Frost/Nixon filmkritika

2009. január 29.
70.0141
Advertisement
Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa profilja, adatai
gocsa
Ron Howard már megint Oscar-díjra pályázik, ez látszik az igyekezetéből. De végül is miért ne, hibáztathatjuk mi őt ezért? Joggal teheti, nem rossz rendező ő ugyanis egyáltalán, igaz, nem is tévedhetetlen, de 2-3 baklövéséért (az utóbbi évekből A remény bajnoka, vagy Az eltűntek) legtöbbször legalább egy valóban kiváló, örökérvényű mozival kárpótol bennünket (lásd Lapzárta és Apollo 13). Az igazi gond az idősebbik, és jóval sikeresebb Howard-testvérrel (ha valaki nem tudná, Clint Howard a másik) az, hogy talán túlságosan is próbálkozik, és egyszer sem hagy semmit a véletlenre, ergo: az Oscar-recept minden összetevőjét megtalálhatjuk filmjeiben.


Ezeket pedig még talán a szomszéd Mari néni is ismeri: végy egy közérthető, valamilyen szinten mindenkit megérintő, megható sztorit, rendezd meg a kellően kiszámított, hatásvadász módon, precíziósan elhelyezett szentimentális, melodramatikus nagyjelenetekkel, és persze a főbb szerepeket Hollyood éppen aktuális nagy neveire oszd ki, akik majd nevetnek, sírnak, testileg, lelkileg átalakulnak, hogy elhiggyük mennyire magukévá tették karaktereiket.


Frost/Nixon filmkritika - 2. kép

A Frost/Nixonnal Howard nem kis fába vágta fejszéjét, a film ugyanis a híres-hírhedt Watergate-botrányban vállalt szerepe miatt lemondásra kényszerülő Richard Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke, és David Frost, a nemzetközileg ismert újságíró-műsorvezető, közti legendás interjúsorozat elkészültének dramatizált bemutatása. A zsurnalisztikai, politikatörténeti és még megannyi szempontból felmérhetetlenül jelentős esemény 1977-ben zajlott le, három évvel Nixon távozása után, és 12 napig tartott, amely idő során több, mint 28 órányi anyag került felvételre, ezek vágott verziója pedig négy, egyenként másfél órás szegmensekben kerültek levetítésre a televízióban. Az ex-elnök a botrány után visszavonult a nyilvánosságtól, és így próbálta úgymond megváltani magát a szélesebb tömegek előtt - legfőképpen természetesen Amerikán belül, de az interjúk egyébként más országokban is műsorra kerülhettek.

Ennél részletesebben tényleg felesleges a dolgok valós, történelmi hátterébe belemenni, aki többet meg akar tudni, az úgyis utána tud nézni temérdek helyen, és talán jobban meg is értheti, miért volt annyira szignifikáns ez az interjúsorozat, mint ahogy én képes vagyok szavakba önteni. A film forgatókönyvének alapja egy bizonyos Peter Morgan brit drámaíró által alkotott színdarab, ami 2006-ban került bemutatásra először Londonban, majd 2007-ben a Broadway-n is színre vitték, a két címszereplőt mindvégig megtartva.

Frost/Nixon filmkritika - 3. kép

Frank Langella játssza Nixont, Michael Sheen pedig Frostot, a színpadi mű után a 2008-as filmváltozatban is. A Frost/Nixon tehát eredetileg egy beszélgetős kamaradarab, amely nem bővelkedik helyszínváltoztatásokban és mozgalmas tömegjelenetekben sem, a mű súlyának legnagyobb része a két főszereplő vállán van, rajtuk áll vagy bukik gyakorlatilag minden. Ha ők képesek elkápráztatni minket, akkor a többi már majdhogynem megy magától. Nem kis feladat ilyen jellegű forrásból épkézláb, a nagyvásznon működő produkciót adaptálni, Morgannek azonban nem törik bele a foga - végtére is saját munkáját dolgozta át, ráadásul filmforgatókönyvvel sem először akadt dolga.


