Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Michael és Peter Spierig, a Németországban született, de onnan egészen távol, Ausztráliában felnövő rendező- és írópáros második rendezésükkel a mostanában újabb reneszánszát élő vámpírmítoszba tettek kirándulást, ennek az eredménye pedig a Daybreakers - A vámpírok kora című alkotásban látható. Filmjük nem tapossa még tovább a sárba a vérszívó élőhalottak már egyébként is gyalázatosan mélyre süllyedt respektusát, hanem olyan távol helyeződik a tinik körében mérhetetlenül népszerű Alkonyat-szériától, amennyire csak lehetséges (ha hasonlítani kéne, akkor inkább Az ember gyermeke nyomvonalán halad), és sokkal közelebb kerül a klasszikus felálláshoz, mintsem bármelyik hasonló témájú film az utóbbi néhány évből. A Daybreakers vámpírjai ugyan nem hordozzák a fontosabb ismertetőjegyek mindegyikét magukon, például nincs utalás arra, hogy a kereszttől vagy a fokhagymagerezdektől undorodnának, de egy karóval a szívükbe döfve megölhetőek, nincs tükröződésük, a napfénytől pedig felrobbannak (szó sincs ostoba csillogásról). Ezek az éjszakai lények nem romantikáznak, és a szerelmi életükről sem tudunk meg semmit, de ez így is van rendjén, a történet szempontjából pedig mindez egyáltalán nem is releváns.
A Daybreakers alapötlete részeire bontva talán nem teljesen eredeti, de mindenképpen magára vonja az emberek figyelmét, mert őszintén szólva érdekes, és elgondolkodtató. Mi történne, ha a bolygónkat egy tömeges vámpír-járvány söpörné végig (a George Romero-féle zombifilmekhez hasonló módon, ahol a népesség szép lassan emberhúsra éhes élőhalottá vált), a kisebbségben lévő emberi lakosság - vagyis a fő táplálékforrás - pedig kihalás által veszélyeztetett fajjá válna? A legjobb részek azok, melyek ezt a sajátos társadalmat a potenciális gazdasági, politikai, technológiai és katonai következményeket bemutatva közelítik meg. A Daybreakers nem csak hagyományos vérbő horrorként, hanem poszt-apokaliptikus sci-fi-ként is működik, ráadásul ugyanolyan jól. Az egész kerettörténet nem csak látszatból lett felépítve, hogy aztán gyorsan el is felejtődjön, hanem időt és energiát is öltek a készítők, egészen pontosan a Spierig testvérek, akik a forgatókönyvet is jegyzik, abba, hogy hihetően legyen minden megvalósítva, és ne is legyen véletlenül se olyan pillanat, amikor kételkednénk bizonyos összetevőkben. Akik a konvencionális vámpír mozikat már unja, az új érzelgős változatoktól pedig felfordul a gyomra, azoknak igazi friss levegővételt nyújt majd a Daybreakers.
A háttérsztori a felszínen látható, fekete-fehér tényeken kívül allegorikus aspektusokkal is bír, és morális kérdéseket is felvet, melyek világosan megfeleltethetők a mi valós világunkban megtalálható problémáknak - mint például a faji tisztogatások, népírtások. A Daybreakers alapvetően horror, sci-fi, akció és thriller, és még a sztárnevek ellenére is "csak" egy jól kinéző, jól megkonstruált B-film. Persze, tartalmaz kliséket, és fordít is egyet pár bevált klisén, de mindent tudatosan teszi, és valószínűleg tudatában van saját gyengeségeinek, ezért ellensúlyozza azokat, vagy legalábbis megpróbálja, a szokásosnál elmésebb premisszával.
A Daybreakers történetének fundamentumába több erőfeszítés és agymunka lett beleinvesztálva, mint azt egy ilyen műfajú filmtől legtöbben várnák. Az egyik főszereplőnk Edward Dalton (Ethan Hawke), egy az öröklétnek nem különösebben örvendő vámpír, aki vezető hematológusként dolgozik egy hatalmas vérbankban. A cégnél az embereket haszonállatokként tartják, hogy a vért egyfajta aratógépekkel kinyerjék belőlük, az állomány azonban vészesen fogyóban van. A vámpírközösség azon tagjai, akik nem jutnak elegendő mennyiségű vérhez mutációkon esnek át és visszataszító, ösztönlényként cselekedő szörnyekké alakulnak.
