Johnny English újratöltve filmkritika

Ami azt illeti, már maga a felütés sem feltétlenül biztató az önként választott száműzetésben élő, egy korábbi, a történet szerint az első részt követően lezajlott, balul sikerült akció csúfos kudarcát feledni akaró, ámde nélkülözhetetlen Johnny English-ről, akit váratlanul visszahív Londonba az olyannyira titkos, hogy valójában nem is létező MI-7 titkosügynökség. Kétbalkezes hősünk éppen egy tibeti saolin kolostor falai között igyekszik elsajátítani, s a maga módján hasznosítani a keleti filozófiának a test és a lélek harmóniájára épülő, önmagunkkal megbékélt szellemiségre intő tanait, amikor forró dróton keresztül megkapja az üzenetet. Így hát a kung fu-gyakorlatokkal és a szerzetesekkel való magaslati ökörködést hamarosan felváltja a londoni központi irodaház macskájának akaratlan szivatása, miközben az English-t szemmel láthatóan nem kedvelő új főnökasszony, Pamela "Pegazus" Thornton (Gillian Anderson) beavatja a férfit legújabb küldetése rejtelmeibe. Mint megtudjuk, egy nemzetközi bárgyilkosokból álló terrorcsoport merényletet tervez a kínai miniszterelnök ellen, amit korábbi kudarca ellenére csak és kizárólag Johnny English képes megakadályozni.


A film eleje tehát nem más, mint tömény, már ezerszer látott kliséhegy és dögunalom, mely csak nagyon lassan, a közepe-vége felé kezd kissé felpörögni. A pofonegyszerű és fantáziátlan narratíván az sem sokat segít, hogy a későbbiek során egy látszólag bonyolult összeesküvés szálai bontakoznak ki előttünk, és a kirúgását megelőző, English hibájának köszönhetően félresikerült akciónak a megváltás reményében való fokozatos felidézése is csak minimálisan járul hozzá a főszereplő karakterének - amúgy meglehetősen célt tévesztett - árnyalásához. Az első filmben minimalista módon bemutatott, értelmileg és érzelmileg igen alacsony szinten mozgó Johnny-t jelen esetben bizony komoly traumák gyötrik, amit néha a komolytalan tárgyalásmód ellenére is nehéz hova tenni. A forgatókönyv valójában olyannyira komolyan veszi magát, hogy maga a történet tulajdonképpen nem is annyira parodizálja a kémfilmeket, mint inkább másolni próbálja őket, néhány csavarral és poénnal - illetve sokszor csak annak szánt megnyilvánulással - megspékelve.

Habár kétségkívül furcsa ilyesmit állítani, hiszen a történet alapvetően minden film esetében fontos kell legyen, ebben az esetben mégis igaz, hogy a forgatókönyvírók túl sokat foglalkoztak a sztorival - abban az értelemben legalábbis, hogy a paródiáknál felettébb lényeges humor-faktor rovására túlságosan is a cselekmény kidolgozására koncentráltak, ami viszont egy rengeteg sablonos momentumot és elcsépelt fordulatot tartalmazó, rendívül lapos cselekményt eredményezett. Ha amúgy is az agyat kikapcsoló, az igazi drámai pillanatokat nélkülöző, felhőtlen szórakozást garantáló mozi létrehozása volt a cél, akkor már sokkal jobban jártunk volna egy tökéletesen banális, vázlatos történettel, amit viszont teletüzdelnek valóban vicces szituációkkal és frissebb gegekkel. Így azonban a sztori teljesen érdektelen, a poénok gyakran értékelhetetlen faviccek, melyek rendre célt tévesztenek, a karakterek pedig igencsak unalmasra és felemásra sikeredtek.


Az rendben van, hogy az alkotók részéről a kerek történet és a hihetőség, illetve a karakterek kidolgozása volt a fő cél, mindez azonban mit sem ér, ha a bennük rejlő humorforrás időközben elsikkad valahol. Mint ahogy azok az elemek - mint például a flashback-ek révén történő visszatekintések -, melyek elvileg arra szolgálnak, hogy a néző jobban azonosulhasson a főhőssel, úgyszintén inkább félreviszik és rossz irányba terelik a jellemábrázolást. Hiszen mint elsősorban nevetni vágyó közönség hogyan is azonosulhatnánk egy csetlő-botló, amihez csak hozzáér, szinte mindent elrontó figurával, aki valójában arra rendeltetett, hogy kajánul vigyorogjunk és hahotázzunk rajta? A kettő együtt valahogy túlságosan nagy falatnak tűnik egy ilyen, a kémfilmek rettenthetetlen főhőseit kifigurázni kívánó filmben, amin a Kate Sumner (Rosamund Pike) pszichológusnőhöz kapcsolódó, erőltetett és megalapozatlan szerelmi szál sem igazán javít. A szintén az MI-7-nél dolgozó, kedves és kifinomult, ám határozott és magabiztos Kate meglehetősen kritikus, távolságtartó módon viselkedik állandóan ügyetlenkedő "páciensével", mígnem egy hirtelen pálfordulást követően ellenállhatatlan vonzalmat kezd táplálni esendő, ugyanakkor lojálisnak és hősiesnek látott sztárügynökünk iránt.

