Pi élete filmkritika

A film keretét az idősebb, illetve középkorú, Kanadában letelepedett Pi Patel (Irfan Khan) narrációja képezi, melynek során elmeséli kalandos, már-már hihetetlen történetét egy írónak (Rafe Spall), akit azonnal kíváncsivá tett a sztori, amikor először hallott róla a család barátjától. Miközben Pi otthonában arról beszélgetnek, hogy vajon mennyire lehetne jó könyv az indiai származású férfi sztorijából, nyilvánvalóvá válik a keleti szellemiség és a nyugati, szigorúan materialista racionalitás találkozása, mely valójában a Pi élete vissza-visszatérő témája, s mint ilyen, a cselekmény egészén átível. A főhős időrendben haladó visszaemlékezése során megtudjuk, hogy az újszülött Pi egy francia fürdőről (Piscine Molitor) kapta a nevét, ami miatt sokat gúnyolták kortársai. Ő azonban hittel és kitartással felülemelkedett a problémán, s végül kivívta magának a Pi nevet, melyet a matematikai állandó bebiflázásával tudatosított iskolatársaiban. A bevezetőből az is kiderül, hogy a fiú Pondicherry-n nőtt fel, melyet volt francia gyarmat lévén India Riviérájaként is emlegettek, ahol egzotikus állatok között töltötte mindennapjait szülei állatkertjében.



A történet vezérfonalát Pi útkeresése adja, mely kisgyermekkorától fogva végigkíséri az életét. Miközben ő több vallást is magáévá tesz (buddhizmus, kereszténység, iszlám) minden különösebb belső konfliktus nélkül, apja, Santosh (Adil Hussain) leginkább csak a kézzelfogható tudományokban és a racionalistában hisz, mely olyannyira jellemző az Indiát meghódító európaiak által képviselt nyugati kultúrára. Ennek ellenére a spiritualitás Pi életének egyik fő mozgatórugója, ezért folyton keresi Istent, s szeretné megérteni őt, hogy kedvére tehessen. A fiú életében azonban törés következik be, amikor apja az állatkertben demonstrálja Pi és bátyja számára a természet és az élet kegyetlen valóságát. Patel úr nyomatékosan felhívja rá fia figyelmét, hogy "az állatok nem úgy gondolkoznak, mint mi", és "azok az emberek, akik ezt elfelejtik, belehalnak". Pi hite átmenetileg megtörik ugyan, azon szemléletmódját mégsem képes megváltoztatni, mely szerint "az állatoknak is van lelkük". Ekkor ismeri meg Richard Parkert is, aki nem más mint egy bengáli tigris - azt azonban ekkor még nem sejti, hogy a veszedelmes ragadozó milyen fontos szerepet tölt majd be életében.

A gyermekkor áldott gondtalansága

Az állatkert számára kedvezőtlenné váló indiai körülmények miatt a Patel-szülők úgy döntenek, Kanadába költöznek, s egy japán hajó fedélzetén indulnak útnak állataikkal együtt. A 16 éves Pi (akit Suraj Sharma alakít) vonakodva hagyja hátra hazáját és első szerelmét, de kénytelen-kelletlen szeretett családjával tart - mint hamarosan kiderül - a család utolsó közös útjára. A hajó ugyanis rettenetes viharba kerül a Csendes-óceánon, és ismeretlen okok miatt elsüllyed, amit csupán a fiú és néhány állat él túl. A hajótörés, mely minden szempontból Pi személyes tragédiájaként kerül bemutatásra, igencsak látványosra és brutálisra sikeredett, a Titanicot megidéző, szívszorító, ám jóval bensőségesebb jelenetekkel, melyben ezúttal ember és állat egyaránt megszenvedi a katasztrófát. Miután a hajó elsüllyedt, Pi egy mentőcsónakban újfent megtapasztalja a természet kegyetlen törvényeinek igazságát egy zebra, egy orángután, egy hiéna és egy tigris társaságában, Noé bárkájának egyfajta kicsinyített, naturalista változatában. (Mindazonáltal a 12-es karika garantálja, hogy nem kell tartanunk a túlságosan durva, mindent leplezetlenül megmutató beállításoktól.)

