Annak eldöntését, hogy a cím frappáns vagy inkább fájdalmas a kedves Olvasókra bízzuk, azonban tény, hogy az USA-ban a Family Guy animációs sorozattal közismertté vált, fekete és igencsak szókimondó humorú Seth MacFarlene legutóbbi nagy dobása a Ted című felnőtt vígjáték volt - az úriember első egészestés nagyjátékfilmje -, melyben egy emberi tulajdonságokkal és meglehetősen trágár szókinccsel rendelkező plüssmackó osztotta az észt legjobb barátjának s egyben gazdájának, természetesen a nézők többségének rekeszizmait sem kímélve. Az egyébként Emmy-díjas MacFarlane a sikeren felbuzdulva úgy döntött, hogy a mostanság kevésbé divatos western műfajában is leteszi névjegyét, ezúttal azonban saját magát tette meg a különböző vicces vagy annak szánt incidenseket elszenvedő főszereplőnek.
1882-ben járunk egy Vén Tönk nevű, tipikus vadnyugati városkában, ahol Albert Stark (MacFarlane), egy egyszerű birkatenyésztő zűrös napjainak lehetünk tanúi. Miután az életéért rettegő protagonistánk kihátrál egy pisztolypárbajból, a szegény és szerencsétlen flótásnál többre vágyó barátnőnél, Louise-nál (Amanda Seyfried) betelik a pohár, és otthagyja Albertet a jómódú és mindig magabiztos bajuszkereskedő Foy (Neil Patrick Harris) kedvéért. Hamarosan azonban egy talpraesett és gyönyörű, ámde titokzatos nő érkezik a városba - Anna (Charlize Theron) látszólag megérti a vadnyugati életet szívből gyűlölő Albertet, sőt még azt is magára vállalja, hogy kitanítja a kétbalkezes férfit a célbalövés mesterségére.
Miközben Albert buzgón készülődik Louise visszahódítására, egy kocsmai verekedést, egy szerencsétlenségekkel teli vásárt, valamint számos hátborzongató halálesetet kénytelen átélni barátai, az igencsak furcsa párt alkotó Edward (Giovanni Ribisi) és Ruth (Sarah Silverman), majd a szívéhez egyre közelebb álló Anna oldalán - ráadásul a java még csak ezután következik. Kiderül ugyanis, hogy a nő nem másnak, mint a környék rettegett banditájának, Clinch Leathertwood-nak (Liam Neeson) a felesége, aki hamarosan dühvel telve érkezik a városba, hogy elégtételt vegyen a becsületén ejtett szégyenfolton. Albertnek minden tudását és bátorságát össze kell szednie, hogy szembeszálljon a gátlástalan és könyörtelen gonosztevővel...
A történet összefoglalójából arra következtethetünk, hogy a Hogyan rohanj a veszTEDbe a helyzetkomikumra kíván építeni, középpontjában az esetlen, jellegzetesen antihős alkatú fickó kálváriájával a XIX. század végi Vadnyugaton, mely a járványoktól kezdve a haramiákon át a szerencsétlen balesetekig tele van a legkülönbözőbb veszélyforrásokkal. Ez utóbbi megállapítás egyben visszatérő gegként is funkcionál, hiszen amint arra a film eredeti címe is utal, az emberek egyre-másra halnak meg a városban, és nem is akárhogyan, hanem váratlanabbnál váratlanabb módon. Lényegében e két alapvetés köré épül a cselekmény, vagyis az ötlet maga kiváló, lévén remek lehetőséget nyújt a bátorságról és hősiességről szóló westernfilmek könnyed s élcelődő kifigurázására. Hogy mindezt mennyire sikerült jól megvalósítani, az már más kérdés...
A probléma ott kezdődik, hogy a Vadnyugat kritikája rettenetesen szájbarágós - az erről szóló dialógusok és Albert monológjai túlságosan hosszúak és életszerűtlenek, vagyis a kevesebb újfent több lehetett volna. Ugyanakkor a protagonista mondandójának cselekmény általi alátámasztása sem igazán meggyőző, lévén a különböző faramuci, sok esetben inkább idétlen mintsem szórakoztató halálnem ismétlődése egy ideig ugyan szórakoztató, később azonban már unalmassá és erőltetetté válik. Ráadásul a poénok jelentős része mellétalál, illetve semmivel sincs több köze az egykori nyugati életformához, mint a jelenleg trendinek számító "komikus fordulatokhoz", ami alatt elsősorban a "felnőtt vígjátékok" esetében megszokott altesti és szexuális jellegű gegek értendők.
