Koszorúslányok filmkritika

/>A Koszorúslányok egy harmincas éveiben járó, sikeresnek éppen nem mondható, pasizgatós, de alapvetően szingli hölgyemény, Annie Walker (Kristen Wiig) szemszögéből meséli el egy esküvő, illetőleg az ahhoz vezető komplikált út történetét, mialatt közelebbi betekintést nyerünk a főszereplő szintén nem éppen egyszerű és idillikus életébe. Annak ellenére, hogy nem Annie, hanem legjobb barátnője, Lillian Donovan (Maya Rudolph) a menyasszony, Annie-nek jóval több problémája és zűrös ügye van, mint a saját lagzijára készülő Lillian-nek. Lévén gyermekkori jóbarátjáról és lelki társáról van szó, Annie számára természetes, hogy ő legyen a nyoszolyólány annak esküvőjén, s vezesse oltár elé barátnőjét. Ezt azonban a többi koszorúslány közül nem mindenki nézi jó szemmel - ráadásul a különböző nehézségekkel és bonyodalmakkal járó előkészületek közben Annie élete teljesen darabokra hullik, miáltal végül még az is kétségessé válik, képes lesz-e egyáltalán ellátni saját maga által felvállalt feladatát.


A film tehát távolról sem egy tipikus lányregény alapján készült, azaz nem szimplán egy nő szerelembe esését, esküvőjét, illetve annak bonyodalmait meséli el, ahogyan azt a hagyományos, hölgyekkel asszociált szerelmes történetek alapján várnánk. A megszokottól eltérő koncepció miatt a Koszorúslányok egyáltalán nem sorolható a tipikus romantikus komédiák közé - sőt alapvetően a rom-komok közé sem igazán. Ha létezne ilyen műfaj, sokkal inkább esküvő-paródiának nevezhetnénk mindazon elemek alapján, ahogy a lagzi előkészületei közepette a koszorúslányok és a menyasszony - na és persze elsősorban Annie - mindenféle zűrös ügybe keverednek, mintegy alaposan kisarkítva azt az életben is elő-előforduló szituációt, amikor nemhogy semmi sem megy simán, de látszólag minden félresikerül, ami csak félresikerülhet. Nem elég, hogy a koszorúslányok képtelenek megegyezni a nászajándékról vagy az esküvői ruhákról, vagy hogy gyökeresen eltérő elképzeléseik vannak a leánybúcsú helyszínéről, s mindeközben csúnyán el is rontják a gyomrukat, Annie-nek még az ara újdonsült barátnőjével, Helen Harris-szel (Rose Byrne), Lillian vőlegénye gazdag főnökének kiváltságos feleségével is alaposan meggyűlik a baja. A két nő között valóságos vérre menő verseny alakul ki Lillian kegyeiért és a nyoszolyólány becses státuszának megszerzéséért, mely során semmiféle alantas húzástól sem riadnak vissza az ellenfelek.

Azt hiszem, a forgatókönyv eredetiségével kapcsolatban már az eddigiek alapján is bőven merültek fel kérdőjelek - a bevezető és a leánybúcsú ténye már önmagában is ezt sugallja - ezért azon már talán meg sem lepődik senki, hogy a hölgyek a Másnaposokhoz hasonlóan úgyszintén egy Las Vegas-i bulira igyekeznek. Az persze már más kérdés, hogy tényleg odaérnek-e... A lényeg azonban, hogy helyszíntől függetlenül a film jobbára az erőltetett és kretén humorban bővelkedik, ami részben egyenesen következik abból, hogy a karakterek nem hogy nem tökéletesek, de többnyire teljesen szélsőségesek, és erre még alaposan rá is játszanak. Mintha csak egy tipikus kan mozit látnánk: dominálnak az olcsóbbnál olcsóbb, böfögős és fingós poénok, melyeket az egymásra hányás, vagy a becsinálás az utca közepén sem tesz igazán változatossá. Ráadásként a nagydarab Megan (Melissa McCarthy), a vőlegény nem éppen visszafogott húgának személyében külön karaktert kapott a naturalizmus: az enyhén "agresszív kismalac" benyomást keltő, a finomkodást hírből sem ismerő hölgyeménynek rendre pajzán gondolatai támadnak, melyeket mindig azonnal ki is mond. És ezek közül a Harcosok klubjára tett egyértelmű utalás még a legfinomabbak és a legviccesebbek közé tartozik... Összességében azonban ami a pasiknak jól áll - vagyis talán még elmegy, de legalábbis néha-néha elnézhető - az a nők esetében inkább csak lehangoló és kiábrándító. Félreértés ne essék, természetesen a gyengébbik nem képviselőinek is ugyanúgy jogukban áll rosszalkodni - az viszont nem teljesen világos, hogy ha a nők valamiben különbek a férfiaknál, akkor miért kell mindenáron bebizonyítani, hogy ők is képesek lesüllyedni ugyanarra a szintre?

