John Wick: 2. felvonás filmkritika

Keanu Reeves az egyik kedvenc színészem a jelenleg aktív vászonhősök között, minden filmjére magas elvárásokkal ülök be, és ő rendre teljesíti is azokat. Persze leginkább az akcióhős figura az ő terepe, a John Wick pedig már az első epizóddal megmutatta, hogy ha valami, akkor ez a film kőkemény akciófilm, a főszerepben egy kőkemény figurával. A Chapter 2-re közel három évet kellett várni, de megérte, Mr. Wick figurája nem csak hogy beért, de emelte is a szintet: ha lehet, még pörgősebb, még lazább és még véresebb mint az első epizód volt.

A bevált recept nem sokban változott, hősünkkel ott folytatjuk a második felvonást, ahol az elsőt abbahagytuk. Az orosz maffia jelentős hányadának likvidálása után Wick visszaszerzi járgányát és még legújabb kutyája is vígan csahol mellette, amikor - bármennyire is ellenáll - újabb megbízatást kap. Az elutasítás lehetetlen, hiszen emberünket vérszerződés köti, a kiszabott feladatot végre kell hajtani.

Egy viszonylag egyszerű de rafinált csavarral Wick immáron a maffia mellett a komplett Continental ellen megy harcba, mindenki rá vadászik, egyedül ő minden bérgyilkos és gonsztevő célpontja - de ahogy megszoktuk, senkinek nincs esélye! A magányos akcióhős figurája 110%-ra van pörgetve: ha láttál már a végletekig laza, mégis bitang kemény, elpusztíthatatlan arcot, akkor ezt szorozd meg kettővel, John ezer és ezer sebből vérezve is darál kontinenseken át.

A szakállas osztagnak (plusz egy nő aki néma) 10 másodperce van hátra.

A rettenthetetlen hős szerepe úgy passzol Keanura, mint az öltöny amiben feszít, a szótlan gyilkológép rezzenéstelen arccal öli halomra ellenfeleit. Mindezt teszi úgy, ahogyan azt kell egy 18 pluszos moziban: fröccsennek az agyvelők (mert csak a headshot az igazi!) és vérnek sem vagyunk híján. A fegyverekben sincs válogatás, a pisztoly és gépfegyver mellett ismét felbukkan a ceruza, amivel Wick nem autogramot osztogat, sokkal inkább az arc átkoreografálására használja - legfőképp a szem drasztikus plasztikázásával érve ezt el.

Bár a film utolsó harmada kicsit megpihen, a közel kétórás mozi nagyrésze tömény akció, nincsenek üresmenetek, hacsak azokat a mesterséges fékeket nem vesszük annak, amiket a rendező Chad Stahelski komponált meg hogy szusszanásnyi szünetet adjon az akciórajongóknak. Ilyen például egy félórás akciójelenet utáni ginezgetés a bárban, ahol az addig egymást püfölő ellenfelek szürcsölgetik italukat, hogy aztán ismét egymásnak eshessenek - óriási, mosolyra fakasztó közjáték, mesteri pontossággal megalkotva.

Neo és Morpheus. Ohh wait!

A képi megvalósításért külön hálás vagyok, az akciójelenetek végre nem idegbeteg kamerarángatásból, másodpercekre vágott snittekből állnak, a vásznon minden a kidolgozott látványról szól, a lövöldözéstől kezdve a párbeszédeken át a verekedésig minden tökéletesen megfigyelhető. A néző azt kapja amit látni szeretne, nem mesterségesen generált izgalmat hanem harci jelenetet néhány kameraállásból, nem rommá vágva hanem annak teljes valóságában és ezzel együtt pompájában.

A színészek megfelelő kiválasztása mindenhol tetten érhető, bár a legtöbben néhány másodpercig láthatók csak - egész addig amíg Wick arra nem jár -, Laurence Fishburne felbukkanása pedig üde színfolt, a két Mátrixos legendát újra együtt látni ilyen kontextusban egész felemelő élmény volt.

A kutyáját most nem bántották. Akkor már nem lenne híd sem.

A John Wick: 2. felvonás olyan mint egy Charles Bronson féle Bosszúvágy, mai körítéssel: a hosszan kitartott, nagytotálban megkomponált képek elegyednek a jelenkor akciófilmjeinek erős pörgésével és ez teljesen egyedi atmoszférát teremt, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. A kíméletlen (anti)hős alakjának második visszatérése még jobb lett mint elődje volt, a végső képkockák pedig előrevetítik, hogy a 3. felvonás lesz a nonpluszultra.

Minden percét imádtam, kötelező akciómozi.

John Wick: 2. felvonás előzetes