Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
DNS
Napjaink talán legismertebb férfi filmszínészét, a már hatvanas éveinek végét taposó, de még mindig aktív Harrison Fordot valószínűleg senkinek sem kell külön bemutatni - amellett, hogy neve és arca egyet jelent Han Solo-val, Indiana Jones-szal, Rick Deckard-dal vagy Jack Ryan-nel, számtalan filmszerepe során volt már rendőr, katona, üzletember, orvos, de még az Egyesült Államok elnöke is. Miközben Ford elsősorban asztalosmunkájának és némi szerencsének köszönheti legnagyobb szerepeit s ezáltal hírnevét - mondhatni jókor volt jó helyen, nevezetesen egy bizonyos George Lucasnál -, ma már az egyik legkeresettebb veterán hollywoodi színészként megengedheti magának, hogy csak olyan szerepet vállaljon el, amilyenhez éppen kedve van. Kellőképp ironikus módon Ébredj velünk című filmjében is valamelyest hasonló figurát alakít - legalábbis abban a tekintetben, hogy az elismert tudósító és egykori tévésztár Mike Pomeroy kizárólag olyan műsorban hajlandó részt venni, ami az ő ízlése és értékrendje szerint való.
Mike piperkőc módon hátrafésült haja és színes-csíkos zoknija révén azonban markánsan különbözik a Harrison Fordtól mint sztárszínésztől megszokott karakterek stílusától - ami már önmagában is sejteni engedi, hogy ezúttal nem akció vagy kalandfilmről, netán krimiről vagy thrillerről van szó, hanem egy vérbeli(nek szánt?) komédiáról. Tudniillik Mr. Pomeroy-nak esze ágában sincs aszteroidamezőben űrhajót vezetni, lóháton tankot üldözni, veszedelmes gonosztevőkre vadászni, vagy netán egy gyilkosság gyanúsítottjaként árkon-bokron át menekülni - ő annál jóval többet ad a kényelemre és a nyugalomra, melyet abszolút megérdemeltnek tekintett, ámde gyakorlatilag "passzív munkavégzéssel kiérdemelt", igen tekintélyes tiszteletdíjának köszönhet, a menő IBS tévétársasággal kötött előnyös szerződése jóvoltából. Az élet azonban egy ilyen sokat megélt, vaskos egóval és magas elvárásokkal teli fickó számára sem mindig fenékig tejfel, amit Mike is kénytelen-kelletlen megtapasztalni, amikor váratlanul a Pirkadat címet viselő reggeli műsor képernyőjén, számára felettébb megalázó és kompromittáló helyzetben találja magát, egy a szerződésben elhelyezett, apróbetűs záradék következtében. Az események ilyetén fordulata azonban közvetlenül nem a csatorna vezetőségének, hanem egy korábban kívülálló hölgyeménynek, s immáron új kollégának köszönhető, aki munkába állását követően azonnal a kezébe veszi a dolgok irányítását - vagy legalábbis foggal-körömmel próbálkozik. Ennek a történetnek az elsőszámú főszereplője tehát ezúttal mégsem Harrison Ford, hanem Rachel McAdams, illetve az általa életre keltett, fiatal és ambiciózus producer, Becky Fuller.
Mivel a narratívát illetően végig Becky szempontjából, illetve az ő előmenetelét a középpontba állítva követjük az eseményeket, a film elején tanúi lehetünk, ahogy az ifjú gyártásvezetőt átszervezés címén váratlanul lapátra teszik korábbi állásából a "Jó reggelt, New Jersey!" néven futó, helyi sugárzású reggeli műsornál. Csalódott hősnőnk természetesen nem hagyja annyiban a dolgot, azonnal elküldi önéletrajzát pár tucat másik tévétársasághoz - van, ahová egymás után többször is -, mondván, valahol csak akad egy üres pozíció, ami pont jó lesz a számára. Rámenősségén már csak hiperaktívba hajló lelkesedése tesz túl, melynek köszönhetően végül Jerry Barnes (Jeff Goldblum) nagy nehezen - bár nem igazán nagylelkűen - felajánlja neki a Pirkadat vezetését az országos lefedettséggel bíró IBS-nél. Hamar kiderül ugyanis, hogy Becky az alacsony nézettséggel küzdő show tizennegyedik producere az utóbbi tizenegy esztendőben, ami az ötlethiány mellett többek között a kollégák körében uralkodó áldatlan állapotoknak köszönhető.
