Exek és szeretők filmkritika

2013. december 03.
71.3381
Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
DNS profilja, adatai
DNS
Az Exek és szeretők különleges és egyben szomorú apropóját az adja, hogy ez a Maffiózók című sikerszériában világhírűvé vált, azonban 51 éves korában idén júniusban váratlanul szívrohamban elhunyt James Gandolfini egyik utolsó filmje. A veterán színészt ezúttal gyökeresen más szerepben láthatjuk: a kőkemény gengsztervezér figurájához képest jóval érzékenyebb, ugyanakkor rendkívül jó humorral megáldott férfit alakít eme könnyed hangvételű, ám igen komoly témákat boncolgató, romantikus történetben. A sztori alapvetően arról szól, milyen elvált szülőnek lenni, illetve az idősebb kori kapcsolatokról általában, amikor már nem is olyan könnyű az egymáshoz idomulás.


Habár jellemzően a fiatalabb korosztályt megszólító filmeket ajánlunk figyelmetekbe itt a Game Channel mozicsatornáján, ez a jobbára az idősebbek érdeklődésére számot tartó alkotás is érdemes lehet a megtekintésre. A felturbózott látvány és a fiatalos lendület helyett ezúttal az érettebb és konszolidáltabb humor, valamint a tanulságos, igaznak ható sztori adja a film savát-borsát, melyet hús-vér, valós érzésekkel és gondokkal rendelkező karaktereken keresztül tárnak elénk az alkotók. Már csak azért is érdemes bővebben említést tenni az Exek és szeretőkről, mert esetében egy valóban remekül sikerült, színvonalas romantikus vígjátékról beszélhetünk, ami a mostanság nagy számban, ám tipikusan egy kaptafára készülő, trendi és sokszor ízléstelen poénokkal teletűzdelt romkomokra sajnos egyáltalán nem jellemző.

Az egyediséghez nagyban hozzájárul, hogy az alapszituáció némiképp szakít a romantikus filmek már jól bevált és meglehetősen unalmassá koptatott sablonjaival. A tinédzser lányát egyedül nevelő, masszőrként dolgozó Eva (Julia Louis-Dreyfus) egy partin ugyanazon az estén, ám egymástól függetlenül ismerkedik meg egy korabeli költőnővel, Marianne-nel (Catherine Keener), illetve jön össze annak volt férjével, a mackós, de a maga módján nagyon is megnyerő és rokonszenves Alberttel (James Gandolfini). A turpisságra, mármint az újdonsült barátnője és lovagja közötti egykori kapcsolatra azonban csak akkor jön rá, amikor masszázs közben Marianne egyre többet szidja semmirekellőnek és lúzernek tartott exét, kinek leírásában Eva végül akarva-akaratlanul Albertre ismer.

Marianne (Catherine Keener), az intelligens és mindig szofisztikált költőnő

Marianne (Catherine Keener), az intelligens és mindig szofisztikált költőnő


Hétköznapi értelemben vett romantikus hősnőnk tehát azon dilemmával szembesül, hogy kockáztassa-e Marianne-hez vagy Alberthez fűződő jó viszonyát, vagyis otthagyjon-e egy látszólag jól működő párkapcsolatot, illetve a szintén magányos barátnőjét a másik kedvéért. A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy Eva a rengeteg negatív kritika hallatán önkéntelenül is a másik nő szemével kezdi látni szerelmét és annak szokásait, s egy vicces, kedves és gondoskodó férfi helyett unalmas, idegesítő és lusta hájpacninak tartani őt. És ha mindez nem lenne elég, ezalatt még egyetemre készülő lánya, illetve annak barátnője lelki világát is ápolgatnia kell, miközben maga is igencsak nehezen birkózik meg a tudattal, hogy hamarosan egyedül marad a házban.

Ez most komoly?

Ez most komoly?


Mint a fenti összefoglalóból is látható, az Exek és szeretők hétköznapi embereket mutat be számunkra hétköznapi helyzetekben, és ami miatt emlékezetes, az nem más, mint hogy mindezt remekül, felettébb tanulságos és közben szórakoztató módon tárja elénk. A film nagyszerűen indít, a szereplők egyre-másra sziporkáznak, miközben fokozatosan megismerjük őket, illetve azt a megannyi kisebb-nagyobb problémát, élethelyzetet, konfliktust és egyéb akadályt, amivel szembe kell nézniük a cselekmény folyamán.

