Elysium - Zárt világ filmkritika

A fenti bevezető ez esetben Neill Blomkamp, a District 9 még mindig csupán 33 esztendős rendezőjének és társírójának tevékenységére és karrierjére vonatkozik, amennyiben új filmje, a hangzatos című Elysium sajnos kétségtelenül az imént vázolt hanyatlás bizonyos, ám biztos jeleit mutatja. A 2009-ben még független produkcióként - habár már Peter Jackson produceri segítségével és felügyelete alatt - elkészült, a közönség és a kritikusok tetszését is elnyert District 9 rendkívül kényes és aktuális témájával, egyedi látásmódjával és már-már húsba vágóan realisztikus megközelítésével képest volt egyfajta új szelet hozni a sablon sci-fik világába, nem csoda hát, ha a szakma egyből felfigyelt az azelőtt gyakorlatilag ismeretlen fiatal tehetségre. A nem várt sikert meglovagolva Blomkamp immár saját ötlete alapján, 115 millió dolláros szuperköltségvetésből, világsztárokkal forgatta le az Elysiumot - noha néhány korábbi kollégáját és a District 9-ben főszerepet játszó Sharlto Copley-t azért magával hozta a biztonság kedvéért.

2154-ben járunk, amikor a Föld túlnépesedett és a végletekig elszegényedett, az emberek többsége munkanélküli vagy törvényenkívüli, miközben a rendet szigorú, érzelmektől mentes robotok tartják fenn, amennyire lehetséges. Ugyanakkor a népesség jómódú, úgymond fizetőképes része egy hatalmas és hipermodern, a bolygó körüli pályán keringő űrbázison, az Elysiumon éli mindennapjait, igazi luxuskörülmények között, szegénység, betegségek, háborúk és mindennemű erőszak nélkül.

A földi pokol és az Elysium-i mennyország közti párhuzam tehát anélkül is nyilvánvaló, hogy tisztában lennénk az utóbbi jelentésével, mely a görög mitológiában eredeztethető: az Elízium olyan túlvilági hely, ahová azok jutnak, akik az istenek kedveltjei voltak életükben, s ahol a megboldogultak minden gond és baj nélkül, idillikus körülmények között találnak megnyugvásra. Az istenek által való kedveltség pedig mai, a piszkos anyagiak által meghatározott világunkban - Blomkamp szerint legalábbis - egyenlő a gazdagsággal és a hatalommal, s aki ezekkel nem rendelkezik, annak bizony nincs helye a Paradicsomban.

Az Elysium-i mennyország...

A gigantikus és gyönyörű, a Földről is jól látható űrállomás tehát félreérthetetlen módon a mérhetetlen luxust, a társadalom megosztottságát és az egyes osztályok közötti megnövekedett, a történet szerint immár egészen extrém különbségeket hivatott jelképezni. Vagyis a District 9-cel kapcsolatban is párhuzamot figyelhetünk meg, amennyiben a címben szereplő mindkét helyszín egyfajta elvont jelentéstartalommal rendelkezik. Ahogy Blomkamp korábbi munkája esetében a földönkívüliek a nincstelen, a társadalom által kitaszított gettólakókat szimbolizálták, az Elysiumban az űrállomás lakói a világot irányító gazdagokat képviselik, az állomásra vágyó, nincstelen földlakók pedig a nemkívánatos, illegális bevándorlókat, ami egyértelműen a mai, aktuális viszonyokra kíván utalni egy sajátos módon ábrázolt sci-fi köntösben.

A District 9-hoz képest azonban itt már nem csupán egy konkrét körzet állapota lepukkant és siralmas - a benne található épületekkel, környezettel, illetve a lakókkal együtt -, hanem a teljes bolygóé, ahonnan csupán az Elysium kínál menekülési lehetőséget. A szerepek tehát tulajdonképpen felcserélődtek, abból a szempontból, hogy ezúttal egyetlen elszigetelt űrállomás jelenti a jólét fellegvárát, miközben az emberek lakta világ többi része nyomorban, koszban és betegségben tengődik.

...és a földi pokol

Az alapszituáció tehát rendkívül ígéretes, más kérdés, hogy Blomkamp és alkotótársai mit tudtak kihozni belőle magának a cselekménynek és a narrációnak a segítségével. A forgatókönyv egyszerűsége és limitáltsága folytán azonban túlságosan az akcióra és a protagonistára, annak személyes történetére és indokaira koncentrál, miközben a sztoriban rejlő tágabb jelentéstartalomnak jobbára csak a felszínét karcolgatja.