Az ifjú Pi Patel (Suraj Sharma) előtt álló nehézségek ezúttal nem hétköznapiak

Noha az erősen vitatható, hogy az állatok viselkedése mennyire valószerűen lett ábrázolva az adott körülmények között, annyi bizonyos, hogy a látottak intenzív érzéseket képesek kiváltani a nézőből. Pi végül egyedül marad az éhes tigrissel, ami igencsak megrázó és embert próbáló élmény, s emellett ráadásul önmagával is meg kell küzdenie. A körülmények ellenére a fiatalember nem veszíti el a hitét, mindent megtesz, ami csak módjában áll: a túlélési útmutatóban leírtak szerint gazdálkodik készleteivel, esővizet gyűjt, halat fog, tigrist idomít, és különböző módszerekkel - többek közt naplóírással, monologizálva, fejszámolással - igyekszik megőrizni épelméjűségét az egyre hosszabbra nyúló hánykolódás során. Végül a két valószínűtlen útitárs barátságot köt egymással, s együtt harcolnak az életben maradásért, dacolva az óceánnal és önnön démonaikkal, ösztöneikkel és félelmeikkel.

Na ki az úr a háznál?

A film története tehát a cselekményt és a túlélésért vívott harcot tekintve nagyon hasonló a Számkivetettéhez, míg azonban az utóbbi mozi inkább egyéni és családi dráma volt, a Pi élete sokkal inkább a hitről és az útkeresésről szól - s ilyetén minőségében akár a Számkivetett "keleti verziójának" is tekinthető. Mintegy a keret bezárásaként az idősebb Pi elbeszélése végén bevallja, hogy örökké hálás lesz apjának, amiért felkészítette őt az élet embert próbáló nehézségeire, ugyanakkor azt is elismeri, hogy a vele történtek csak még inkább megerősítették a hitében, Isten és a természet tiszteletében és csodálatában - nem véletlenül állította hát korábban az írónak, hogy a sztori hallatán ő is megtér majd. A Pi életének kimondatlan, ám nagyon is világos konklúziója tehát, hogy hitre és racionális gondolkodásra egyaránt szükségünk van az életben, mely alázatot s egyben kitartást is ad számunkra a nehézségek leküzdéséhez.

A végtelen óceánon

Az üzenet célba juttatását nagyban elősegíti, hogy a mozgóképes megvalósítás elsőrangú, a sokszínű és fantasztikus látványvilág szinte önmagában is képes elmesélni a történetet. A végtelen óceán változó arculata és hangulatai, különleges, veszélyes és egyben csodálatos állatvilága festői háttérként szolgál Pi és a tigris kétségbeeséssel és reménnyel teli drámájához. A "harmadik dimenzió" alkalmazása a filmben szerves része a történetmesélésnek - olyannyira, hogy egy idő után már szinte észre sem vesszük a jelenlétét. Ez kétféleképpen is értelmezhető: az egyik, hogy a nem túl hivalkodó, ugyanakkor látványos megvalósítás oly módon része Ang Lee és a Pi élete vizuális eszköztárának, hogy a cselekmény előrehaladtával már fel sem tűnik, a másik pedig, hogy olyannyira jellegtelen, hogy gyakorlatilag felesleges a 3D. A kettő között mindenkinek szíve joga dönteni saját ízlése szerint, annyi azonban leszögezhető, hogy a film két dimenzióban is egészen biztosan emlékezetes élményt nyújt.

Végre itt az eső!

