Elhurcolva filmkritika

De vajon képes-e beváltani ezen izgalmasnak tűnő, mozgalmas és sok helyszínen játszódó thriller a hozzá fűzött reményeket, s legalább megközelítőleg olyan élménnyel szolgálni a nagyközönség számára, mint nemrégiben az éppen hogy helyhez kötött cselekménnyel rendelkező 127 óra, vagy akár csak az Élve eltemetve című alkotás? A főhős személye természetesen itt sem elhanyagolható - ezúttal némi meglepetésre a hasonló karakterek megformálása terén újoncnak számító Taylor Lautner-re esett a forgatókönyv megfilmesítési jogát megvásároló Lionsgate stúdió választása. Arra az élete első igazi vezető szerepében feltűnő Lautner-re, aki egy alkalomadtán vérszomjas farkassá változó, egyébként abszolút nyájas fiatalemberként vonult be a köztudatba, az elsősorban a fiatalabb generáció körében népszerű romantikus vámpírszéria, az Alkonyat és társai jóvoltából. Így hát az sem teljesen véletlen, hogy a jelen produkcióban szereplő statiszták jó része az Alkonyat-filmek és az ifjú szívtipró tinédzser rajongói közül került ki... Az Elhurcolva népszerűségi potenciálja szempontjából azonban - a temérdek fiatalkorú rajongó mellett - legalább olyan sarkalatos kérdés, hogy vajon el lehet-e adni egy ilyen filmet pusztán a srác nevével a szereplőlista tetején? Nos, egyeseknek talán igen, a szélesebb közönségnek viszont aligha...


Kísérlet mindenesetre történik rá, ami legnyilvánvalóbb formában az olyan, már bejáratott nevű, idősebb színészek mellékszerepekben való feltűnésében érhető tetten, mint Sigourney Weaver (Alien-filmek, Szellemirtók, Avatar) Maria Bello (Erőszakos múlt, Sakáltanya, Visszavágó), Alfred Molina (A lény, Pókember 2, Beugratás, A Da Vinci-kód) vagy Jason Isaacs (A hazafi, Pán Péter, Harry Potter, Zöld zóna). A filmben Maria Bello és Jason Isaacs alakítják a végzős gimnazista Nathan (Lautner) szüleit, Mara és Kevin Harper-t, akikről hamar kiderül, hogy sötét titkot őriznek fiuk múltjával kapcsolatban. Miközben Mara következetes szigorúsággal, ugyanakkor féltő gondoskodással viseltetik a fiúval szemben, az ötven felé is kirobbanó formának örvendő Kevin egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a sráccal: a legapróbb dolgok miatt is rászól, amikor pedig másnaposan érkezik haza egy túl jól sikerült buliból, az egy hetes szobafogságon felül élesben menő, amolyan macsós ökölharcra kényszeríti Nathan-t.


A szokványosnak és hétköznapinak tűnő kertvárosi diákélet ellenére a fiú rejtélyes módon mégis idegennek érzi magát otthoni környezetében, amit azonban sehogyan sem tud megmagyarázni. Mindezt szóvá is teszi az őt már régóta kezelő pszichológusnak, Dr. Bennett-nek (Sigourney Weaver), akit úgyszintén beavat furcsa, visszatérő álmába, melyben tehetetlenül nézi, ahogy egy maszkos alak ráront egy kétségbeesetten kiabáló, védtelen nőre. Miközben azonban Nathan álmai alátámasztani látszanak megmagyarázhatatlan érzéseit, mi nézők sajnos nem igazán tudjuk átérezni őket, a flashback-szerű álomképek tanúbizonysága ellenére. Amellett ugyanis, hogy a vagány és jóképű, kellő önbizalommal rendelkező fiatalemberről meglehetősen nehéz elhinni, hogy komoly mentális problémákkal küzd, az sem teljesen világos, hogyan lehetséges, hogy valaki egyáltalán nem emlékszik vissza, mi történt vele négy éves kora körül, illetve azelőtt gyerekkorában. Ugyanis mint később megtudjuk, Nathan-t valójában abból az időből származó emlékkép gyötri, amikortól kezdve egyszercsak véget érnek korai emlékei, és ráadásul a családi fényképeken is már csak idősebb korában látható együtt a szüleivel...