Nem elég, hogy a stáb már az első nap elhalmozza Becky-t egy nagy csomó kérdéssel és problémával, a lánynak a beképzelt és öntörvényű férfi műsorvezetővel is meggyűlik a baja, amit végül a fickó merész, ámde abszolút indokolt kirúgásával sikerül rövid úton megoldania. Igen ám, de az illető helyére sürgősen találnia kell valakit, és lehetőleg fizetés nélkül - így kerül a képbe a legendás Mike Pomeroy azzal a szerződésében foglalt záradékkal, mely szerint hat hónap után el kell fogadnia bármilyen, a "profiljába vágó" munkát, amit felajánlanak neki, különben ugrik az állása és a jövedelme. A makacs és engedetlen Pomeroy vonakodása mellett azonban Bekcy-nek azzal az embert próbáló feladattal is szembe kell néznie, hogyan bírja együttműködésre a kényeskedő, modortalan, ugyanakkor bájos és haszontalannak tekintett csevegésre gyakorlatilag képtelen embert a reggeli műsorok könnyed és kötetlen stílusát szerető és élvező, rutinos, ámde szintén meglehetősen öntudatos női műsorvezetővel, Colleen Peck-kel (Diane Keaton). Miközben a magát profi, elhivatott riporternek és híradósnak tartó Mike nem hajlandó főzni, bulvárral vagy egyéb, részéről komolytalannak tekintett témával foglalkozni, és minden hasonló showelembe azonnal beleköt, a szintén kényes természetű Colleen előszeretettel szapulja férfi kollégája irritáló pökhendiségét és egoizmusát. Még abban sem tudnak megegyezni, hogy a műsor végén kit illet az utolsó szó, a nézőktől való elköszönés joga.
A felütés tehát önmagában nem lenne rossz, ha mostanra nem vált volna olyannyira sablonossá és klisészerűvé - tudniillik a szingli karrierista nők ábrázolásával kapcsolatban már felettébb megszokottnak mondható módon a csinos, fiatal és vonzó Becky életében még csak futó kalandok sem igen jönnek össze, nemhogy tartós kapcsolatok. Alighogy ismerkedni vagy randizni kezd valakivel, hamarosan felszínre kerül a hősnő zaklatott, mobiltelefon és laptop által uralt élete, melyben látszólag sosincs megállás. Miközben a férfiak jóformán menekülnek tőle, neki állandóan a munkán pörög az esze, és szinte egyetlen pillanatra sem képes kikapcsolni - ami részben persze valós és létező probléma, másrészt viszont a filmben alaposan eltúlzott formában kerül ábrázolásra. Úgy tűnik, mintha Hollywoodban egyre inkább beskatulyáznák és mind egysíkúbban mutatnák be ezeket a határozott karriercéllal rendelkező, keményen dolgozó és feltörekvő nőket, akiknek nemhogy egy kis szórakozásra vagy szexre, de még szellenteni sem igen marad idejük és kapacitásuk. Hogy azért ne legyen ilyen egyszerű a helyzet, a színen természetesen ezúttal is feltűnik a csábító férfi figurája az IBS-nél szintén producerként tevékenykedő Adam Benett (Patrick Wilson) képében. Becky és a jóképű, sőt igazi szívtipró hírében álló Adam furcsa viszonya azonban csak nem akar beteljesedni, minthogy a kapcsolatai terén egyébként is kishitű lányt látszólag sokkal jobban leköti és motiválja a munkája során adódó számtalan probléma és akadály leküzdése, mint az, hogy az áhított, és érte szinte bármire hajlandó férfival legyen.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a romantikus vonal hál' Istennek nem lett túlspilázva, végig a háttérben húzódó mellékszál csupán. Ahhoz képest azonban, hogy ezúttal elvileg egy nem kimondottan romantikus, mint inkább "sima" vígjátékról van szó - ami mellesleg egyáltalán nem baj, tekintve, hogy az előbbiekkel már-már Mississippit lehetne rekeszteni -, a filmben egyértelműen központi szerepet játszó, a különböző jellemek találkozásából, illetve párbeszédeiből származó humor valahogy nem elegendő a forgatókönyvben. A legnagyobb derültséget kiváltó jelenetek legfőbb forrása Mike nyers és szókimondó karakteréhez, illetőleg a férfi Colleen-nal és Becky-vel történő csípős összezördüléseihez köthető - ezekkel azonban túlságosan ritkán és elszórtan találkozunk, miközben a közbülső időben egyéb, ám jóval kevésbé ütős, intelligens vagy kifinomult poénokat kapunk. Ami pedig a dolgok