Eddie, a sas filmkritika

Eddie valójában már kisgyermekkorától fogva sportkarrierről, az olimpiákról és a hírnévről álmodozott, amiben azonban alapvetően hátráltatták némi jóindulattal is csak átlagosnak nevezhető adottságai, illetve családja szűkös anyagi helyzete. A nehézségek ellenére a makacs és elszánt fiatalember egy pillanatra sem adta fel, és amikor a kezdeti kudarcok után a fejébe vette, hogy ő lesz hazája első síugró olimpikonja, még az sem riasztotta el, hogy e különösen veszélyes sportág legjobbjai már négy-öt esztendős korukban elkezdték a felkészülést.

Az összekunyerált felszereléssel versenyző, önmagát trenírozó Eddie, bár csak épp hogy, de sikerrel kvalifikálta magát a kanadai Calgary-ban megrendezett olimpiára, ahol egyedi stílusának, furcsa külsejének és elsöprő lelkesedésének köszönhetően hamar felkapta a média, és a közönség is rendkívüli módon megkedvelte. Az átlagos halandó számára elképesztően durva, 90 méteres sáncról történő ugrása alkalmával már szinte a fél világ szorított neki, hogy túlélje a mutatványt, melynek abszolválását követően ugyanúgy vagy még jobban ünnepelték, mintha ő nyerte volna az aranyérmet.

Az Eddie, a sas tehát ugyanúgy igaz történet alapján készült, mint a jamaicai bobcsapat szereplését feldolgozó, a nagyközönség körében igen népszerűnek számító Jég veled!, mely közvetlen inspirációként szolgált a brit olimpikon sztorijának megfilmesítéséhez. Természetesen a valós események ezúttal is kellőképp ki lettek színezve és fel lettek nagyítva, hogy az egyébként dokumentumfilmbe való téma érdekes legyen a mozinézők számára. Alapvetően egyforma sablonokra épít mindkét produkció, azzal az üzenettel, hogy az ember soha ne adja fel az álmait, mert a részvétel és a küzdelem fontosabb, mint a győzelem, vagyis a cél maga.

Az adamanciumát!!!

Az esélytelenség és a látszólagos kudarc leküzdésén kívül további hasonlóság a két film között a bukott edző és a megváltás motívuma, melyet valljuk be, Matthew Vaughn producer-ötletgazda és alkotótársai meglehetősen pofátlan módon, ám persze azért némi csavarral ültettek át saját produkciójukba. Az Eddie-ben Hugh Jackman fiktív karaktere, Bronson Peary az, aki megpróbálja beteljesíteni védence vágyait, miután a saját karrierje a fegyelmezetlensége miatt kettétörött, lévén egykori mestere és példaképe, Warren Sharp (Christopher Walken) kitette a szűrét a csapatból.

Sajnos Peary karaktere és egyben az alakítás is meglehetősen közhelyesre sikeredett: a mindig keménynek látszó, ám persze kárörvendő konoksága ellenére jóindulatú fickó még télen is egy szál ingben flangál, és Jackman újfent a megtestesült flegmaság mintaképe a szerepben. Ettől függetlenül mégis van közte és a Taron Egerton által élete keltett Eddie között egyfajta kémia, ami működőképessé teszi furcsa párosukat, még ha jellemfejlődésről nem is igen beszélhetünk az előbbi esetében.

Vak pali, vak pali minden lát...

A mozi lelke és megmentője az ifjú titánnak számító Egerton, aki tavaly a Kingsman-ben már alaposan felhívta magára a figyelmet, így az sem túl meglepő, hogy Vaughn és a stúdió a sikert követően újabb főszerepet bízott rá az Eddie, a sasban.


A pályája kezdetén járó, tapasztalatlansága ellenére tehetséges és elhivatott színészpalánta remekül közvetíti az igaz Eddie Edwards egyszerűségét és tisztaságát, illetve "soha nem szabad feladni" habitusát, amivel esetlen és vesztes típusú fiatalemberből győztessé és számos ember példaképévé nőtte ki magát. Egerton igyekszik minden apró rezdülését visszaadni az eredeti olimpikonnak, ami néha ugyan picit erőltetettnek hat, egészében véve azonban elég meggyőző és empátiát kiváltó alakításról beszélhetünk.

Born to be wild

Ennek és a teljesen elszálltból a végére valamelyest a földre visszatérő narratívának köszönhetően a produkció végül képes érzelmileg bevonni a nézőket, ami megmenti az abszolút középszerű, érdektelen mozik szintjétől. Az Eddie, a sas lényegében egy könnyed hangvételű "dramedy", mely a sztori fajsúlyos eseményeit humorral teletüzdelt módon kívánja feloldani, a kettő közötti egészséges egyensúllyal azonban kissé meggyűlik a baja. Az alkotóknak mindenesetre sikerült kellő mennyiségű jópofaságot belecsempészniük a filmbe a szentimentalizmus és a moralizálás sablonosságának ellensúlyozására, ami pozitív irányba dönti a mérleg nyelvét.

Az innovatív operatőri munkának és kamerakezelésnek hála magunk is átérezhetjük a síugrás elképesztő dinamikáját és veszélyességét, ily módon hozzájárulva ahhoz, hogy ne fulladjon idő előtt unalomba a produkció. Az Eddie, a sas egy kissé bárgyú módon előadott, de kedves történet, mely a szokásos kliséket ugyan nem tudta elkerülni, mégis van benne kellő spiritusz és báj ahhoz, hogy igazolja önnön létjogosultságát. Egyszeri kikapcsolódásnak mindenképp megteszi, ha csak könnyed szórakozásra vágyik valaki, de már elege van a fingós és szexuális vonatkozású poénhegyekből...

Eddie, a sas előzetes