Adam Sandler filmjeivel kapcsolatban általában elmondható, hogy se nem túl drámaiak, se nem túl bonyolultak, leginkább csak a puszta szórakoztatás céljával készülnek. Habár a komikus karrierje során elvétve előfordult egy-egy olyan alkotás, melyben a gondolkodás nélküli moziélmény mellett valamiféle mondanivalót, de legalábbis egy-egy üzenetet vagy érzést is megpróbált közvetíteni - mint például a Távkapcsban -, a nagyobb mélységek valahogy mégis távol állnak tőle. Igaz ez annak ellenére, hogy sokan talán nem is tudják vagy gondolnák róla, hogy már a dráma műfajában is kipróbálta magát - pedig Megáll a világ című, nálunk a mozikból kimaradt, 9/11 vonatkozású filmjében nyújtott alakításáért a kritikusok elismerését is sikerült elnyernie. Ő azonban saját produkciós cégével a háta mögött, többé-kevésbé a maga uraként is inkább a könnyed vígjátékok gyártását részesíti előnyben, amilyennek minden bizonnyal legújabb filmje, a Nagyfiúk is készült.

Sandler filmjeiben rendszerint kitalálnak egy kellően komikusnak ítélt karaktert vagy alapszituációt, és erre építik fel a poénokkal tarkított cselekményt. A Nagyfiúk esetében is nagyjából ez történt, leszámítva, hogy igazi cselekményről nemigen beszélhetünk, mint ahogy a Sandler által megformált középkorú filmsztár-ügynök, Larry Feder sem egyértelműen a film egyetlen központi figurája. Az alaphelyzet természetesen itt is adott, hiszen ebből következnek azután a különféle vicces szituációk - gondolhatnánk. Ez pedig nem más, mint hogy a gyermekkori iskolatársak és jóbarátok hosszú évek után újra találkoznak egy hétvégére, amire az apropót egykori, nagy becsben tartott és mélyen tisztelt kosárlabdaedzőjük temetése szolgáltatja. A film eleji visszatekintésből kiderül, hogy miután az "Edző bá" segítségével megnyerték az iskolák közötti kosárlabda-bajnokságot, mentoruk beszédében arra buzdította őket, hogy a későbbiekben éljék úgy egész életüket, mint ahogy akkor azt a meccset játszották. A temetésen, illetőleg az azt követő összejövetelen tulajdonképpen egyfajta számvetésnek lehetünk tanúi, hogy az előzmények tükrében ki hova jutott, hogyan élte az életét az azóta eltelt harminc évben.



Mindez önmagában akár még egy drámához, de legalábbis egy szokványos vígjátékhoz képest jóval komolyabb film alapjául is szolgálhatna - amikor azonban szemügyre vesszük a Sandler neve mellett feltüntetett, válogatott szereplőgárdát, hamar rájövünk, hogy ilyesmiről szó sincsen. Ott van például a háztartásbeli és szegény elnyomott Kurt McKenzie (Chris Rock), a túlsúlyos és kissé kétballábas Eric Lamonsoff (Kevin James), a háromszorosan elvált, még mindig a helyét kereső Rob Hillard (Rob Schneider), vagy a negyvenéves korában is megrögzött agglegény, Marcus Higgins (David Spade). A temetésre, illetőleg az afterpartyra természetesen mindenki elhozza a hozzátartozóit, például a feleségét is - már akinek van: Roxanne Feder (Salma Hayek) divattervező, Deanne McKenzie (Maya Rudolph) a harmadik gyerekét is a család kenyérkeresőjeként várja, Sally Lamonsoff (Maria Bello) pedig még a négyéves fiukat is nyilvánosan szoptatja, ha éppen éhes a kölyök. Nem mintha Larry és Roxanne három gyermeke nem lenne elkényeztetve - a két fiú mindenesetre még otthon is SMS-t küld a bejárónőnek, ha egy kis forró csokira támad kedve. Azon viszont még ők is megbotránkoznak, amikor Rob a negyedik feleségeként mutatja be a nála röpke harminc évvel idősebb Gloriát (Joyce Van Patten), majd szerelmét bizonyítandó nyilvánosan nyelvel a teltkarcsú asszonysággal.