Vagyis e mindösszesen másfél órás játékidővel bíró mozi - anélkül, hogy egy cseppet is zsúfoltnak tűnne - rengeteg dologról szól egyszerre: az elvált emberek életéről és az újabb kapcsolatok kialakításának nehézségeiről, illetve a párkapcsolatok általános buktatóiról (például amit egy ideig szeretünk a másikban, azt később gyakran már el sem tudjuk viselni benne), az egymás iránti tolerancia és bizalom szükségességéről, valamint általánosságban a középkorú, illetve korosodó emberek életviteli és érzelmi problémáiról (magány, hobbi hiánya stb.), beleértve a fiatalok kirepülését a szülői házból, mind a szülő(k), mind pedig a gyerekek szempontjából.

Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, kislányom!

Nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, kislányom!


Eme felettébb összetett produkció teljes műfajmegjelölése - azon kívül, hogy nyilvánvalóan egy romantikus darabhoz van szerencsénk - vígjáték és dráma egyben, ami cseppet sem véletlen, még ha a kettő látszólag ellent is mond egymásnak. Mindez úgy lehetséges, hogy mint általában a való életben, nyilván szinte minden, mozgóképes formában elmesélt történetben is többféle zsáner, stílus és hangulat keveredik, csak éppen különböző arányban - ez alkalommal kezdetben a komikus, később pedig inkább a drámai elemek, megnyilvánulások vannak túlsúlyban. Ennek kapcsán csupán apróbb hiányosságként említhető, hogy a cselekmény csúcspontja után valamelyest leül a film, a korábbi nagyszerű dinamika helyét átveszi egy lassabb folyású, melankolikusabb narratíva.

Amikor még minden a legnagyobb rendben volt...

Amikor még minden a legnagyobb rendben volt...


Természetesen világos, hogy a növekvő drámai hatás biztosítása végett vissza kellett venni a derültséggel teli jelenetek, dialógusok mennyiségéből, ezek hiánya azonban csupán hellyel-közzel került megfelelő módon kompenzálásra, az arany középutat tehát nem igazán sikerült megtalálniuk az alkotóknak. Szerencsére a produkció a maga másfél órás játékidejével kellőképpen rövid és velős ahhoz, hogy ne menjen át elnyújtott agóniába vagy eltúlzott szentimentalizmusba, és a narráció jobbára a lényegre, a történet, illetve a karakterek jellemfejlődésének szempontjából valóban fontos mozzanatokra szorítkozik. Ami pedig a dialógusokat illeti, azok mindvégig a film erősségét képezik, és amikor azok kevesebb szerephez jutnak, a szereplők szavak nélküli gesztusai, interakciói is rendkívül kifejezőek, a néző számára is nagyban megkönnyítve a megjelenített érzelmek átélését.

Albert és szintén kollégiumba készülő lánya nem hisz a szemének

Albert és szintén kollégiumba készülő lánya nem hisz a szemének


Minden hibájuk ellenére Julia Louis-Dreyfus és James Gandolfini karaktere is feltétel nélkül szerethető, mindkettejük helyzetével, problémáival együtt tudunk érezni - sőt alkalomadtán ez még a fiatalokról is elmondható, akik pedig távolról sem állnak annyira a középpontban. Mindez lényegében épp annak köszönhető, hogy egyikük sem idealizált, tökéletes figura, hanem hús-vér, rigolyákkal, rossz szokásokkal és előítéletekkel rendelkező emberek, mint bármelyikünk, a tinik pedig a rájuk jellemző bizonytalansággal és kétségekkel felruházott szereplők, akik a film szerves részét alkotják. Noha a főszereplők lányai viszonylag kevés időt töltenek a vásznon, szüleik életében betöltött szerepük kétségtelenül sarkalatos pontját adja a cselekménynek.

A pár kapcsolata a mélyponthoz érkezett

A pár kapcsolata a mélyponthoz érkezett


Míg Albert esetében elsősorban a látványos túlsúly, eme mai társadalmunkban különösen gyakori és sokat felemlegetett probléma fejezi ki a tökéletlenséget, Eva karakterének apropóját az az általános igazság adja, hogy néha jó(szándékú) emberek is elkövetnek nagy butaságokat, ha olyan szituációba kerülnek, amikor nem biztosak önmagukban. A két főszereplő tehát mindvégig kiváló, néha pedig egészen emlékezetes alakítást nyújt, Catherine Keener és a többi mellékszereplő pedig szimplán adekvát és eléggé kiegyensúlyozott teljesítményt produkál ahhoz, hogy megfelelően kiszolgálja Dreyfus és Gandolfini többnyire visszafogott, ám láthatóan inspirált játékát. (Utóbbit akár posztumusz Oscar-díjra is jelölhetik, ami kissé talán túlzásnak tűnhet, ám annyi bizonyos: James Gandolfini e produkcióval bebizonyította, milyen vicces, ugyanakkor mélyen érző, tehetséges színész volt valójában.)