Ebben már csak azért is biztosak lehetünk, mert a vizuális történetmesélés mellett a verbális és metakommunikatív megnyilvánulások is rengeteget hozzáadnak a látottakhoz - hisz mint eddig is tudtuk, Ang Lee klasszikus történetmesélő kvalitásokkal rendelkezik, mely adottságát ezúttal is nagyszerűen kamatoztatja. A rendezés minden eszközzel a sztori és a karakterfejlődés szolgálatában áll, és tökéletesen valósítja meg azon absztrakciót, hogy az utazás, a csónakban való hánykolódás átvitt értelemben a fiatalember lelki utazását, ha úgy tetszik, jellemfejlődését is megtestesíti. Ehhez persze arra is szükség volt, hogy a színészi tapasztalatokkal nem rendelkező Suraj Sharma, akit mintegy háromezer fiatal jelentkező közül választottak ki, mindvégig kiválóan, ösztönösen és természetesen játssza szerepét, tökéletesen megragadva a karakter lényegét, az alázat és a kalandvágy, a könyörületesség és a bátorság egyszerre való jelenlétét.

Pi Csodaországban

Legfeljebb az lehet furcsa kissé a látottakkal, illetve a cselekménnyel kapcsolatban, hogy egy idő után a racionalitás, a valóság egyre inkább keveredik egy méginkább absztrakt - csodaszép, ám igen elvont és valószerűtlen - mesevilággal, és a kettő végül teljesen összemosódik egymással. A Pi által a tengeren tapasztalt víziók még csak-csak hihetőek, de a szurikátákkal teli, húsevő sziget feltűnésével már igencsak nehéz elhinnünk, amit látunk, s óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: tényleg létezhet ilyesmi? Ráadásul a cselekmény - ahogy Ang Lee-től már megszokhattuk - meglehetősen lassú folyású, a rendező tehát ezúttal is bőségesen szán időt az események és az általuk kiváltott reakciók, érzelmek kibontakoztatására.

A fluoreszkáló bálna tánca

A valóság és a fantáziavilág keveredése kapcsán azonban a befejezés során nyilvánvalóvá válik, hogy mindez egyértelmű és tudatos alkotói szándék eredménye. Ahogy azt végül maga Pi is megfogalmazza a következő kérdés formájában: a történet melyik változata tetszett jobban az írónak, a reális, vagy a mesébe illő? A képi és hangvilág, mely figyelemre méltóan színes és élettel teli, szintén ezt látszik alátámasztani: miközben eleinte a cselekmény minél valósághűbb ábrázolására törekszik, később egyre több impresszionistának ható effekttel operál, mintha ugyanúgy el akarná varázsolni a nézőt, ahogyan az Pivel is történik. Noha a válasz némiképp a mindaddig minden eseményt első kézből figyelemmel követő néző számára is nyitott marad, mintegy megkérdőjelezve a korábban látottakat, illetve az elbeszélés hitelességét, a megszokottól eltérő és pozitív kicsengésű történetekre vágyó ember önkéntelenül is a meseszerű, mégis megkapó és lélekemelő verzió mellett teszi le a voksát.

Ott a kaja, ne rám bámulj!

És ettől valószínűleg az sem fog eltántorítani senkit sem, hogy időnként - a szürreális ábrázolásmódtól függetlenül - érzékelhető, hogy valami sántít, a felvételek nem a valóságot mutatják, és az alkalmazott trükkök nem mindig tökéletesek, mint például a tengernél és a tigrisnél alkalmazott CGI esetében. Annyi azért bizonyos, hogy az animátorok láttak már tigrist életükben, mivel a digitális Richard Parker megjelenése és mozgása többnyire eléggé meggyőzőre sikeredett (valójában igazi, hús-vér állatokról mintázták). Végül azonban, bármennyire is vizuális mozi a Pi élete, elsősorban nem a látványával, hanem - a regényhez hasonló módon - humánus szellemiségével, szívvel és lélekkel teli történetmesélésével varázsolja el a közönségét.

Megfogyva bár, de törve nem

Pi élete előzetes