Sajnos az intelligens poénok előfordulása igen ritka a filmben - ráadásul a cselekmény és a benne található extrém fordulatok bármennyire is valóságosnak szeretnének tűnni, legfeljebb csupán felületes közük van a realitáshoz. Ehelyett a részben valós problémákkal küzdő, ám jócskán kisarkított jellemű és szélsőségesen viselkedő karakterek közötti akciók, reakciók és párbeszédek a meghatározók, melyek néha vicces, máskor viszont inkább sírásra okot adó helyzeteket eredményeznek. Jó példa erre a repülőgép fedélzetén lezajlódó, a kelleténél jóval tovább elnyújtott jelenet, melyben a kezdetben csupán "légibeteg", majd kissé kapatos Annie hosszú percekig dilinyós módjára fel-alá járkál az első- és a másodosztály között, mindenféle panasszal és ál-problémával traktálva a személyzetet és barátnőit, akik ezenközben egymást boldogítják a saját és egymás életére vonatkozó elmés észrevételekkel, néhány értékelhető, ám jópár övön aluli és fárasztó poén közepette.


A friss házas és idealista naivaként ábrázolt Becca (Ellie Kemper), valamint az őt kerek-perec felvilágosító, többéves házasságában és az anyaságban leginkább a negatívumokat látó Rita (Wendi McLendon-Covey) sajnos tökéletesen egysíkú és súlytalan karakterek - mint ahogy az esküvőjére készülő Lillian szerepe is túlságosan jellegtelen és vázlatos, a karakter meglehetősen kidolgozatlan, így Annie és a többiek mellett jóformán csak kellékként funkcionál. Az áskálódó és utálatos fúriaként nyomuló, majd esetlennek és sebezhetőnek bemutatott Helen gyökeresen ellentmondásos személyisége alaposan túljátszott, mint ahogy az "elefánt a porcelánboltban" módjára viselkedő Megan pálfordulása és sarkalatos szerepe a végkifejletben sem tartozik a túlságosan hihető vagy hiteles kategóriába.


Ironikus módon az egyetlen figura, aki valóban szerethető és van humora, az nem más, mint egy férfi: Nathan Rhodes rendőrjárőr (Chris O'Dowd) felbukkanása egyértelműen az egyik legnagyobb pozitívum mind a történetben, mind pedig az egyre mélyebb válságba kerülő Annie életében. A komikumra helyezett hangsúly ellenére tehát az elmaradhatatlan rom-kom elemek is tetten érhetők a filmben, azzal együtt, hogy természetesen nem lenne igazi csaj mozi komoly érzelmi szál, illetve érzelmi válság nélkül. (Nem mintha a férfiak sohasem élnének át hasonlót, a nőknél azonban ez többnyire egészen másképpen szokott megnyilvánulni.) Ami tehát még valamelyest értékelhető a filmben - különösen női szemszögből nézve -, az az Annie körül kibontakozó személyes dráma, beleértve a főszereplő és a menyasszony közötti barátság, illetőleg az Annie és Nathan közötti kapcsolat alakulását.

Így ha a gyakran zavaróan szélsőséges megnyilvánulások ellenére valaki képes igazán beleélni magát a főszereplőnő helyzetébe, az talán még valódi problémákkal is találkozhat: Annie-t ugyanis kirúgják az állásából, a lakótársai is megszabadulnak tőle, és a pasik szintén dobják - vagy csak egyszerűen kihasználják, mint például a nőre pusztán szexuális segédeszközként tekintő, sportkocsis macsó szépfiú. Annie tehát érthető módon azért bunkó, mert rosszul megy a sora - ugyanakkor az sem kétséges, hogy - legalábbis részben - azért küzd nehézségekkel, és azért teszi tönkre az esküvői előkészületeket, mert önző, tapintatlan, sőt néha felettébb durva, amikor a saját problémáit és negatív véleményét másokra vetíti. Az ennek következményeként otthon egyedül a tévét bámuló, a Számkivetett című mozin sírdogáló és önmagát sajnáló Annie-vel együtt is lehet érezni, meg nevetni is lehet rajta, empátiától és vérmérséklettől függően. Az azonban kétségtelen, hogy egy távolról sem tökéletes emberrel van dolgunk, miáltal ő a legkomplexebb és - Rhodes rendőr mellett - egyben a legvalóságosabbnak ható karakter a filmben. Még annak ellenére is, hogy a rengeteg erőltetett és életszerűtlen szituáció, illetve megnyilvánulás alaposan aláássa a figura hitelességét.