Egy Taylor Lautner-hez hasonló ifjú szívtipró szerepeltetése természetesen szinte automatikusan maga után vonja a szerelmi szál beleszövését a történet fonalába, melyben ezúttal egy csinos osztálytárs, Karen Lowell (Lily Collins) szolgál mint a vágy megtestesítője. Az erőtől és önbizalomtól duzzadó Nathan - a régebbi időkre visszanyúló ismeretségük ellenére - természetesen megszólítani sem igen meri a főiskolás sráccal járó lányt, mígnem egy kétfős iskolai dolgozatra egész véletlenül őt jelölik ki partneréül. A fiatalok a közös feladattal kapcsolatos kutatás során, újfent teljesen véletlenül bukkannak rá egy eltűnt gyerekek képeit tartalmazó internetes oldalra - a történet alapjául szolgáló bonyodalom valójában ekkor kezdődik. A gyerkőcök fotói mellett azok valószínűsíthető felnőttkori fizimiskáját is feltüntető weblapon ugyanis Nathan felismeri saját magát, amit hogy-hogy nem, az egyik fiók mélyén hosszú éveken át őrzött foltos póló is egyértelműen alátámaszt.


A majdhogynem őszintén megdöbbent fiatalember természetesen rögtön ráharap a dologra, és nyomozni kezd az ügyben. Onnantól kezdve azonban, hogy felhívja az eltűnt személyeket kereső oldal kezelőjét, egyszer s mindenkorra elszabadul a pokol... Nem elég, hogy egész korábbi élete a feje tetejére állt és megkérdőjeleződött, Nathan-t egy számára ismeretlen célból üldözni kezdi Viktor Kozlow (Michael Nyqvist), a kelet európai kém-gengszter, miközben az emberek légy módjára hullanak körülötte. Ráadásul a 911-es segélykérő számot tárcsázva a CIA egyik veterán különleges ügynöke, Frank Burton (Alfred Molina) jelentkezik, aki szintén meglehetősen homályos okok miatt igyekszik elszántan kézre keríteni az összezavarodott fiút. Miközben a senki másban sem bízó Nathan és Karen együtt menekülnek üldözőik elől, fokozatosan fény derül a srác múltjára, melyből különös módon mind a CIA, mint a titokzatos Kozlow és bandája kivette a részét annak idején - hogy végül természetesen sor kerülhessen a mindenki sorsát eldöntő, végső leszámolásra.

Mint már a bevezető során feszegettük, a film célközönsége - noha alkotói minden bizonnyal a lehető legszélesebb közönségnek szánták művüket - elsősorban a Taylor Lautner-ért rajongó tinédzser korosztály lehet, s ha már létezik tinihorror, az Elhurcolva ennek mintájára talán tekinthető afféle "tinithrillernek". Annak ellenére azonban, hogy végig a két fiatal, elsősorban Nathan figurája áll a középpontban, a produkció csak kevéssé viseli magán a tinifilmek klasszikus ismertetőjegyeit. Ugyanakkor lépten-nyomon - ha csak néhány percre is - előtérbe kerülnek az idősebb korosztály kedvéért szerződtetett, éltesebb korú sztárok, miközben a film a szokványos akció-thrillerek és kémfilmek bejáratott kellékeinek felvonultatásával próbál operálni - inkább kevesebb, mint több sikerrel. A játékidő előrehaladtával egyre inkább az összeesküvés kerül a középpontba, s ezzel párhuzamosan a realitásra alapozott fikció fokozatosan eltávolodik a valóságtól. A forgatókönyv ugyanis telis-tele van meglehetősen valószerűtlen fordulatokkal, hihetőnek távolról sem nevezhető eseményekkel, továbbá helyenként igencsak kínos hibákkal szembesülhetünk.


Olyannyira, hogy a film a végére gyakorlatilag átmegy önmaga pariódiájába, amikor néha már azt sem tudjuk, egy-egy oda nem illő jelenetben szándékosan akarták-e megnevettetni a nézőt, avagy sem - mint például amikor a fiatal párt üldöző Burton és CIA-és segítői szépen megkérik az útszélen "osonó" Nathan-éket, hogy ugyan ne fussanak már annyira, vagy amikor az állig felfegyverzett ügynökök az utca közepén állva, "feltűnés nélkül" védelmezik a megbeszélés színhelyét. Hasonló oknál fogva a főszereplő halálos komolysággal tálalt családi drámája sem átérezhető - pedig a narratíva alkalmanként a lélek sötét bugyrainak mélyében is vájkálni próbál, ami azonban csupán múló igyekezet, mely valódi megalapozás híján nem is járhat sikerrel. Ez persze nem utolsósorban annak is köszönhető, hogy a Lautner által mutatott drámai színészi képességek nagyjából Hayden Christensen alias Anakin Skywalker-éivel vetekszenek. Lily Collins ugyan egy fokkal jobb nála, és aranyosak ketten együtt a vásznon, az egyébként meglehetősen átlátszó és átgondolatlan sztorit azonban nem igazán tudják erősíteni, illetve kompenzálni jelenlétükkel. Valódi románcról mint olyanról sem beszélhetünk közöttük - a nagy ritkán megjelenő gyengédség vagy az egyszeri heves csókolózás ehhez ugyebár nem elég -, tehát a film nem állja meg a helyét romantikus moziként.