Ami pedig a szereposztást illeti, MacFarlane talán ez alkalommal is jobban tette volna, ha ellenáll a csábításnak, és ahelyett, hogy önmagára osztja a csetlő-botló (anti)hős szerepét, bölcsen a háttérben marad. Persze Albert esetében sem csupán a szerepet alakító személy hibája, hogy színészkedés helyett rengeteg szövegeléssel igyekszik kifejezni önmagát, mint inkább a hanyagul és kellő fantázia nélkül megírt karaktereknek. MacFarlane az olyan, sablonos jellegükből adódóan potenciális humorforrásként szolgáló figurákkal sem igazán tud mit kezdeni, mint az egyébként nagyszerű színészi adottságokkal rendelkező Amanda Seyfried önző Louise-a vagy a Liam Neeson által rutinosan alakított haramia - a hatvanéves korára az utóbbi idők egyik legnagyobb akciósztárjává avanzsált színész szerepeltetése ily módon újabb kihagyott lehetőség egy kiváló karikatúrára, miáltal Clinch igencsak lapos és klisékkel teli antagonista marad, legfeljebb egy-két említésre méltó momentummal.
A sort még tovább lehetne folytatni a fájdalmasan álnaiv Edward-dal, a szemtelenül álszent, prostituáltként a házasság erényeit hangsúlyozó Ruth-tal és másokkal, a lényeg ugyanaz: mivel a karakterek nem eléggé hitelesek, maga a történet sem túlságosan hihető, ami pedig még egy komédiánál is alapfeltétel. Érdekes módon a leghitelesebb szereplő Anna, akiből ugyan árad a kettősség (rettenhetetlen revolverhős és érzékeny, csábító nő egyszerre), és különösebben nem is vicces, Alberttel egészen jól kiegészítik egymást - még ha a komédiázás terén felemás produkciót is nyújtanak. Azon kívül, hogy Theron még mindig gyönyörű, a legjobban azért éri meg végignézni a filmet, mert talán ez az a mozi, melyben a színésznő bájosan intelligens alakítása a legközelebb áll Charlize Theron valódi személyiségéhez.
Fontos tehát hangsúlyozni, hogy többségében nem a színészek kvalitásbeli hiányosságairól van szó, hanem a felületesen megírt vagy elhibázott karakterekről és a szájukba adott, nem egyszer célt tévesztett párbeszédek és egyéb megnyilvánulások káros hatásairól. MacFarlane ugyan szokásához híven több híres színészt is megnyert egy-egy cameo szerep erejéig - ilyen például Ryan Reynolds vagy Ewan McGregor, de viszontláthatjuk Christopher Lloyd-ot Brown dokiként és Jamie Foxx-ot Django-ként -, mindez legfeljebb néhány pillanatnyi kacagást vagy felüdülést hoz majd a filmkedvelők számára. Ahhoz azonban, hogy végig élvezhető legyen, a Hogyan rohanj a veszTEDbe a kelleténél jóval hosszabb lett a maga majdnem kétórás játékidejével, amit másfél órába is simán bele lehetett volna sűríteni.
Hiába autentikusak a helyszínek és kiváló a fényképezés, az elaprózott rendezés, a gyenge, céltalan forgatókönyv és elsősorban a karakterek hiányosságai miatt A Hogyan rohanj a veszTEDbe félresikerült próbálkozásként "vonul be a filmtörténelembe", lévén a maga módján szórakoztató, ám nagyon hamar felejthető produkcióra sikeredett. Ami pedig Seth MacFarlane-t illeti, a karrierje és a közönség érdekében egyaránt jobban teszi, ha továbbra is megmarad a kaptafánál (lásd Family Guy), illetve a korhatáros vígjátékoknál, és távol tartja magát a zsánerfilmek világától, melyben láthatóan idegenül és igencsak esetlenül mozog.
Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)
- Műfaj: Western
- Hazai premier: 2014. június 12.
- Rendezte: Seth MacFarlane
- Hossz: 116 perc
- Szereplők: Seth MacFarlane, Charlize Theron, Amanda Seyfried, Liam Neeson, Neil Patrick Harris, Giovanni Ribisi, Sarah Silverman
- Forgatókönyv: Seth MacFarlane, Alec Sulkin, Wellesley Wild
- Operatőr: Michael Barrett
- Vágó: Jeff Freeman
- Zene: Joel McNeely
- IMDb: 2557490/
- Gyártó: Media Rights Capital, Universal Pictures
- Forgalmazó: UIP-Duna Film
- Honlap: www.hogyanrohanjavesztedbe.hu