A Kilenc Rob Marshall, az utóbbi időkben a filmes világban elmerülő elismert színházi rendező és koreográfus, második musical adaptációja. A számos Tony-díjra nominált direktor 2002-ben a Chicago című produkciójával tarolt a pénztáraknál és a díjátadó gálákon egyaránt. A 13 Oscarra jelölt, és ezek közül hatot haza is vivő film egy nagyszabású, látványos, igazi sztárneveket felvonultató, old school zenés-táncos show volt, olyan, amilyet évtizedek óta nem szokás gyártani Hollywoodban. A harsány csinnadrattának sikerült a kritikusok túlnyomó többségének is a szívébe belopnia magát, pedig a Chicago nem volt több egy valamelyest nosztalgikus, de véleményem szerint rettenetesen középszerű limonádénál, kifejezetten irritáló, túljátszó főszereplőkkel (a mellékszereplők, mint Queen Latifah és John C. Reilly, viszont vitathatatlanul jól teljesítettek). A Kilenc a Chicagóhoz hasonló vénában készült, de nem egyszerűen csak egy újabb Broadway-musical adaptációja. Arthur Kopit 1982-es, Tony-díj nyertes munkáján alapszik, melyet egyben Federico Fellini talán legismertebb műve, az önéletrajzi elemekkel is tarkított 8 és 1/2 ihletett meg. Összetett dologról van tehát szó.

A Kilenc valószínűsíthetően nem fog akkora sikereket elérni a díjátadó gálákon, mint elődje, a Chicago. A kritikai visszhangról már tudnivaló legalábbis, hogy igencsak felemás volt. A filmbe fektetett pénz és energia minden centje, illetve verejtékcseppje meglátszódik a vásznon, a végeredmény azonban mégsem bír akkora elementális erővel, és olyan impresszív audio-vizuális hatással, mint azt elvárnánk. A probléma egy része lehet, hogy túl sok neves, kiemelkedő színész/színésznő van a Kilencben, akik mind előtérbe akarnak kerülni, és mindegyiknek megpróbálták a készítők kiosztani a maguk ragyogó pillanatát. Aztán ebből csak túlzsúfoltság, és összevisszaság született. A másik ok a narratív mozgatóerő hiánya, mely meglepő, hiszen a forrásanyag adott volt, tulajdonképpen egy struktúráltabb és összeszedettebb 8 és 1/2-et kéne látnunk, a varázs még sincs jelen, Fellini eredetijének álomszerű formája, és bravúros képi metaforái szörnyen hiányoznak. A Kilenc tulajdonképpen teljességgel felesleges film, mégis megvannak a maga szépségei. Nem létszükségünk látni ezeket a sztárokat táncolni, dalra fakadni, mégis kár kihagyni az alkalmat, ha már egyszer megadatott.



A sztori az 1960-as években játszódik, Olaszországban, ahol a legnagyobb élő itáliai direktor, Guido Contini (Daniel Day-Lewis) következő mestermunkájának (szám szerint a kilencediknek) előkészületeit végzi épp. A filmet, melynek címe Italia, mérhetetlen nagy rejtély és titokzatosság övezi - ennek legfőbb oka, hogy Guido kreatív válságban szenved. Még egy sort sem vetett papírra a forgatókönyvből, és az egyetlen, amiben biztos, hogy a női főszerepet a gyönyörű nemzetközi sztár és egyben múzsája, Claudia (Nicole Kidman) fogja játszani.


Hogy az új ideák előbukkanását serkentse, és felfrissüljön testileg-lelkileg egyaránt, bejelentkezik egy élményfürdőbe, de a problémái sajnos még oda is követik. Régi szeretője, Carla (Penelope Cruz) és felesége, Luisa (Marion Cotillard) is feltűnik a színen, mindezek mellett egy eltökélt amerikai újságírónő, Stephanie (Kate Hudson) is egyfolytában a nyomában lohol. Guidót kedvenc jelmeztervezője, Lilli (Judi Dench) próbálja észhez téríteni, és megmenti démonaitól, de nem sok sikerrel. A múlt képei üldözik, melyekben kilencéves önmagát látja, rég elhunyt édesanyját (Sophia Loren), illetve a prostituált Saraghinát (Fergie), akihez élete első szexuális viszonya fűződött.

Ahogy Fellini eredetijében, úgy a Kilencben is a játékidő előrehaladtával egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik, és egyre nagyobb a káosz. Guido szép lassan teljesen elveszíti az irányítást élete felett, az Italia tervei kezdenek összeomlani, az idegösszeomlás veszélye fenyegeti, hőn szeretett feleségétől, Luisától pedig egyre távolabb kerül. A Kilencben összesen tíz dal hangzik el, ezekből három direkt a filmhez íródott. Mindegyikük szóló-szám, a főszereplő Daniel Day-Lewis és Marion Cotillard fejenként kettőt adnak elő, a maradék mellékszereplő pedig egyet-egyet. Ez talán kicsit soknak tűnhet, és az is; némelyik darab előbbre viszi a cselekményt, és látni értelmet közbeiktatásában, máskor pedig olyan érzés foghat el minket, mint ha egy abszolút felesleges jelenetet néznénk, amit csakis azért illesztettek a filmbe, hogy az adott színész saját magánszámot kaphasson. Ez különösen igaz Kate Hudson "Cinema Italiano" című számára, ami az eredeti Broadway-musicalben nem szerepelt. Fergie, bár remekül énekel és attraktív hölgyemény, ugyancsak kicsit kilógó, üres számot kapott. A Kilenc a szokásos musical-betegségtől szenved: a dalok alá rendelődött a narratíva, utóbbi szolgálja előbbieket, és nem fordítva.

