Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A Pixar sosem készített habkönnyű, a legkisebb korosztály kedvéért mérhetetlenül leegyszerűsített, szimplifikált, negédes meséket, de való igaz, hogy a kezdetekben még bizonyos szintű késztetést, nyomást érezhettek az illetékesek, hogy a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt, ugyanolyan mértékben kielégítsék - ennek következménye pedig kompromisszumok megkötése lett. Mindez a múlté, és vetélytársaival ellentétben (ami legfőképpen a Dreamworks), a már 3 éve a mikiegeres anyavállalat égisze alatt munkálkodó cég engedi, hogy szofisztikáltabb motívumok és ötletek is megjelenjenek filmjeikben, és nem azt tartják elsődlegesnek, hogy egy hétéves is megértsen mindent, ami épp a vásznon történik. A tavalyi évben megjelent WALL-E mindennek ékes bizonyítéka; a sci-fi, a vígjáték, a családi filmes és a romantikus elemek hibátlanul működtek, tökéletes egyveleget alkotva, a fiataloknak felejthetetlen szórakozást jelentett, miközben az idősebbek még meglepően mélyreható, megindító mondanivalót is találhattak, ha kellően odafigyeltek. A Pixar-filmek természetesen nem alakoskodó, nézhetetlen art-mozik, de készítőik a forma mellett a tartalomra is ügyelnek, ez pedig ritkaságszámba megy manapság.
No, de nem kell megijedni, a Fel! bámulatos akciójelenetekkel gyönyörködtet el minket, a fiatalabb nézők számára is szolgál kellő mennyiségű poénnal, és úgy összességében talán egy fokkal könnyebben befogadható, mint a WALL-E. A története fantáziadús, izgalmas, és kalandos - vagyis minden, ami egy popcornmozitól elvárható. Egy sokat látott, és bevált formulát követ, ami nem más, mint a "buddy movie", vagyis a furcsa páros esete, ezúttal a - már szintén nem ismeretlen - öregúr/fiatal fiú felállásban. Az alig negyedórás epilógus - ami egyben az egész film legvarázslatosabb szegmense - Carl és Ellie szerelméről szól, két különc kölyök, akik egymásban a tökéletes párra találnak. Ugyanazokat a dolgokat szeretik, ugyanazok az álmaik, ugyanúgy kalandra vágynak mindketten, ha felnőnek. Összeházasodnak, de nem lehet közös gyerekük, így boldogan, de kicsit megtörve élnek le együtt hét évtizedet, mint legjobb barátok. Mikor Ellie meghal, Carl egyedül marad az emlékekkel, és Ellie jelenlétének nyomaival telt házban, az egykori megvalósulatlan gyerekkori álmokkal egyetemben.
Carl úgy határoz, hogy megvalósítja egy Ellie-vel közös régi tervüket: elmegy a dél-amerikai Paradise Falls-hoz, ami a föld legnagyobb vízesése. Ott tűnt el ugyanis gyerekkori hősük, Charles Muntz felfedező egy expedíció során, még a 30-as években. Carl szokatlan módot választ az utazáshoz: sok-sok ezer héliummal töltött luftballont köt a házához, amitől az felemelkedik a felhők közé, és léghajóként funkcionál. Sajnos a felszálláskor egy hívatlan vendég is a "fedélzetre" kerül, mégpedig Russell, egy kiscserkész, aki azzal a céllal érkezett Carl-hoz, hogy segítsen neki valamiben, ezzel pedig cserkészmedált szerezhessen.
A Fel! ugyan nincs annyira jól megkonstruálva, mint a WALL-E, de még így is erősen feszegeti a Pixar-hagyományokhoz képest is már jócskán kitolt határokat. Ez már rég nem a mainstream animáció területe, legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan a Dreamworks, a Fox és más stúdiók űzik. A WALL-E kimondatlan témái és azok absztrakt ábrázolásmódja után ismét kapunk egy adag szokatlan, mondhatni már-már bizarr elemet, melyek egy súlyosabb, élőszereplős drámában is megállnák helyüket.
A Fel! karaktertanulmány egy megkeseredett öregemberről; kalandfilm megannyi látványos pillanattal; love story története, ami a síron túl is tart; és haverfilm, ahol a haverokat 70 év korkülönbség választja el egymástól. A legnagyobb gond, hogy a zseniális nyitó 5-10 perchez a maradék játékidő már nem képes felérni egyszer sem. Amint Carl és Russell földet érnek, a Fel! sokkal konvencionálisabb sémát követ, üldözéses jelenetekkel, beszélő állatokkal és tipikus, velejéig gonosz ellenféllel felvértezve. De az az epilógus! Önálló rövidfilmként is megállná a helyét, könnyeket csal az ember szemébe, és szerintem még maga Miyazaki sem tudta volna szebben megkomponálni. A fő cselekményszál, vagyis a haverfilm, lefutása egyébként jó előre kiszámítható, sablonos sztori: Carl zsémbes öregúr, Russell pedig ártatlan, optimista lelkesedéstől duzzadó srác, de a hosszú kalandjuk során egyre közelebb kerülnek egymáshoz, sokat tanulnak a másikról, és végül a két generáció mégiscsak megfér egymás mellett gond nélkül.