Az Annie-t élete első filmfőszerepében alakító, korábban az USA-ban rendkívül népszerű Saturday Night Live show-ból ismert Kristen Wiig-ről érdemes megemlíteni, hogy részben a forgatókönyvet is ő írta, melyben munkatársa és barátnője, Annie Mumolo sietett a segítségére. A két nő még évekkel korábban, a Los Angeles-i The Groundlings nevű improvizációs színház tagjaként kötött barátságot egymással, és ottani tapasztalataikat egy az egyben bele is építették a forgatókönyvbe. Ily módon tehát valamelyest érthető a nagyszámú stand-up elem megjelenése a filmben - a baj csak az, hogy ezek általában kellő előkészítés, illetve igazi kontextus, valamint megfelelő mértékletesség nélkül kerülnek alkalmazásra, így nem illeszkednek szervesen a film folyamába. Ugyanakkor Wiig-et az a Judd Apatow kérte fel a forgatókönyv megírására, aki a színésznő nagyjátékfilmbeli kiugrását is tető alá hozta a Felkoppintva című komédiában, melyet a Koszorúslányokhoz hasonlóan az Apatow Productions készített. Nem véletlen hát az sem, hogy a jelen produkció egyes elemei jól érzékelhető hasonlóságot mutatnak a Felkoppintva és A 40 éves szűz című filmekkel.


Mint ahogy nem véletlen az R-besorolás sem - ami hazánkban ezúttal is csak 16-os karikát jelent -, tekintettel a mocskos humorra, a gyakori káromkodásra, valamint a szexualitás nyílt tárgyalására. Érdekes módon a cicimutogatást már nem merte bevállalni a főszereplő, így maradt a ruhában, illetve melltartóban zajló, ugyanakkor felettébb érzékletes és mozgalmas szexuális aktus, ami amellett, hogy nyilvánvaló ellentmondás és nem is igazán életszerű, még totál idétlen is. A film témája miatt valószínűleg amúgy sem a fiatalabbak körében találja meg a rajongótáborát, leginkább talán a címszereplőkkel hasonló korban lévő hölgyek részéről tarthat számot az érdeklődésre. A színészi teljesítmény úgy-ahogy elmegy, ami elsősorban Chris O'Dowd és Kristeen Wiig játékára vonatkozik, ugyanakkor bőven akadnak kifejezetten erőltetett, idegesítő és túljátszott momentumok, illetőleg szürke, jellegtelen alakítások. Annyi bizonyos, hogy a szereplők közül senki sem fog Oscar-díjat kapni ezért a filmért, Paul Feig direktort is beleértve. A rendezés ugyanis túlságosan laza, szétszórt, és egyáltalán nem mondható határozottnak vagy erőskezűnek - könnyen lehet, hogy a forgatáson végül a nőuralom kerekedett felül.

Ennek megfelelően maga a film is túlságosan hosszúra, vontatottra és unalmasra sikeredett. Meglehetősen felületes mondanivalójával legfőképpen csak azt mutatja be, hogy a nőknek is megvannak a maguk problémái, illetve tudnak ugyanolyan hülyén meg disznó módon viselkedni, mint a férfiak. Az alkotóknak sajnos nem sikerült megtalálni a kellő egyensúlyt a drámai szál és a komikus - vagy annak szánt - elemek között - és itt elsősorban nem a mennyiségről, hanem a minőségről van szó. Egy alapvetően érett téma éretlen tálalását kapjuk tehát, felettébb korlátozott életszerűséggel, miközben a Koszorúslányok nem sok értéket tud felmutatni, és csak mérsékelten szórakoztató. De hogyan is lehetne az, amikor rendkívül kevés benne az eredeti ötlet és a kreativitás, és jóformán semmi újdonsággal vagy igazi frissességgel sem találkozunk. Ha ez a mozi valóban egy modernnek tekintett komédia, s ilyetén minőségében egy új trend képviselője, akkor pénzügyi sikerét látva könnyen lehet, hogy van mitől tartani a filmgyártás - vagy legalábbis a filmművészet - jövőjével kapcsolatban.

Koszorúslányok előzetes