Másnaposok 2. filmkritika

A folytatásokkal kapcsolatban azonban általában előjön az újdonság és az eredetiség hiánya, az elcsépelt történet és a rókabőr-effekt, vagyis a korábbi részt, részeket szinte másolás-beillesztés módjára kopírozó narratíva, ami rendszerint a színvonal drasztikus esésével jár együtt. Ez a hatás némileg a Másnaposok 2. esetében is tapasztalható, amennyiben az előzményhez képest kevesebb eredeti ötlettel találkozhatunk, a sztori tekintetében viszont majdhogynem annak teljes koppintása a meghatározó. Az alkotók gyakorlatilag mindennemű lényegi eltérés nélkül ugyanazt a bevett formulát alkalmazták, amit az első résznél, mondván ha egyszer már olyan jól bejött, miért változtassanak rajta - ami abból a szempontból legalábbis érthető, hogy éppen ez szolgáltatta az első film esszenciáját, mintegy megkülönböztető védjegyül szolgálva az összes többi komédiához képest. Ezért hiába igaz, hogy detto ugyanannak a szituációnak, vagyis az átmulatott éjszaka utáni amnéziának, majd az események utólagos felgöngyölítésének újbóli elsütése rendkívül erőltetett és ötlettelen húzás, ez jelen franchise esetében valószínűleg a siker elhagyhatatlan záloga is egyben. Felmerül persze a kérdés, hogy valóban szükség volt-e a folytatásra, ezt azonban végső soron semmi más nem fogja eldönteni, mint az idő, pontosabban a mozikasszáknál és egyéb értékesítési csatornákon keresztül realizált bevételek nagysága amerikai dollárban kifejezve. Azt hiszem, az eredmény nagyjából előre borítékolható...

Ha még emlékszünk a két évvel ezelőtti Másnaposokra, akkor evidens, hogy tisztában vagyunk azzal az amnéziás felállással, amikor a szereplők utólagos nyomozás útján derítették ki, mi történt velük valójában előző éjjel. Az igazán nagy húzás a forgatókönyvben az volt, hogy nem csupán a szereplők nem voltak képesek visszaidézni az emlékek nélkül, ám távolról sem nyomtalanul elmúlt éjszaka eseményeit, de mi nézők sem láthattuk, mi történt a közben eltelt időben. Azok kedvéért, akiknek még esetleg nem volt szerencséjük az első részhez, vagy azóta maguk is folyamatosan amnéziában szenvedtek, nagyjából ennyi volt az alapszituáció: a Doug (Justin Bartha) legénybúcsúját tartó négyfős baráti társaság kocsijával egy napra Las Vegasba utazik, hogy egy pazar luxusszállodában ünnepeljenek. A megérkezésük utáni éjjelen pohárköszöntőt mondanak, majd italukat lehajtva elsötétül előttük a világ - azazhogy pontosabban csak a kívülálló szemlélőként funkcionáló nagyérdemű előtt. A következő esemény, amit egy rövid, városképekkel teletüzdelt és felgyorsított montázs után láthattunk, hogy másnap reggel Phil (Bradley Cooper), Stu (Ed Helms) és Doug nem éppen hétköznapi bátyja, Alan (Zach Galifianakis) arra ébrednek, hogy rettenetesen fáj a fejük, és semmire sem emlékeznek az elmúlt éjszakából. Ráadásul Doug-nak még a hűlt helyét sem találják, miközben a lakosztályban iszonyú felfordulás, a fürdőszobában pedig egy igazi tigris uralkodik, a szekrényben meg egy megszeppent kisbaba csücsül. Az előző éjszaka homályba boruló eseményeinek felgöngyölítése során hányattatott (sorsú) hőseink természetesen mindenféle váratlan, megdöbbentő, őrült és morbid kalandba keverednek, miközben az idő egyre csak szorít Doug esküvőre kitűzött időpontjának közeledtével.