A filmben Max Da Costa (Matt Damon) küzdelmét és útját követhetjük, amint egyszerű, bár priuszos gyári munkásból rettenthetetlen harcos lesz, akinek az élete múlik azon, hogy valahogyan feljusson az áhított világba. A férfi bármire hajlandó annak érdekében, hogy elérje célját, ami kezdetben abszolút magántermészetűnek indul, később azonban képbe kerül Max gyermekkori barátnője, a nővérként dolgozó Frey Santiago (Alice Braga), valamint annak beteg, sürgős segítségre szoruló kislánya. Sőt a későbbiekben már nem csupán az ő sorsuk, hanem az egész emberiség jövője lesz a tét, az Elysium pedig nem egyszerűen a személyes megváltást, hanem egyfajta sorsszerű küldetést jelent hősünk számára.

Frey Santiago (Alice Braga) és kislánya az önjelölt hős védelmében

A futurisztikus űrállomást azonban vezetői féltve őrzik mindenfajta engedély nélküli behatolással szemben, minek köszönhetően - a formális szabályozás ellenére - Jessica Delacourt védelmi miniszter (Jodie Foster) gyakorlatilag szabad kezet kap az illegálisan érkezőkkel való elbánásra. Az igencsak céltudatos és ellentmondást nem tűrő asszony attól sem riad vissza, hogy egy gátlástalan dél-afrikai zsoldost, Krugert (Sharlto Copley) béreljen fel az Elysiumra tartó űrhajók semlegesítésére.

A későbbiek során pedig a profi katonai eszközökkel felszerelt Kruger Max nyomába ered, miután hősünk egy piszkos megbízatás keretében vállalja, hogy megszerzi az Elysium működése szempontjából kulcsfontosságú adatokat John Carlyle-tól (William Fichtner), az állomás számos rendszerét és berendezését is szállító Armadyne cég vezetőjétől, aki egyúttal Max könyörtelen munkaadója. Mint kiderül, Delacourt szintén mindenáron meg akarja kaparintani a titkos információkat, így hamarosan megkezdődik a hajsza a jövőért és a túlélésért.

Jessica Delacourt miniszter (Jodie Foster), a jégkirálynő cím legújabb várományosa

A felettébb szimpla és kissé sablonos sztori ellenére annyit mindenképpen el kell ismerni az Elysiumban szereplő karakterekkel kapcsolatban, hogy bár mindannyin típusfigurák, az egyes csoportok jellemző tulajdonságai, illetve az adott helyzetben uralkodó viszonyok remekül megfigyelhetőek rajtuk keresztül. A cégvezető munkásaival szembeni közönye és embertelensége, amellett, hogy egyenesen szívszorító, nagyon tanulságos is - Carlyle és az állomás jéghideg védelmi minisztere révén kiválóan érzékelhetjük, mennyit ér egy emberélet egy végletekig elanyagiasult világban.

Kruger pedig, bármilyen egyszerű és dimenziótlan is a figurája, a hatalommal rendelkező emberek végrehajtójának majdhogynem archetipikus megtestesítője. A honfitárs Copley láthatóan még mindig Blomkamp kedvenc színésze, még akkor is, ha az általa játszott karakter majdhogynem ellentéte a District 9-belinek, s ez alkalommal jóval egysíkúbb annak szerencsétlen sorsú hivatalnokához képest: a primitív ösztönei rabságában élő Kruger csak megy előre és vadászik, ha kell, gyilkol, a zsákmány üldözése és legyőzése élteti igazán.

A sikeres vadászatért mindenre képes Kruger (Sharlto Copley) csatlósai társaságában

Ami azonban egy egyszerű zsoldos esetében még elmegy, az elvileg komplex érzelmi és motivációs szempontokkal rendelkező szereplők esetében már kevésnek bizonyul. Jodie Foster fagyos tekintetére és könyörtelen ridegségére például hiába erősít rá világos, hideg tónusú ruhája, Delacourtról csupán annyit tudunk meg, hogy mindenáron igyekszik fenntartani a zavartalan paradicsomi életet az űrállomáson, kerüljön az bármibe. Ami elsőszámú - mindazonáltal ugyanúgy kihasznált - szövetségesét, Carlyle-t illeti, azon kívül, hogy szerepe kulcsfontosságúnak mondható, jóformán alig veszi ki a részét a cselekményből. Mint ahogy a Max oldalán álló Frey és kislánya is csupán áldozat a történetben, akikre leginkább csak azért volt szükség, hogy hősünk úgymond megtegye, amit meg kell tennie.

A kitartó Frey ég és föld között egyedül cipeli beteg kislányát

Végső soron tehát mindössze a protagonista Max az, akinek a személyisége és motivációi viszonylagos részletességgel elénk tárulnak a filmben, illetve akinek karakterénél valamiféle ívet tapasztalhatunk a történet során. A jól ismert motívum, mely szerint kezdetben csupán saját javára cselekszik, később azonban jóval többet tesz annál akár még meg is állhatna a lábán, a főhős külső-belső transzformációja, illetve jellemfejlődése azonban jóval elvontabb és kevésbé hiteles, mint a District 9 esetében - nincs mit szépíteni rajta, az apáca által a gyermek Maxbe sulykolt sztori a rendeltetésről borzasztóan szájbarágósra és erőltetettre sikeredett. Ráadásul a férfi belső tulajdonságai mellett a narratívában legalább olyan fontos szerephez jutnak a rá aggatott, extrém képességeket garantáló technikai eszközök, fegyverek, illetve az agytól agyig történő direkt információátvitelhez alkalmazott kibertechnológia.