Persze nyilván nem is ez volt a cél, sajnos azonban a többi - vagyis a dolog akció és thriller része - sem sült el igazán jól. Az, hogy a rendezői koncepció hiánya miatt a néző egy idő után már nem tudja eldönteni, mikor sírjon vagy nevessen, egyértelműen rossz jel, bármilyen műfajhoz tartozó produkcióról legyen is szó. Annak lehetőségéről, hogy esetleg szándékosan próbálják hülyére venni a nagyérdeműt, már inkább ne is beszéljünk... Ezek után már valószínűleg az sem túl meglepő, hogy a hatásos befejezésről is le kell mondanunk - a kiábrándító tömegjelenetek végén nincs semmiféle megkönnyebbülés vagy csattanó, a lezárás tekintetében nagyjából nulla katarzisról beszélhetünk. A cselekmény során jóformán végig a sablonos és gyenge párbeszédek a meghatározók, miközben közhely közhely hátán következik. Ami pedig a látványt illeti, akad ugyan néhány pörgős verekedés, de semmilyen nagyobb szabású, profin kivitelezett akciót sem láthatunk. Általánosságban kijelenthető, hogy az egész produkción egyfajta olcsóság és amatőrizmus érezhető - melynek oka minden bizonnyal nem a 40 millió dolláros, szűkösnek egyáltalán nem mondható költségvetésben keresendő, legfeljebb abban, hogy maga a filmet készítő stáb nem volt igazán A-kategóriás.

Annyi bizonyos, hogy sem John Singleton direktor, sem a sztoriért felelős Shawn Christensen nem nagy név a szakmában, és jelen teljesítményük aligha fogja növelni ázsiójukat. A forgatókönyv lapos és helyenként rendkívül buta, a rendezés - legalábbis ami a színészek és egyes jelenetek dirigálását illeti - igencsak hanyag és gyenge. A végeredmény szempontjából szintén figyelemreméltó, hogy amennyire nem statikus a film, annyira izgalommentes, mintha ez esetben éppen fordított arányosság állna fenn a két dolog között. Mindez újfent bizonyítja, hogy egy mozgóképes produkció esetében sem feltétlenül a filmben szereplő helyszínek számától, illetve azok váltakozásának sebességétől függ a végtermék minősége - de még csak nem is a részt vállaló szereplők előéletétől. Már csak azért sem, mert a nagynevű színészek ezúttal sajnos csak igen egyszerű, valódi mélységgel vagy igazi karakterrel szinte egyáltalán nem rendelkező epizódszerepeket kaptak - többnyire olyanokat, amiket akár még félálomban is el tudnának játszani. Ennek ellenére természetesen hozzák, amit tudnak, de azért rossz érzés a korábbi nagyszerű alakítások után ilyen súlytalan szerepben látni őket, melyet nyilvánvalóan a gázsi miatt, vagy legfeljebb még szívességből vállalhattak.


Mint a film középpontjában álló protagonista, Taylor Lautner tulajdonképpen mindent megtesz, ami tőle telik - egyelőre ennyire futotta színészi tehetségéből és kevéske tapasztalatából. Az egy dolog, hogy ez az igencsak nyájas fiatalember megállja a helyét a nyájas tinifilmekben, egy erős drámai felhanggal átitatott akciómozi azonban már teljesen más tészta. Ráadásul amellett, hogy egyáltalán nem meggyőző a megrázó eseményekkel szembesülő fiatalember szerepében, Lautner nem kimondottan egy akcióhős alkat. Félreértés ne essék, távolról sem kell minden akciósztárnak százkilós, robosztus testfelépítéssel és feltűnően kigyúrt izomzattal rendelkező vasgyúrónak lennie, egy dolog azonban rendkívül fontos, ami nélkül nagyon nehéz hiteles alakítást nyújtani - ez pedig nem más, mint a másik értelemben vett karizma. A srác védelmében azért le kell szögezni, hogy a kritikán aluli forgatókönyv és rendezés miatt amúgy sem sok esélye volt kibontakozni. Ki tudja, egyszer talán kap egy neki való szerepet egy hozzáértő gárdával megáldott filmben, amit egyedül is képes elvinni a hátán - vagy ha mégsem, akkor esélyes, hogy végleg megmarad a romantikus jellegű limonádék szintjén, míg fel nem nő, vagy ki nem öregszik.

Elhurcolva előzetes