Ha ennyit tudunk, akkor nagy meglepetés már aligha ér majd bennünket a Másnaposok 2. megtekintése során. A második rész története közvetlen folytatása az elsőnek, habár a valóságban eltelt időnek megfelelően két évvel később vesszük fel újra a történet fonalát. Hogy azért mégse legyen minden ugyanaz, ezúttal a nagypolgári fennhéjázást és az extravagáns partikat kifejezetten vonzó Las Vegas helyett az egzotikus Távol-Keleten találkozunk hőseinkkel, mivel Stu menyasszonya thai származású. A Phil, Alan, Doug és Stu által alkotott díszes társaság tehát Thaiföldre utazik az utóbbi esküvőjére, Doug zűrösre sikerült las vegasi legénybúcsúja után azonban inkább egy visszafogott partira voksolnak. A dolgok természetesen most sem a tervek szerint alakulnak, miután elveszítik szem elől Teddy-t (Mason Lee), Stu menyasszonyának 16 éves öccsét, és ennek tetejébe egy reggel úgy ébrednek egy lepukkant bangkoki hotelszobában, hogy fogalmuk sincs, hogyan kerültek oda. Az utolsó esemény, melyet részleteiben láthatunk, újfent egy tószt a társaság tagjai között, ezután jön a másnap reggeli kellemetlen ébredés... Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem egy tigris, hanem egy kis termetű majom csapódik hozzájuk, Stu pedig nemhogy a fogát nem veszíti el, de egy szép nagy és dekoratív arctetoválással tér magához. A három főszereplőnek tehát az esküvőig elő kell kerítenie Teddy-t, mivel a második részben ő tündököl az elveszett bárány szerepében - ráadásul a srác és egyben a menyasszony vaskalapos faterja bármit megtenne egy jó ürügyért, hogy elmaradjon a menyegző -, ezért ismételten egy meglepetésekkel és őrült fordulatokkal teli nyomozás vár rájuk.

A sztori formájában tehát alapvetően semmiféle újdonságot nem kapunk, amiről mindenki eldöntheti magának, hogy ez jó-e avagy sem - mint ahogy azzal kapcsolatban is ugyanígy maga ítélkezhet, hogy a folytatásban sem tapasztalható túlságosan sok visszafogottság vagy álszenteskedés. Az utóbbi természetesen nem is hiányzik, az pedig már alapvetően ízlés kérdése, hogy valakinek milyen poénok és hétköznapinak nem mondható, extrém szituációk nyerik el a tetszését, illetve mely izmait mozgatják meg jobban abból a több százból, ami az emberi testben található. Annyi biztos, hogy a Másnaposok 2-ben újfent a különböző őrült helyzetek széles repertoárjával találkozhatunk: az ártalmatlan hajleborotválástól és a gusztustalan bőrkinövéstől kezdve az emberfagyasztáson és az ujjlevágáson át egészen a prostik és "hímringyók" kendőzetlen megjelenéséig, valamint a maki-kuki és egyéb övön aluli és vulgáris viccek elsütéséig szinte minden előkerül. Aztán akad néhány új mellékszereplő is, mint például a mindentudó, ám némasági fogadalmához mindenáron ragaszkodó buddhista szerzetes, a tökös tetkószalonos fickó, a hiperlaza sztriptízbár-tulajdonos vagy a tréfát nem ismerő orosz kábszercsempészek, mindannyian a maguk sajátos humorával hozzájárulva a Bangkokban elénk táruló multikulturális egyveleghez.

A fenti eltéréseket leszámítva azonban nyilvánvaló, hogy a folytatás nagyban hasonlít az első részre, a sztorin és a karaktereken kívül beleértve annak összes alapvető jellegzetességét, stílusát és humorát - ezért nem lenne meglepő, ha mindez a film fogadtatásában is újfent megnyilvánulna. Az általánosságban kedvező filmkritikusi értékelések és a nagyközönség részéről érkező számottevő pozitív visszajelzés ellenére ugyanis az eredeti Másnaposok némi markáns negatív kritikát is kapott, egyrészt a hivatásos ítészek, másfelől pedig a film sajátos humorát kevésbé értékelni tudó nézősereg részéről. Miközben az egyik tábor nagyra értékelte az első részben tapasztalt frissességet, az unalmassá vált konvenciókkal való szakítást, a lendületes, érzelgősségtől mentes, ámde szókimondó, vagány stílust, illetőleg a párbeszédek és a különféle őrült helyzetek eredeti humorát, addig a másik, alighanem a kisebbséget alkotó oldal képviselői éppen hogy túlzott kiszámíthatóságra, olcsó vulgaritásra, ritkán megtalálható, és olyankor is lapos vagy primitív, többnyire a testiséggel kapcsolatos poénokra, valamint a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott, alaposan eltúlzott, erőltetett szituációkra panaszkodtak. Természetesen mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy melyik táborhoz - vagy éppen egyikhez sem - tartozik, azt azonban mindenképp le kell szögezni, hogy a Másnaposok (1-2.) tipikusan az a mozi, melyet száz százalékig kikapcsolt aggyal kell nézni és befogadni, miközben ha lehet, szinte minden gátlásunktól és esetleges prűdségünktől meg kell szabadulni.