túllihegésére hajlamos, gyakran esetlen és szeleburdi benyomást keltő Becky-t illeti, az ő története önmagában meglehetősen sablonos és unalmas. Sajnos túlságosan sok időt töltünk ennek a dimenziótlan, zavaros és igencsak szerény keretek között érdekes vagy szórakoztató, valójában inkább elcsépelt karakternek a problémáival, ahelyett, hogy a többi nagyszerű szereplő - elsősorban Mike és Colleen - allűrjein és beszólásain, illetőleg az azok egymás közötti jellembeli összeütközéseiből származó poénokon nevethetnénk. (Persze lehet, hogy a női nézők a saját szempontjukból sokkal jobban tudják majd értékelni a hősnő küzdelmét, ez viszont a humor sajnálatos korlátozottságának tényén mit sem változtat.)
Ami pedig a történet tényszerű vonatkozásait, a televíziózás, valamint a reggeli és egyéb hírműsorok készítésének menetét és szakmaiságát illeti, sajnos itt is akadnak hézagok és problémák a filmben. Az alapszituációban vázolt konfliktust ugyebár az IBS nevű fikcionális, a valóságban nem létező tévétársaság küzdelme adja a nagyon is létező NBC, illetve az Amerika-szerte hatalmas népszerűségnek örvendő "The Today Show" ellen, melyek közül utóbbira számos alkalommal történik utalás, mint egyfajta minőségi referenciára, elérhetetlen csúcsra, ki nem mondott álomra - sőt mint megvalósítandó célra, majd a végén még nagy lehetőségre is. Ha úgy tetszik, az Ébredj velünk egyik központi témája a hírműsorok és a tényszerű újságírás szembehelyezése a bulvár és a kötetlenebb formájú szórakoztatás térhódításával, ami egyfajta "régi az új ellen", illetve a "hagyomány a divat ellen" típusú konfliktust eredményez. Mindez persze ezernyi további kérdést vet fel, olyan általános és morális problémákat is beleértve, mint például az elüzletiesedés, a kommercializálódás és a valódi értékteremtés, illetve értékmegőrzés, vagy akár a média felelősségének sarkalatos témája. Ezekre a fontos kérdésekre azonban még érintőlegesen sem kapunk választ - a produkció nem bonyolódik bele mélyen a témába, nem foglal állást, inkább csak a felszínt karcolgatja, és láthatóan megpróbál semleges maradni, amennyire lehetséges. Önmagában ez még talán nem is volna egetrengető hátrány egy szórakoztató film esetében, ha valamivel több minőségi humorral operálna - a másik oldalon ugyanis jócskán elszaladt a ló az alkotókkal, mivel a televíziózás és a műsorkészítés bemutatása általában véve se nem autentikus, se nem realisztikus, inkább torz és "ponyvaisztikus".
Mint ahogy magában a filmben, úgy a történetben szereplő reggeli műsorban is gyakran erősen eltúlzott fordulatokat láthatunk - na igen, végső soron ezt eredményezi a "kép a képben" hatás. Alapvető hiba és hiteltelenség például, hogy ma már többnyire a televíziók sem kiöregedett műsorvezetőket, hanem fiatalokat alkalmaznak, különösen könnyedebb témájú, szórakoztató és bulvár jellegű programok során. Ennek fényében vicces, vagy inkább morbid közeli nagytotálban látni, ahogy Colleen és egy másik, szintén az idősebb korosztályhoz tartozó férfi riporter különböző gyerekes, de képzeletünkben legalábbis inkább fiatalokkal társított dolgokat művel, mint mondjuk az arctorzító sebességű hullámvasutazás vagy az első alkalommal kipróbált ejtőernyőzés - a hatvanas műsorvezetőnő tütüben lejtett tánca kisgyerekekkel vagy közös éneklése az élőben fellépő fekete sztáregyüttessel viszont kétségtelenül túltesz mindenen. Való igaz, hogy a csatornák, illetve tévétársaságok között zajló ádáz nézettségi háború során a drámaiság és a botrány alapvetően növeli az érdeklődést - ez azonban csak egy bizonyos határon belül igaz, melyet túllépve mindössze annyit érnek el, hogy lejáratják és komolytalan színben tüntetik fel saját magukat. A forgatókönyv tehát távolról sem hibátlan, az említett problémákon felül is jócskán akadnak benne logikai bukfencek és egyéb következetlenségek - miközben legfőbb erőssége kétségtelenül abban rejlik, hogy a főbb karakterek közötti összeütközések, élcelődések néha rendkívül szórakoztatóak.