A temetésen Larry, a csapatkapitány mond esetlen, de legalább őszintének ható búcsúbeszédet Edző báról és érdemeiről, amit azután a bekiabálások és Rob viccesnek szánt, de inkább ízléstelenül fájdalmas előadásában elénekelt Ave Maria tesz jóformán teljesen semmissé. A temetés után pedig kezdetét veszi a kibérelt tóparti házban eltöltendő közös hétvége, melyből a nagy csapat újraegyesülését ünneplő férfiakon kívül mindenki más, mint például Kurt nagydarab, pukizós és előszeretettel be-beszólogatós anyósa, Rob előző házasságaiból származó, egy csúnyácska és két bombázó lánya, valamint Larry, Eric és Kurt őket bámuló és minősítő, illetve egyéb csínytevéseket elkövető gyerekei is kiveszik a részüket. Már az eddigiekből is sejthető tehát, hogy a poénok nagy része vagy övön aluli, vagy morbid, vagy favicc, erőltetett bénázás, vagy csak egyszerűen inkább szánalmas, mint nevetséges. Többségük sajnálatos módon kimerül a különböző testi funkciókban, úgy mint a pisilés, a pukizás, a szoptatás, a tapizás, illetve az ezekkel kapcsolatos ökörködés. Azt hiszem, a "viccek" általános színvonalát jól jellemzi az a megjegyzés, mely szerint "a kisgyerek a kakiból lesz".

Annak ellenére, hogy igazi történetvezetésről nemigen lehet beszélni, Adam Sandler és társírója megpróbált valamiféle cselekményszálat elhelyezni a filmben, még ha ez nem is nagyon észrevehető. A szinte folyamatos idétlenkedés közben akad egy-két súlyosabb hangvételű pillanat, vallomás és visszaemlékezés, amikor már-már úgy tűnhet, némi tartalom vagy netán mondanivaló is belevegyül a "szórakozásba" - ám ezeket rendszerint egy ízléstelen vagy egyáltalán nem vicces poén követi, ami nemhogy a nem létező feszültséget nem oldja, hanem önmaga paródiájává degradálja az egész jelenetet. A filmben a "bonyodalmat" Dickie Bailey (Colin Quinn), az egykori nagy rivális feltűnése okozza, aki szakácsként dolgozik a helyszínen. Larry-t meglátva rögtön cikizni kezdi hollywood-i ügynöki karrierje miatt, majd kihívja őt és csapatát egy kosármeccsre, a hajdan elveszített mérkőzés visszavágójára. Larry először nemet mond arra hivatkozva, hogy neki és feleségének másnap el kell utaznia egy milánói divatbemutatóra - természetesen mondanunk sem kell, hogy a nagy találkozó végül mégis létrejön. A visszautasítás azonban addig sem akadályozza meg Dickie-t és társait abban, hogy csatlakozzanak a hülyeségáradathoz. A mélypontot valószínűleg a totálisan lökött, ön- és közveszélyes Wiley-nek (Steve Buscemi) egy medence fölötti drótkötélpályán lábbal, fejjel lefelé való lecsúszása jelenti, melynek eredménye láttán az ember leginkább csak rázza a fejét, még ha magának az esetlen műveletnek még sikerült is egy halovány mosolyt csalnia az arcára.

Azután a film derekán a nagy számvetés pillanata is elérkezik, habár ez se nem igazán vicces, se nem igazán drámai, leginkább teljesen komolytalannak és röhejesnek mondható. Ekkor Rob felesége, a csapat "rangidőse" még valamiféle tanulságot vagy bölcsességet is megfogalmaz arról, hogy mi az igazán fontos az életben, ám a többiek ismételten súlytalan beszólásai után ez már inkább műnek és túlságosan sziruposnak, mintsem valóban értékes megnyilvánulásnak hat. Az a gondolat önmagában rendben van, hogy egy idő után a család kell legyen a legfontosabb az életben, és hogy az embernek tudnia kell értékelni, amije van, a gond csak az, hogy a filmben túlságosan nagy a kontraszt a szándékolt mondanivaló komolysága és a szereplők viselkedése, illetve az olcsó poénok között. Július 4-edikének, az Amerikai Függetlenség Napjának megünneplése úgyszintén elcsépelt frázis és igencsak propaganda-szagú húzás. Utóbbi is csak azt mutatja, hogy teljességgel hiányzik a kellő egyensúly a komoly és a szórakoztatás céljából elhelyezett elemek között, amire pedig még egy szimpla vígjáték esetében is nagy szükség lenne.