Akárhogyan is, a karakterekre ezúttal sem igazán lehet panaszunk, főleg ha már az első részben is bírtuk őket. A színészek jók, a kellőképpen vagány és magabiztos, ugyanakkor néha azért alaposan elbizonytalanítható Phil-t játszó Bradley Cooperrel az élen. Az persze nyilvánvaló, hogy a folytatás távolról sem a karakterfejlődésről szól - habár Stu esetében a történet végén már majdhogynem valami ilyesféléről is beszélhetünk. Ugyanakkor nem kerülhetjük meg Zach Galifianakis jellegzetesen bohém karakterének szerepét a sikerben - ez az eleve komikus alkatú, nemrég felfedezett köpcös filmszínész már szinte önálló márkanévvé vált a totális lököttség és a csupaszív szerethetőség felettébb instabil határán mozgó figuráival. Az általa életre keltett Alan gyakran teljesen antiszociális, megnyilvánulásait látva egyszerre támad kedvünk sírni és nevetni, máskor meg egyenesen ő képviseli az emberi esendőséget a történetben. Bizonyos szempontból tehát Alan a kulcsfigura: kiszámíthatatlan húzásai, szolidaritást nem ismerő beszédei és kinyilatkoztatásai miatt jóformán teljesen megbízhatatlan, a tapintatot és a felelősséget legfeljebb csupán hírből ismeri - arról már nem is beszélve, hogy a társaság már az első részben is neki köszönhette a balhét, miután barátjuk jól hazavágta őket azzal az ütős cuccal, amit titokban az italukba kevert. Alan tehát egyfajta katalizátorként működik a történetben - mint ahogy Zach Galifianakis, a színész is legutóbbi, híressé vált filmjeiben. Nem véletlen hát, hogy Stu először nem akarja meghívni a thaiföldi esküvőre - még ha később el is követi azt a végzetes hibát, hogy enged a nyomásnak, azután is mindent megpróbál, hogy elkerüljön még egy olyan legénybúcsút, mint amilyen Doug lagziját is megelőzte...


Ha már Doug-ról esett szó, róla annyit lehet tudni, hogy a karakter mint kevésbé vicces figura nagyrészt ezúttal is mellőzésre került, és az első rész mintájára megmaradt tölteléknek, illetve szükséges kellékként funkcionáló mellékszereplőnek. Csakúgy, mint a kölyökzseninek beállított, szerény és tisztelettudó Teddy a (nem ezt a filmet) rendező Ang Lee fiának megformálásában, aki mindazonáltal kapott egy-két ütős jelenetet is. A maffiózó Chow (Ken Jeong) már egy kicsivel a latban és hülyeséget is többet nyom nála, és bűnös üzelmei révén Alan-en kívül gyakorlatilag ő a történet másik mozgatórugója. Hogy hogyan kerül Chow, ez az első részben hőseinket leginkább csak szivató, sötét alak a thaiföldi lagzi színhelyére? Mindenki egyet találhat... És egy jelenet erejéig természetesen most is viszontláthatjuk a jó öreg Mike Tyson-t, aki saját magát alakítva, kicsit önmaga paródiájaként veszi ki a részét a mókából.