Eva és Marianne remekül kijön egymással

Eva és Marianne remekül kijön egymással


Akad ugyan néhány trendibb, illetve szexuálisan a normál (felnőtt) életben megszokotthoz képest talán merészebb és szókimondóbb poén, ezek azonban mindvégig a jó ízlés határain belül maradnak, amellett, hogy igyekeznek megfelelni "a kor követelményeinek". Mint ahogy maga a produkció is viszonylag egyenletesen tartja a színvonalat, ha a humor kismértékű visszaesésétől eltekintünk, ami az összkép alapján nagyon is megbocsáthatónak tűnik. Mindent mérlegre téve leszögezhetjük, hogy a rendező remek munkát végzett, és az említett apróbb hiányosságokon kívül a - mellesleg szintén Nicole Holofcener által elkövetett - forgatókönyvre sem lehet különösebb panaszunk, ami igen nagy szó manapság egy romantikus vígjáték esetében.

Barátok közt: Sarah (Toni Collette) és párja, Will (Ben Falcone) érti a tréfát

Barátok közt: Sarah (Toni Collette) és párja, Will (Ben Falcone) érti a tréfát


Női íróról és direktorról lévén szó valószínűleg nem túl meglepő, hogy az Exek és szeretők összességében "csajos" film lett, mivel elsősorban női szemszögből, illetve Eva életén keresztül tárja elénk az adott korosztály különböző gondjait-bajait, problémáit és örömeit egyaránt. Ennek ellenére az erősebb nem képviselői számára is érdekes és szórakoztató mozi lehet, ezért - kellő érettség mellett - alapvetően mindenkinek ajánlható, aki fogékony a régi vágású, ugyanakkor a klasszikus gondokat és örömöket aktuális, mondhatni örökérvényű formában bemutató produkciók iránt. Aki arra adja a fejét, hogy megtekinti a filmet, az a tartalmas kikapcsolódás mellett néhány tanulsággal is gazdagabban távozhat a moziból - mint például azzal a bölcsességgel, hogy ha igazán szeretünk valakit, akkor el kell fogadnunk olyannak, amilyen, a rigolyáival és hibáival együtt.

Minden jó, ha jó a vége

Minden jó, ha jó a vége




Exek és szeretők előzetes

 

Exek és szeretők filmkritika / Enough Said (2013)

  • Szereplők: Julia Louis-Dreyfus, James Gandolfini, Catherine Keener, Toni Colette, Ben Falcone
  • Forgatókönyv: Nicole Holofcener
  • Operatőr: Xavier Pérez Grobet
  • Vágó: Robert Frazen
  • Zene: Marcelo Zarvos
6 hozzászólás

GameMester92

6 éve, 10 hónapja és 10 napja

Ezt a filmet már csak az emlékéért is meg kell, hogy nézze az ember! Egyébként korrekt kis filmnek néz ki.

válasz erre

LolZ

6 éve, 10 hónapja és 11 napja

DNS írta:
Miért, szerinted milyen jelző illene rá inkább?

Kezdő? Vagy netán kiöregedett?
Hát elég sz*rul hangzik hangzik. Filmet meg lehet megnézem!

válasz erre

Vendég

6 éve, 10 hónapja és 12 napja

Jó film lehet-

válasz erre

DNS

6 éve, 10 hónapja és 12 napja

1000feri írta:
51 évesen veterán???
Miért, szerinted milyen jelző illene rá inkább?

Kezdő? Vagy netán kiöregedett?

válasz erre

csirkee

6 éve, 10 hónapja és 12 napja

ezt meg fogom nézni! tetszik nagyon, és nagy kár, hogy meghalt James, Maffiozókban nagyon király volt

válasz erre

1000feri

6 éve, 10 hónapja és 12 napja

51 évesen veterán???

válasz erre
legutóbbi hozzászólások
 

Itt is rontjuk a levegőt

Marduk profiljaSándorkolbász profiljaWickedSick profiljaBenny Ray profiljaManiac profiljagery1113 profiljaImperator profilja