Bob Petersen és Pete Docter forgatókönyve rendkívül intelligens, humoros és eredeti. A film alapötlete ugyebár Werner Herzog 1982-ben készült klasszikusát, a Fitzcarraldót idézi fel, de emellett több hasonlóságot is találhatunk majd, többek között Chaplin munkáival, az Óz, a csodák csodájával, Az élet csodaszéppel, sőt, még hitchcocki stíluselemekre is lelhetünk. A Fel! egy szép kis filmtörténeti enciklopédia, ahogyan amúgy eddig minden Pixar-film, de erre igazán csak akkor jövünk rá, ha éles szemű, a moziért szívből rajongó nézők vagyunk. De ha az utalások el is mennek fejünk fölött, akkor sincs miért bánkódnunk, a Fel! kicsiket és nagyokat egyaránt szórakoztat, méghozzá a lehető legmagasabb szinten. Mondjuk az elgondolkodtató azért, hogy vajon mennyire értékelik majd többre, ha egyáltalán többre értékelik, a Fel!-t a 12 év alatti gyereknézők, egyáltalán képes lesz-e egy ilyen kifinomult film a szívükre, az eszükre és a képzelőerejükre hatni, hiszen a lebutított, kommercializált animációs fércmunkák limitált élvezeteihez vannak már hozzászokva.
A Fel! háromdimenziós formában is vetítésre kerül egyes filmszínházakban, a 3D azonban ezúttal nem csak egy olcsó, nézőcsalogató trükk. Inkább amolyan extra, és a legtöbb, hasonló formában bemutatásra kerülő filmmel ellentétben, a Fel! 3D-s effektusai nem tolakodóak, és nem fognak furcsán hatni akkor sem, ha csak 2D-ben van lehetőségünk a filmet megtekinteni. A szemkápráztató látványvilág, és a ragyogó színek még talán jobbak is 2D-ben. Bár a WALL-E fotorealisztikus animációjához nem hasonlítható a Fel! vizualitása, de még így is simán köröket ver a Dreamworks Szörnyek az űrlények ellen-ére - ami a 3D-s humbuggal próbálta ordító hibáit kompenzálni.
A Fel! eredeti szinkronhangjai tökéletesek; nem a minél több sztárnév egy filmbe való erőltetése volt a készítők célja, hanem a megfelelő hangok megtalálása. A Carl-nak hangját kölcsönző Edward Asner és a Charles Muntzot alakító Christopher Plummer ugyan nem ismeretlen színészek, de nem is A-listás szupersztárok. Aki majd az eredeti változatot megtekintését választja a DVD kiadáson, nem fog attól szenvedni, hogy a hangokat hallva csak a színészek arca lebeg szemei előtt, mert mind annyira magukévá tették karaktereiket, hogy ez teljesen elfelejtődik. A magyar szinkronhangok maguktól értetődően pompásak, a Disney messzi földről híres rigorózus standardjeiről, és követelményeiről, ha szinkronizálásról van szó.
Ami hiányzik a második és harmadik felvonásból az az aprólékosan, nagy odafigyeléssel és törődéssel felépített szoros cselekményszerkezet, ami mondjuk a WALL-E-t is jellemezte. Rengeteg megváltó faktor van ugyanakkor, amik elfeledtetik velünk könnyen a hibákat. A dél-amerikai dzsungel világa elképesztően jól lett megvalósítva, a ritka egzotikus madár pedig, amelyet Russell Kevinnek nevez el, gyakorlatilag a Looney Tunes legszebb éveit idézi vissza. Aztán ott vannak a kutyák, akik speciális nyakörvüknek köszönhetően képesek beszédre, egészen pontosan beszéddel kifejezni belső gondolataikat. A legviccesebb közülük Dug, egy bolondos, és szeretnivaló keverék. A Fel! akciójeleneti is aranyat érnek egytől egyig: nem azok a túlspilázott, lenyugodni nem képes kamerával operáló, az érzékszerveink befogadóképességét túltöltő össze-visszaságok. Legyen szó érzelemről; finom, szubtilis utalásokról; térdcsapkodós viccekről; vagy hangos, fejlevivős akciójeleneketről, a Fel! Egyszer sem ábrándít ki. De minden fantasztikus eleme ellenére is a valóságról szól, nem csak az öröm, a szomorúság is valódi benne, és ez teszi gyönyörűvé.
A Fel! talán nem a valaha készült legjobb animációs film, és nem is a legjobb Pixar-film, de ez semmit sem von le értékéből, még így is valószínűtlen, hogy 2009-ben méltó vetélytársra találna a műfajon belül. Ha a bevezető után nem esne valamicskét lejjebb a színvonala, a Fel! még az új évezred legjobb animációs produkciója is lehetne, így "csak" egy újabb briliáns Pixar-csodát kaptunk, amin az unokák és a nagyszülők egyformán jól fognak szórakozni. Mindannyian jobban járnánk, ha az évente megjelenő vagy tucat animációs film mind ennyire jó lenne, de ehelyett a konkurens stúdiók inkább a Shrek, Jégkorszak, vagy Madagaszkár-féle förtelmek huszonikszedik epizódjával indítanak támadást érzékeink és értelmünk ellen. Szomorú, de csak erősebb indokot ad arra, hogy elmenjünk (és elvigyük az egész családot magunkkal) a Fel!-re.
*-*
