Joy filmkritika

Azt a csavaros felmosót, amit egy erre rendszeresített vödör megfelelő részén, mindössze pár mozdulattal csak ki kell csavarni, valószínűleg minden férfitársam ismeri, akinek a kezébe valaha is került ilyen ördögtől való eszköz - ezt úgy hívják: miracle mop. Ezt a tárgyat ki más találhatta volna fel, mint egy olyan nő, akinek teli volt a hócipője azzal, hogy a házimunka végzése közben mindig piszkos lesz az ő törékeny kis keze - és hát valljuk be, érthető is a könnyítésre való törekvés.

Nos a Joy főhősnője éppen ez a hölgy, Joy Mangano (Jennifer Lawrence), a Miracle Mop feltalálója, akinek buktatókkal teli életútja kissé jobban ki lett színezve, mint amennyire az valószínűleg érdekes volt, így az életrajzi film helyett végül egy életrajzi ihletésű filmet kaptunk - éppen ezért soha nem hangzik el a filmben a Mangano családnév.

A rendező David O. Russell úgy tűnik, megtalálta a múzsáját, hiszen immáron harmadik alkalommal forgat ugyanazzal a főszereplővel, Jennifer Lawrence-szel, sőt a komplett színészgárdával, hiszen Robert De Niro és Bradley Cooper nagyszerű kettőse már a Napos oldal-ban és az Amerikai botrány-ban is emelte az est fényét, azonban a Joy-ban ez nehezebb feladat mint eddig bármikor.

A történet nagyjából akkor veszi kezdetét, amikor Joy élete legmélyebb válságában van, gyermekét egyedül nevelő nőként él szappanopera-függő édesanyja (Virginia Madsen) családi házában, ahol a pincében azért ott lakik még elvált férje (Edgar Ramirez) is, aki Joy apjával (Robert De Niro) osztja meg az általában kacatok tárolására fenntartott helyiséget. Na és persze ott a nagyi (Diane Ladd), aki a narrátor szerepét is betölti a filmben.

Ebből sem lesz szerelem. Mert az nem kemény dolog.

A gyermek- és kamaszkorában még álmokkal és reményekkel teli nő - a történet szerint bűvös szerepet játszó - 17 év elteltével visszanéz életére és amit lát, abba beleroppan, majd az ideösszeroppanás hamvaiból Főnix madárként felemelkedve gyorsan feltalálja a felmosás megreformálásának egyetlen eszközét: a Miracle Mop-ot.

A mostanában állandóan szupernőt játszó Jennifer Lawrence aztán fegyvert ragad és leigázza a világot. A fegyver azonban ezúttal a megalkuvás nélküli kitartás és a mérhetetlen nagy akaraterő, amellyel meg is nyeri a háborút, amit a mocskoskapitalista világ ábrázol esetünkben. Hogy aztán ő legyen a legnagyobb mocskoskapitalista.

A filmben végig követhetjük küzdelmeit amiket a férfi vezetők uralta világban kell megjárnia rendre, mindemellett állandó harcban áll saját családjával is, amiben legnagyobb ellenlábasa talán saját testvére, valamint naiv és szűk látókörű családtagjai. Kivéve persze a nagyit, aki meglátja a lányban a lehetőséget és ha nem is segít neki, legalább nem rugdossa, mint a többiek.

Az állandó drámát időről-időre próbálja a film humorral megtörni, amin néha még mosolyogni is lehet, köszönhetően persze az élete talán egyik leglaposabb, de azt is jól megformáló szerepét játszó De Niro-nak, aki mellett az egyébként több jó nevet is felvonultató szereplőgárda nem brillírozik annyira. Lawrence persze hozza a formát, láthatóan élvezi, hogy ő lett a női princípium beteljesítésének legnagyobb ellenlábasa, hiszen gyakorlatilag teljesen feláldozza családi életét, a szerelmet, a gyermeknevelést a karrier érdekében.

A felmosórongy utcai árusítása törvényellenes. A rend éber őrei nem is engedik épp ezért.

Az elméletileg vígjátéki elemektől sem mentes film kőkemény dráma, az ember a felénél már akarva-akaratlanul is feszeng, várva hogy a következő pillanatban megtörténik a csoda és valami újat is mutat a film. De nem. A cselekmény az első pillanattól az utolsóig teljes egészében kiszámítható, egyetlen meglepő fordulat nélkül. Mondhatnánk hogy egy nagyszerű mese, de nem az, mert nem akar annak látszani, életrajzi műnek készült. A történet mégis ki lett színezve, de nem kellően, az árnyalatok túl fakók maradtak és egyetlen harsány piros sincs benne, minden fekete és szürke.

A történetvezetés unalmas, Russel rendezőként nem képes hozni az elvárt szintet, hisz bár jó direktorhoz méltón történetmesélésből még így is átlagosra vizsgázik, sosem jön el az áttörés a sztoriban, csak várunk és várunk de nem történik semmi, ami meglepne vagy fordulatot hozna a cselekménybe. Na jó, ez így nem teljesen igaz, egyetlen alkalommal máshogy cselekszik a főhősnő mint várjuk. Vagy inkább várják azok, akik még egyetlen filmet sem láttak életükben.

A sablonos történet kiszámíthatósága már csak azért is meglepő, mert az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, csak le kellett volna másolni. A Joy-ban a családi konfliktusok bemutatása hosszú és vérszegény, ellenben a valóban érdekes momentumokkal egyáltalán nem foglalkozik a film. Ennek legnagyobb vesztese a befejezés, ahol éveket ugrunk előre az időben, hogy aztán a filmtörténet egyik leglaposabb mondatával záródjon a több mint két órás kínszenvedés.

Nincs is szebb családmodell: feltaláló hősnő, kibírhatatlan apa és levakarhatatlan exférj.

Sokan fognak utálni emiatt, de ki kell mondani: a film leginkább azokat az önbizalomhiányban szenvedő fiatal lányokat, nőket fogja megérinteni, akik szeretnék megélni az amerikai álmot, de képtelenek rá és nem azért mert nem jön el a herceg a fehér lovon, hanem mert kishitűségükből eredően azt gondolják hogy nincs is.

Van akinek feltöltődést fog adni, sőt sokaknak tetszeni is fog (ezt az IMDb-n jelenleg 6.7-es átlag is alátámasztja), de aztán hazamennek és nem találnak fel semmit. Még egy felmosórongyot se.

Joy előzetes