A másik kirívó dolog, hogy a szülők folyamatosan próbálják arra nevelni gyerekeiket, hogy ne kis tapló köcsögök és a mai technikai világ szemfényvesztésében élő felnőttek legyenek, ugyanakkor ők maguk is olyan kretén módon viselkednek, ami eleve nem túl jó példa egy fiatal számára. És itt most nemcsak a gusztustalan vagy a szexuális jellegű poénokról, célzásokról és ugratásokról van szó, de felettébb kérdéses, mit tanul abból egy gyerek, ha az apja és annak barátai például "nyíl rulettet" játszanak. Ez ugyanis egy olyan, elmés játék, melynek során többen egy szűk körben állva kilőnek egy nyilat az ég felé, majd úgy rohangálnak jobbra-balra, mint gólyafos a levegőben, és végül persze az a nyertes, aki az egyre gyorsulva visszazuhanó nyílvessző ellenére a legközelebb marad a kezdőkörhöz. Az amúgy is legszerencsétlenebb Robot természetesen lábfejen találja a nyíl, ám egy perccel később már senki sem vele foglalkozik a barátai közül, inkább a váratlanul felbukkant bombázókat, Rob lányait stírölik. De vajon milyen felnőttek lesznek az olyan szülők gyerekeiből, akik maguk is túlnyomórészt úgy beszélnek és viselkednek, mint a komplett idióták?

Valójában Adam Sandler színészi játéka - és hihetetlen módon, néhány esetet leszámítva a többi főszereplőé is - elég visszafogott, ez azonban még nem menti meg a filmet attól, hogy rossz legyen. A gyakran ultragagyi és ciki párbeszédeken túl a szereplőknek nem is igen nyílik alkalmuk arra, hogy igazán színészkedjenek, mivel többnyire csak ökörködnek, vagy mások ökörködéséhez asszisztálnak. Így hát Chris Rock, Rob Schneider, Kevin James vagy David Spade sem nyújt semmi felejthetetlent, ami - amellett, hogy a forgatókönyv korlátoltsága nem hagyja kibontakozni őket - részben talán annak a számlájára írható, hogy nem jut elég idő az egyes karaktereknek. Túlságosan sok a nagy név a szereplőgárdában - de minek, kérdezhetnénk.

Az általánosan tehetséges színésznőként ismert és a korához képest még mindig pazarul kinéző Salma Hayek semmiképpen sem öregbítette hírnevét ezzel az "alakítással", és a szintén jóval szebb napokat látott Maria Bello-nak is bizonyára túlságosan kellett a pénz ahhoz, hogy visszautasítson egy ilyen ajánlatot. Utóbbi szoptatásos jelenetei felettébb arcpirítóak, miközben a film nagy részében többnyire csak asszisztál a többieknek, és lelkesen mosolyog vagy nevetgél a háttérben. Salma Hayek karaktere szintén meglehetősen súlytalan, a munkájával kapcsolatos, visszatérő milánói szálon meg a köves-kacsázós bénázáson kívül ritkán kerül előtérbe. A legértékelhetőbb jelenet még az, amikor Roxanne véletlenül elszólja magát, melynek következtében a kislánya rájön, hogy a valóságban nem létezik a Fogtündér - a későbbiekben azonban ez alig kerül további kibontásra, és sajnálatos módon nagyon kevés hasonló momentummal találkozunk. Ami pedig az elszenvedett poénokat illeti, lehetséges, hogy a szép színésznők is ugyanúgy számos kínos pillanatot éltek át a forgatás során, mint amit a nézők a film megtekintése közben, az viszont biztos, hogy szerepük semmilyen pluszt nem fog hozzáadni a rezüméjükhöz.


Végső összegzésként elég annyi, hogy a Nagyfiúkat igazából senkinek sem tudnám nyugodt szívvel ajánlani, pláne nem kisgyermekes családoknak, ahol a kicsikben még nem fejlődött ki az egészséges humorérzék - még ha nem is biztos, hogy ezután már nem is fog, a látottak és a hallottak alaposan visszavethetik őket a fejlődésben. Azzal kapcsolatban is erős kétségeim vannak, hogy Adam Sandler hívei között általános tetszést váltana ki a film - hacsak nem kifejezetten az ízléstelen és ötlet nélküli "humor" híveinek körében. Sandler és alkotógárdája pedig jobban tették volna, ha nem annyira a mondanivaló és a banális klisék erőltetésére, mint inkább a karakterek jellemére, illetve a rendesen megírt, az embereket nem totálisan hülyének néző poénokra koncentrálnak.