Na nem mintha például a konkurensnek tekinthető Austin Powers-filmekben valóban hiteles szerelmi történetekkel találkozhattunk volna, ott mégis kidolgozottabb, a főhős faramuci módon nőcsábász jelleméből inkább következő kapcsolatokkal volt dolgunk. Noha a szexualitást gyakorta megidéző humor ott nem egyszer átlépte a mérsékeltebb ízléssel megáldott nézők tűréshatárát, a tökéletesen abszurd protagonista és a remek, valóban vicces antagonista személyéből következő, illetve a kémfilmeket hatásosan kifigurázó képtelen szituációk újra meg újra képesek voltak megmozgatni a rekeszizmainkat. Ehhez képest a Johnny English franchise második kiadása még az elsőhöz képest is gyengére sikeredett, s még a kevésbé jól teljesítő Mr. Bean epizódokhoz viszonyítva is alig akad benne egy-egy valóban ütős poén. Jelen kritika alanyánál úgyszintén nagyon kevés a jó helyzetkomikum, s bár az alpári humort többnyire mellőzték az alkotók, semmi igazán frisset nem tudtak felmutatni a nevettetés terén.


Ehelyett inkább a nagyobb realitás megvalósításának címén napjaink felgyorsult tempót diktáló kémfilmjeihez próbáltak igazodni, reménykedve, hogy egy-két felturbózott üldözés vagy robbanás, néhány kütyü és járgány, illetve pörgős verekedés és akciójelenet majd elszórakoztat bennünket - közben viszont elfelejtették, hogy az ilyen és hasonló, izgalom- és jóformán poénoktól mentes, közhelynek számító tucatjelenetek önmagukban ma már senkit sem vesznek le a lábáról. Ami azonban a legfontosabb, hogy míg Sir Austin Powers a paródia ténye ellenére egyedi tudott lenni aprólékosan kimunkált és következetes, bár módfelett egoista énjével (illetve énjeivel), addig Johnny English gyakran koncepciótlan karaktere bizonytalanul ingadozik a totális idióta és a jellegtelenül semmilyen végletei között.

Ha közelebbről megvizsgáljuk, a Rowan Atkinson által életre keltett címszereplő igazából nem más, mint Mr. Bean pepitában, némi beszédkészséggel és öntelt arroganciával megtoldva - ám ebben az epizódban valahogy néha elsikkad a karakter védjegyének tekinthető mérhetetlen ostobaság, s vele együtt az (ön)irónia. Atkinson ezúttal szinte végig "normálisan", majdhogynem pókerarccal játszik, s csak időről-időről veszi elő a Mr. Bean-re és Johnny English-re is jellemző arc- és testjátékát, illetőleg az utóbbi karaktertől megszokott, "annyira sötét, hogy már vicces" jellegű monológjait.


Ugyanakkor a veterán ügynök szerepében mintegy mentorként szolgál zöldfülűnek számító ügynöktársa, az ifjú Tucker (Daniel Kaluuya) számára, aki tapasztalatlansága és megilletődöttsége ellenére felnéz English-re, s ha kell, bárhová követi nagyrabecsült példaképét. Noha a kettejük merőben eltérő karaktere között húzódó éles kontraszt eredményez néhány megmosolyogtató pillanatot, a sablonos mester-tanítvány kapcsolat felettébb érdektelen és felesleges prezentációjával van dolgunk, mely a végkifejletig szinte egyáltalán nem mozdítja előre a cselekményt. Tucker ugrásszerű karakterfejlődése pedig egyenesen a vicc kategóriába sorolható - sajnos azonban nem a jó értelemben véve, mivel a nulla körül mozgó hihetősége csak egy újabb pofon a magát szinte mindenféle önirónia nélkül, túlságosan komolyan vevő narratívának.


Simon Ambrose, a szintén veterán Egyes ügynök (Dominic West) figurája akár még valamennyire izgalmas is lehetne, legalábbis ami a benne rejlő lehetőséget illeti. Noha ez a Johnny English barátjaként és régi harcostársaként bemutatott szereplő némileg érdekesebb fejlődésen megy keresztül, s néha egészen váratlan szituációkban szembesülünk vele, a karakter alulhasznált, és a történetben betöltött funkciója újfent meglehetősen klisészerű. A dolog azonban ezúttal sem a színészen múlt, mivel - az elsősorban a Drót című tévésorozatból ismert - Dominic West alakítása alapvetően rendben van, ő hozza amit kell - bár ennél többet nem is igen lehet elmondani róla. Ugyanez állapítható meg a szigorú és következetes vezetőnek beállított MI-7 tisztviselőnőt, Pegazust alakító Gillian Andersonról, annyi különbséggel, hogy az ő szerepe - nem annyira a vásznon töltött időt, mint inkább a karakter által képviselt mélységet vagy kihívást tekintve - abszolút jelentéktelen. Nem elég azonban, hogy a többre hivatott Anderson végig csak asszisztál, a filmben néha rá se lehet ismerni a kultikus X-akták című sorozat idején szexszimbólumként bálványozott színésznőre. Nyilván felette is eljárt már kissé az idő, de a valóságban azért korántsem néz ki olyan vészesen, mint ahogy ebben a filmben, ahol teljesen természetellenes módon túl- és félresminkelték.

Sajnos a jól behatárolt, markáns és karakteres főgonosz személye ezúttal elmaradt, helyette inkább több "kis gonoszt", valamint egy lapos és unalmas krimit kaptunk, kevés jó poénnal feldobva. Ezért a Johnny English újratöltve egy felettébb gyenge, jóindulattal is csak középszerűnek mondható alkotás lett, ami ugyan a vége felé némileg erőre kap, ám ez is kevés ahhoz, hogy összességében pozitív irányba döntse a mérleg nyelvét. A teljes mozijegy árát nem igazán éri meg a film, legfeljebb akciósan, olcsóbb napokon lehet érdemes a megtekintésre - csak semmiképp sem szabad magas elvárásokkal beülni rá.

Johnny English újratöltve előzetes