Frost/Nixon filmkritika - 4. kép

A filmet egy rövid, alig tízperces, a korabeli híradásokból összevágott történelmi ismertető nyitja meg, zárásként pedig egyfajta összefoglalást láthatunk az utóhatásokról, a köztes időt, vagyis a játékidő legnagyobb részét maga a Frost/Nixon interjúcsata, illetve annak roppant nehézkes megszervezése tölti ki. A nagy amerikai tévécsatornák ugyanis nem voltak kíváncsiak egy szinte nulla népszerűséggel bíró ex-elnökre, ahogyan egy számukra nevenincs, és már bukott angol műsorvezetőre sem, Frostnak ezért minden követ meg kellett mozgatnia, hogy megvalósíthassa elképzelését. Langella Nixonja és Sheen Frostja is az elismerésre, megváltásra áhítoztak, de ez csak úgy sikerülhetett, ha mindketten meghunyászkodtak valamelyest, és emberként, nem pedig nagyhatalmú politikusként és népszerű, jóképű televíziós sztárként ültek le egymással vitázni. Végül természetesen sikerült, amiről mindenki azt hitte, hogy lehetetlen, az eredmény pedig magáért beszélt: mindmáig nem született nagyobb nézettségű politikai interjú, Frost renoméja pedig jelentősen megemelkedett szakmai körökben.


Frost/Nixon filmkritika - 5. kép

A Frost/Nixon egyik legfontosabb jellemzője, hogy képes mozgalmas maradni, fent tartani az érdeklődésünket, és szintre egy pillanatra sem ül le, annak ellenére, hogy akárhogy is nézzük, ez azért egy politikai dráma. Lehet sokan ezért Ron Howard rendezőt fogják méltatni, de valójában az író Peter Morgan az, akinek ezt köszönhetjük. Ő az, aki már A királynő vagy Az utolsó skót király esetében is úgy volt képes az elmondhatatlanul mozgalmas 20. századunk történéseit elmesélni, újra felfedezni, valamint elmélyülni bennük, hogy nem pusztán a száraz, a könyvekben már ezerszer leírt tényeket rakta egymás mellé, hanem a mögöttük álló emberek és azok közti interperszonális kapcsolatok feltárásával próbálta bemutatni őket. Howardnak ezúttal lehetősége sincs hatásvadász elemekkel tarkítania filmjét, ám valószínűleg ő maga is észrevette, hogy a zseniális forgatókönyv és a két igazán tökéletes színész valósággal beszippantja a nézőt, aki a cselekmény részesévé válik, egyenesen a 70-es évek Amerikájába kerül, és együtt érez a karakterekkel.

Frost/Nixon filmkritika - 6. kép

Nixon és Front verbális csatározásai egy kiváló sportfilm érzelmi szerkezetét követik, előbbi játssza a legyőzhetetlennek tűnő ellenfelet, utóbbi pedig az esélytelen gyengébb felet, aki az utolsó játszmában mégiscsak felülkerekedik - mégpedig dicsőségesen. És az egészben a legszebb, hogy mindehhez gyakorlatilag semmit sem kellett elferdítenie Morgannek a valóságból, nem is igazán volt lehetősége rá, hiszen minden rögzítve van az örökkévalóság számára. Erre szokás mondani, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, felül tud múlni bármilyen fikciót.