Bármilyen jók is legyenek azonban többnyire a karakterek, az egyik legeredetibb szereplő kétségtelenül a kismajom - látszik, hogy nagyon profin lett betanítva, és tényleg "cool" meg látványos dolgokat csinál, amin valóban remekül lehet szórakozni. És sokszor bizony értelmesebb az embereknél, akik a korábban már említetteknek megfelelően igen gyakran élnek az altesti humor különböző formáival, bőven adagolva a velős, alkalomadtán kissé durva és akár a jó ízlés határát súroló poénokat, illetőleg a nyílt szexualitás és a meztelenség különböző megnyilvánulásait. Érdekes módon a film hazánkban "16 éven felülieknek" szóló korhatár-minősítést kapott, miközben az eredeti MPAA-féle R-besorolás alapján akár a 18-as karikát is rátehették volna. Nem mintha különösebb jelentősége lenne a dolognak, és persze már az első rész is csak 16-os volt, így valamelyest érthető a konzisztencia.


Ellenben nem lehet nem észrevenni a szembeötlő különbséget Las Vegas és Thaiföld mint helyszín között: a las vegasi gazdagság és fényűzés, illetve a mesterséges pompa helyett itt részben a gyönyörű és egyedi "thaiképpel" rendelkező tengerpart természetes szépsége szolgál háttérként, mely éles kontrasztot mutat a zsúfolt bangkoki utcákkal és a koszos, elhanyagolt szegénynegyedekkel szemben. A mindezt remekül kiemelő operatőri munkára tehát ezúttal sem lehet panasz, ahogyan a rendezés is hozza az első részben látott színvonalat. A forgatókönyvből minden bizonnyal többet is ki lehetett volna hozni, azzal együtt, hogy az alapvető koncepció kötöttségei miatt nyilván kockázatos lett volna valamivel jobban, vagy netán teljesen átalakítani a történet szerkezetét. Ennek megfelelően a dramaturgia felépítésének tekintetében sem találhatunk semmilyen jelentős különbséget az első részhez képest - hacsak nem a már ismert karakterek bemutatásának, illetve a hosszabban elnyújtott expozíciónak az elmaradását - az átmulatott és elfelejtett éjszaka pikáns történéseinek film végi visszanézése révén még a befejezés is gyakorlatilag ugyanaz. Amennyiben viszont eltekintünk attól a ténytől, hogy a film sztorija az eredeti Másnaposok Xerox-koppintása, miáltal néhány jól és kevésbé jól sikerült poént leszámítva semmiféle újdonsággal nem találkozhatunk, a Másnaposok 2. valójában nem sokkal marad el nagysikerű elődjétől.

Ahogyan az első rész, alighanem ez is azon mozik közé tartozik, melyet megfelelő hangulatban és - ha lehet - nagyobb társaságban érdemes megnézni, mert úgy sokkal jobban kifejti hatását, amikor is a csipet csapat tagjai egymást is hajtják a jókedvben és nevetésben. És ha közben még mi magunk is kellőképp "be vagyunk állva", akkor már igazán nem tarthat vissza attól semmi sem, hogy a legkisebb vagy éppen a legdurvább poént, geget, fél ki-vagy beszólást is maradéktalanul élvezni tudjuk. A legfontosabb azonban, hogy mielőtt az ember elszánná magát, hogy beül a filmre, vagy netán otthon veselkedik neki, jobb, ha tudja, hogy az eredeti Másnaposok előzetes magáévá tétele erősen ajánlott az egyes szituációk és poénok megértéséhez, illetőleg hatásuk fokozásához, ugyanis számtalan visszautalással találkozunk majd az előzményekre vonatkozólag. A kontinuitáson kívül azért is érdemes csak az első rész megtekintése után nekiülni a Másnaposok 2-nek, mert így talán kevésbé érhet kellemetlen meglepetés vagy csalódás bennünket, ha előre tudjuk, nagyjából mire számíthatunk. Akinek bejött az első rész, annak valószínűleg a második is tetszeni fog - annak tudatában persze, hogy hasonlóan nagy durranásra nem lehet számítani egy folytatás esetében. Időközben már az előkészületben lévő harmadik felvonásról is kiszivárgott néhány előzetes információ, amivel kapcsolatban még nem tudni biztosan, milyen utat járnak majd az alkotók és a főszereplők. Egy biztos: ugyanazt még egyszer elsütni már tényleg egy kicsit fárasztó lenne...

Másnaposok 2. előzetes