Harrison Ford, valljuk be, nem tartozik a legnagyobb drámai színészek közé, az ilyen szerepek azonban remekül állnak neki - abszolút hihetően játssza a cinikus és egoista, kiöregedett tévésztár figuráját. Különösen a McAdams karakterével folytatott heves viták alkalmával fordul elő, hogy nyomokban emlékeztet Han Solo legszebb napjaira, amint Leia hercegnővel önfeledten osztották egymást. Miközben a már szintén nem fiatal Diane Keaton jóval kevésbé hiteles bizonyos jelenetekben, melyekről feljebb már esett szó, a nagymúltú színésznő kiváló partnere Fordnak - a film legjobb és legélvezhetőbb jelenetei egyértelműen az ő párosukhoz, egymást ki nem állható és folyton maró, rivalizáló műsorvezetői viszonyukhoz kapcsolódnak. Csak kár, hogy túlságosan kevés van ezekből a sziporkázó pillanatokból... A főhősnőt megszemélyesítő Rachel McAdams helyes, aranyos, bár néha kissé túljátssza a szerepét, és nem nyújt semmi emlékezeteset ebben az egyébként igencsak hálátlannak tűnő tucatszerepben. Ami filmbeli párját, vagyis szegény Patrick Wilsont illeti, neki újfent a csábító szépfiú szerepe jutott - karaktere jóformán csak egy kellék a történetben, sok köze azonban nincs az események alakulásához. Adamre legfőképpen azért lehetett szükség, hogy segítsen ráébreszteni Becky-t, mi a legfontosabb az életben, Wilson egyébiránt elsőrangú énekesi és karakterszínész hírnevét azonban ez egy cseppet sem fogja öregbíteni. Jeff Goldblum szerepe úgyszintén igen csekély - bár nem teljesen elhanyagolható -, mint Becky szigorú, ám korántsem szívtelen vagy humortalan főnöke. Goldblum alakítása azzal együtt teljesen hihető a ráillő Jerry bőrében, hogy elsősorban húzónévként van jelen. A veterán színész nyilván igen kedvező honorárium fejében vállal mostanság hasonlóan rövid filmszerepeket, miközben figyelmét már inkább a tévésorozatokra és feltehetőleg nem elhanyagolható vagyona élvezetére fordítja.
Némiképp ironikus, hogy a filmet elkövető Bad Robot Productions annak a J.J. Abrams-nek a produkciós cége, aki éppen a tévésorozatok készítésében ért el átütő sikereket az olyan címeknek köszönhetően, mint a Lost vagy az Alias. Az egészestés vígjáték formájában realizált Ébredj velünk megtekintése után azonban az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy a témából és a karakterekből ennél jóval többet is ki lehetett volna hozni. A produkció, annak ellenére, hogy helyenként határozottan élvezhető, összességében sajnos nem képes kitörni a középszerűségből, így a jónevű szereplőgárda ellenére aligha fogja feldobni akár a Bad Robot, akár a forgalmazó szerepében tündöklő Paramount Pictures rezüméjét. Egy alkalommal azért mindenképpen fogyasztható a film, egyszeri kikapcsolódásnak megteszi üres estéken vagy borús hétvégéken. Ami pedig J.J. Abrams-t és a "Rosszalkodó Robot"-ot illeti, azt hiszem, mindannyian jobban járnánk, ha inkább visszatérnének az általuk profi módon készített tévésorozatokhoz, illetve végre a lovak közé csapnának, ami a legújabb Star Trek mozifilm tető alá hozását illeti...