Persze mindattól függetlenül, hogy a musical-számok beleillenek-e a történetbe vagy sem, illetve azt szignifikánsan befolyásolják-e, kétség nem férhet ahhoz, hogy profin kivitelezettek egytől egyig. A koreográfiák csodálatosak, a szereplők pedig mind tökéletesen énekelnek - pedig sokukról nem hiszem, hogy gondolhattunk volna. Daniel Day-Lewis és Kate Hudson remekelnek, a legerőteljesebb szám, "Take It All" címmel, ugyanakkor Marion Cotillard-é, az az intenzitás és érzelem, amit a törékeny francia lány prezentál, minden nem énekes szegmenst maga alá tipor. Cotillard egyébként az egész filmen át bravúros alakítást nyújt, maga mögé utasítva a többi női szereplőt. A közte és Daniel Day-Lewis közti szikrázás őszinte, magával ragadó. A befejezésre már nem is az Italia elkészülte az, ami igazán érdekelni fogja a nézőket, hanem az, hogy Guido és Luisa kapcsolata hogyan végzi. Ez a finálé legfontosabb eleme. Habár itt megjegyezném, hogy különös módon nincs egy gigászi, minden szálat lezáró táncos-zenés rész a film végén, ahogy máskor szokás - a musicalek a legjobbat mindig a végére hagyják, de a Kilenc meglepően csendesen végződik.

Kate Hudson Stephanie-ja az egyik legkilógóbb, és eléggé szükségtelen karakter. Bár ha jól tudom a színpadi változatban is szerepelt, de nyugodtan el lehetett volna hagyni, a neki írt dal sem különösebben izgalmas, élvezhető, de nem emlékezetes. Érezhetően azért lett beleírva a történetbe, hogy a Guido és felesége közti törékeny viszonyt még inkább megbolygassa, lényegi változást azonban nem hoz végül a főszereplő életében. Feltűnik, énekel egyet, és egészen a fináléig újra nem is találkozunk vele.


A zenei betétek közül a legtöbb nagyívű, csillogó burleszk show, Cotillard egyik száma, valamint Fergie, Dench, Cruz és Hudson előadása is ilyen vénában kerül bemutatásra. A korhatár besorolás következtében meztelenséget nem látunk, de sokat sejtető jelmezekre, szuggesztív mozdulatokra és erotikus utalásokra azért bőven adódik alkalom. Még így is az mondható el, hogy Marshall visszafogta magát, amit nem igazán értek, hiszen a besorolás keretein belül mozogva még nyugodtan több szexnek és erotikának lehetett volna helye. Fellinit ismerve, ő is pártolta volna ezt az ötletet.

A középpontban álló figurát, Guidót alakító Daniel Day-Lewis, korunk egyik legzseniálisabb, legelismertebb férfiszínésze, Fellini stílusából és az olasz eredetiben szerepét játszó Marcello Mastroiannitól egyaránt ihletet merített. Komolyan veszi karakterét, drámaként tekint a filmre, amiben ugyan elhangzik pár dal, de legbelül akkor is egy dráma, és roppant igaza van. Hálaistennek nem kacsintgat ki egyszer sem a nézők felé, és tudatosan elkerüli a ripacskodást. Összességében ez nem is egy boldog, felhőtlen sztori, amiatt kicsit ki is lóg a lóláb az olyan pörgős, vidám számoknál, mint a "Cinema Italio", főleg a sötét, keserű hangvételű számokkal szemben, mint amilyen a "Take It All". Az eredeti 8 és 1/2 legfőbb motívumai, a művészet és kommercializmus harca a mozgóképgyártáson belül, illetőleg a szellemi válság kezelése, tulajdonképpen a háttérbe kerülnek a Kilencben, legalábbis semmiképpen nem kerülnek bővebben, részletesebben kibontásra, mint Fellini filmjében. Marshall felvizezte a mondanivalót, és a tartalmat formával helyettesítette, ezért nem igazán tud egy életképes üzenetet átadni filmjén keresztül - Fellinivel ellentétben.


A Kilenc nem egy pocsék adaptáció, és nem rossz musical, de tipikusan azon darabok közé tartozik, amelyeket színpadon, élőben végignézve sokkal jobban lehet élvezni. Ott kell ülni a közönség soraiban, hogy megtapasztalhassuk, és akkor valószínűleg hibátlan szórakozást is nyújt ? nem lehet véletlen, hogy annyi díjjal jutalmazták 1982-ben és 2003-as visszatérésekor egyaránt. Rob Marshall ismételten egy vérprofin összerakott, de picit lelketlen, túlzsúfolt és apró-cseprő hibáktól hemzsegő filmet tett le az asztalra. Nem mondhatni, hogy hemzsegnek a mozis megjelenési listák évről évre az ilyen műfajú produkcióktól, úgyhogy ha végül nem is azt kapjuk, amit szerettünk volna, akkor is érdemes a Kilencre befizetni.