Lássuk csak, mi van odabenn!

Míg Blomkamp első filmjében a technológiának fontos és szerves szerep jutott a cselekményben, illetve a protagonista átalakulásában, az Elysiumról már jóval kevésbé mondható el ugyanez, a számtalan különböző futurisztikus tárgy, berendezés és jármű jelenléte ellenére. A District 9-ben látott mechák funkcióját szimplán átvették a mesterséges külső vázak és kibernetikus beültetések, a másik oldalról pedig a robotok, ezek fokozott alkalmazása azonban legfeljebb részben indokolt a történetmesélés szempontjából. S bár a rendező dokumentarista jellegű narrációs, illetve fényképezési stílusa ezúttal is hamar felismerhető, ezúttal kevésbé meghatározó, mint ahogy a valamivel konzervatívabb, ám jóval grandiózusabb fényképezéssel a kézikamerás felvételek is valamelyest a háttérbe szorultak.

Decepticons, transform!

Mindazonáltal a modern technika és a végletekig lepusztult világ közötti óriási, a maihoz képest többszörösére fokozott kontraszt bemutatása remekül sikerült - sőt néha még túl is lő a célon. A realitás és az előrevetített jövő bizonyos elemei ugyanis erősen keverednek a földtől - átvitt értelemben is alaposan elrugaszkodott - fantáziával, ami újfent nem igazán a narráció hitelességét támogatja. Vannak dolgok, melyeket nagyon is jól lát Blomkamp, illetve hihetően következtet (lásd spanyolajkú népesség elszaporodása), máskor viszont határozottan irreális vagy meseszerű tárgyakat, fordulatokat varázsol elő (pl. mindent egycsapásra gyógyító szuper medikamra), melyeknek tudjuk, hogy még jó ideig semmi tudományos alapja sincsen. Egyes jelenetek pedig olyannyira túlzóak, hogy már-már a napjainkban uralkodó állapotok, hatalmi visszaélések és bürokrácia direkt paródiájának tekinthetők (pl. hivatali robotfelügyelő), melyek inkább komolytalanná mintsem kellően megalapozottá teszik a felépített világot.

A mechanikus rend fáradhatatlan fenntartói

A technikai hibák mellett a történet, illetve annak előadásmódja is túlságosan elvont ahhoz, hogy az Elysium valóban hiteles és komoly társadalomkritika legyen, egy hihető jövőképhez pedig ordítóan nagyok a benne található logikátlanságok, melyek nem illenek egy alapvetően realista jellegű produkcióba. Ezért összességében inkább egy, a sorszerűség ősi eszményének jegyében született, már-már vallásos felhanggal bíró meséről beszélhetünk, melyben a modern technológia sokkal inkább kellék, mint narratív eszköz az író-rendező kezében. Vagyis e mozi az alapkoncepción kívül nem is annyira sci-fi, mintsem egy látványos akció-thriller, melynek fantasztikus világában Blomkamp kedvére játszadozhat szeretett kütyüivel, amiben a TriStart birtokló Sony Pictures pénze és a patinás trükkcégek hathatós munkája is nagyban támogatja.

Nemzetközi űrállomás 2.0

Az Image Engine és az ILM által készített vizuális effektusok természetesen ezúttal is elsőrangúak - amikor kell, csillognak-villognak, máskor pedig koszosak és lepusztultak, kiválóan illeszkedve a látványban megdöbbentő különbséget mutató helyszínekhez, szereplőkhöz és frakciókhoz. Az Elysium további pozitívumai között említendő, hogy némi empátiával együtt tudunk érezni a főbb karakterekkel, azaz Max-szel és barátnőjével, illetve annak beteg kislányával, valamint a tény, hogy a sztori kellően pörgős, időnként izgalmakban bővelkedő. Fordulatosnak vagy pláne meglepőnek ugyanakkor mégsem igazán nevezhető, mint inkább egy újabb kiszámítható blockbusternek, melynek üzenete hiába nyilvánvaló, ha a tárgyalásmód és a tanulságok levonása felületes marad. Filmrajongóként ezek után csupán abban reménykedhetünk, hogy Blomkamp a kedvezőtlen jelek ellenére mégsem áll be a sorba a későbbiekben, mint oly sok alkotótársa tette már előtte...

Elysium - Zárt világ előzetes