Frost/Nixon filmkritika - 7. kép

A komplett struktúra összeomlana ugyanakkor, ha nem lenne két ilyen bravúros teljesítményt nyújtó színész a címszerepekben. Michael Sheen pompás az első látásra felszínesnek és nem feltétlenül túl intelligensnek tűnő Frost szerepében, remekül megoldja a figura lassú, fokozatos transzformációját, mondhatjuk eszmélését, egy szimpla kis talk show házigazdából komoly, meggondolt riporterré. Frank Langellát viszont még jóval nagyobb elismerés illeti: bámulatos, ahogyan új oldaláról képes a világtörténelem egyik legellentmondásosabb és legintenzívebben dokumentált életével bíró emberét megmutatni. Langella külsőleg és bensőleg egyaránt Nixonná vált. Aki látott az elnökről felvételeket, vagy megnézi az eredeti interjúsorozatot, az talán elnagyoltnak, egészen pontosan túlzottan amplifikáltnak érezheti filmbeli megformálását, ámde szem előtt kell tartani, hogy a cél annak a Nixonnak a megjelenítése volt, akire a publikum emlékszik, felszínesen, mert valljuk be, a 21. század embere már csak nagyrészt a popkultúrából, filmekből, paródiákból ismeri őt.

A film egyik kiemelkedő aspektusa az is, ahogyan szembehelyezi a fiatal, a televízió képernyőre született riportert a jóval régebbi generációhoz tartozó és a kamerák által nem túl rokonszenvesnek feltüntetett ex-elnököt. Mindkettő igyekszik görcsösen alkalmazkodni a másikhoz, még ha ezt nem is ismerik el egymás előtt, és még ha végül Nixon is az, aki elveszti a csatát, valójában mindketten elbuknak.

Frost/Nixon filmkritika - 8. kép

A Frost/Nixont mindenkinek kötelező megnéznie: jóval több, mint pusztán egy újabb politikai dráma, vagy egy unalmas történelemóra. Hús-vér emberek és érzelmek csapnak benne össze; izgalmas és szórakoztató, pedig egy akciójelenete sincs; habár nem minden aspektusában tökéletes, de mégis magával ragadó, a végefőcím lefutása után is órákig gondolkodásra kényszerítő film. Langella a színpadi alakításáért Tony-díjat kapott, ez alkalommal megérdemel legalább egy Oscar-jelölést. (A cikk még a jelöltek kihirdetése előtt íródott, mostanra már tudjuk, hogy Langella ott van a legjobb öt főszereplő színész között!)

Frost/Nixon előzetes

 

Frost/Nixon / Frost/Nixon (2008)

  • Műfaj: Dráma
  • Hazai premier: 2009. január 29.
  • Rendezte: Ron Howard
  • Hossz: 122 perc
  • 2009-01-29 08:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/frostnixon_1.jpg
  • Szereplők: Frank Langella, Michael Sheen, Kevin Bacon, Sam Rockwell, Oliver Platt, Rebecca Hall, Janneke Arent
  • Forgatókönyv: Peter Morgan
  • Operatőr: Salvatore Totino
  • Vágó: Mike Hill
  • Zene: Hans Zimmer
Ron Howard 122 Hans Zimmer 2009-01-29 08:00:00 https://www.gamechannel.hu/pictures/cinemachannel/frostnixon_1.jpg
4 hozzászólás

nemabob

16 éve, 5 hónapja és 12 napja

egy igaz sztori nem biztos hogy izgalmmas ott a banki melo az is jo

válasz erre

petkestibor

16 éve, 5 hónapja és 17 napja

oszinten???szntem kicsit uncsi film...nyelvnyújtó smiley

válasz erre

Tibit

16 éve, 5 hónapja és 18 napja

Egy politikai drámától nem sokat várnák, de most, hogy ezt ilyen dicsérő szavakkal illetted, kezd érdekelni. Megvenni nem fogom, hátha valamelyik haver majd megveszimosolygó smiley
Vannak ettől jobb témájú filmek is, inkább azokra fizetek be.

válasz erre

nemabob

16 éve, 5 hónapja és 21 napja

SZERINTEM ÉRDEMES VOLT MEG CSINÁLNI A FILMET IGY KÉPET KAPHATUNK ARROL MI IS TÖRTÉNT VALOJÁBAN BÁR KI TUDJA LEHET HOGY NEM EGÉSSZEN IGY TÖRTÉNTröhögő smiley

válasz erre
 
legutóbbi hozzászólások
 
XTomiX0029 profiljamarco profiljaManiac profilja