább annyira az emberi jellemről szólt, mint a könyörtelen idegen gyilkológépekről, melyek szembesítették - pozitív és kevésbé pozitív - hőseinket legbelsőbb félelmeikkel. Ez esetben azonban nem is igazán tudunk izgulni a szereplőkért, mivel egy-két karaktertől eltekintve a jellemábrázolás teljességgel a háttérbe szorult a cselekményhez, az egyébként szintén számos kívánnivalót hagyó sci-fi szálhoz képest.

Lehet, hogy Kristen Stewart szexi, de én még nála is szexibb vagyok!

A más filmekben (Millennium-trilógia, Sherlock Holmes: Árnyjáték) már bizonyított Noomi Rapace jól hozza az elhivatott tudóst, ám ahhoz nem elég karizmatikus, hogy elvigye a hátán a mindent túlélő protagonista szerepét. Rapace nem igazán meggyőző mindenre elszánt, harcos amazonként, még ha akad is egy-két durvább jelenete, melyben alakítása erősen Sigourney Weaver Ripley-figurájára emlékeztet. Michael Fassbender teljesítménye már valamivel emlékezetesebb az emberekre és a világra minduntalan rácsodálkozó, alapvetően mégis érzelemmentes android szerepében - nem véletlen, hogy egyre felkapottabb színész Hollywoodban -, még ha David motivációira nem is derül fény a filmben. Bár Vickers figurája szintén ellentmondásos, valójában nem sok vizet zavar, ezért nem is hagy mély nyomot a nézőben - vele kapcsolatban legfeljebb az lehet figyelemreméltó, hogy Charlize Theron még ebben a "jégkirálynő" formában is szexi tud lenni. A mellékszereplők többsége viszont semmilyen, sok a kidolgozatlan és felesleges, "töltelék" karakter - legtöbbjükről azt sem tudjuk, mit keresnek a hajón, ami persze újfent a kapkodó és átgondolatlan forgatókönyv számlájára írható.

A Prometheus a tüzet hordozza, mégsem lángol

Ridley Scott, bár látszik, hogy még mindig érti a dolgát, jól érzékelhetően egyre inkább enged a kurrens trendek csábításának, a filmkészítés egyéb elemeire azonban mintha már kevésbé koncentrálna. Ennek eredményeképpen a Prometheus egy jó közepes alkotás, intellektuális film helyett már sokkal inkább popcornmozi lett, mely jóval többnek akar látszani annál, mint ami valójában. Vérbeli horrornak nem elég félelmetes, igazi sci-finek pedig túlságosan közhelyes és semmitmondó - egyszeri megtekintésre mindazonáltal érdekes lehet az Alien-univerzumot kevésbé ismerő, tudományos-fantasztikus thrillerre vágyó nézők számára. Aki megteheti, annak ajánlott, hogy a látvány miatt IMAX + 3D párosításban nézze meg a filmet, mivel önmagában a harmadik dimenzió illúziójának hozzáadása nem jelent annyi pluszt, ami miatt feltétlenül megérné a drágább mozijegyet kifizetni. Bár tény, hogy a Prometheus esetében nem lett rossz a (natív) 3D, egy sokkal jobb és kerekebb történet esetén nagyon is jól megvolnánk nélküle. Ami pedig a rajongókat illeti, ők legfeljebb abban reménykedhetnek, hogy a folyatatásban minden benne lesz, ami az első részből kimaradt...

Prometheus előzetes