A vállalat vezérigazgatója, Charles Bromley (Sam Neill) a valódi nedűt pótolni képes mesterséges vér feltalálásával bízza meg kutatólaborjának tagjait. A pénzéhes mogul célja ezzel nem csak a szenvedő nép megsegítése, de az is, hogy a továbbra is eredeti embervérre vágyó, tehetős vámpíroktól szép summákat leakaszthasson. Edward ugyanakkor ezt nem támogatja - végülis ő még emberi eredetű vért sem fogyaszt, csakis állatokból származót, katonaként dolgozó öccse, Frankie (Michael Dorman) nagy bánatára és szégyenére. Edward élete fenekestül felfordul, mikor még életben lévő és szabadon utazó emberek kis csoportjába ütközik, kiket egy Audrey nevű nő (Claudia Karvan) és egy magát csak Elvis-nek hívó férfi (Willem Dafoe) vezet. Mivel szimpatikusak neki, elhatározza, hogy segít az embereken, de mint később kiderül, elképzelése sem volt arról, mi folyik a háttérben. Elvis - aki egykor ember volt, majd vámpírrá változott, és most újra emberként él - teljesen véletlenül rábukkant a vámpírizmus gyógymódjára, viszont nem tudja pontosan hogyan is hat, és miként lehetne tudományosan is replikálni azt. Ez a feladat Edward-é, és ha sikerrel jár, a kezükbe kerülő tudás végzetes lehet a Földön élő egész vámpír populáció számára. A dolgok persze már a kezdetektől sem mennek zökkenőmentesen, sőt, a gyógymód is hamarosan nem várt fordulatot produkál.
A Spierig fivérek 2003-ban megjelent debütáló rendezésükkel, az egyéni hangvételű, humoros, látványos és vérfagyasztó Zombik városával (eredeti címén Undead) már egyszer sikeresen új életet leheltek egy akkor még éppen hogy csak ismételten éledező horror-zsánerbe. A Daybreakers-szel ilyen babérokra már nehezen törhetnek, a vámpírláz ugyanis teljes fordulaton pörög már, de legalább érdekes alternatívát nyújtanak a nyáltengerrel szemben, amit az Alkonyat és klónjai prezentálnak. Spierig-éknek kijár az elismerés, mert a lassan 100 éves mozgóképes múltra visszatekintő vámpír fikción belül még mindig képesek voltak valami újat, innovatívat találni. A forgatókönyvük talán lehetne kidolgozottabb, és kerekebb, mivel még a legjobb ötleteket sem lehet sokáig nyúzni másfél órán belül, főleg ha a játékidő körülbelül felénél kezdünk kifogyni belőlük, de még így is talán ez a legtöbb szórakozás, amit vámpírfilm képes volt nyújtani a Penge-trilógia óta. Ha a Daybreakers egy TV-film lenne, vagy egy tévésorozat pilot epizódja, csillagos ötöst érdemelne, egészestés mozis produkcióként azonban nem teljesen tud megállni a lábán. Ha az eredetiség és a lenyűgöző koncepció jelentik a Daybreakers erősségét, akkor a kohézió hiánya és az akciójelenetek a gyengeségeit.
Nem mintha az akciójelenetek rosszul néznének ki, és nem lennének jól megkoreografálva, mert valójában nincs velük ilyen téren gond. Egyedül annyi, hogy olyan kötelező szaguk van, mint ha csak féltek volna a készítők, hogy a közönség nem fog tudni befogadni egy kicsit összetettebb (de egyébként nem túl bonyolult), robbanásoktól mentes, inkább a dialógusokra koncentráló vámpírfilmet, aminek nem Bella Swan és Edward Cullen a főszereplők neve. A számítógépes effektusok tisztességesek, a költségvetésből azért futotta mindenre, és látszik, hogy nem akartak többet vászonra vinni, mint azt erőforrásaik engedték. Autós üldözések, szörnyek, és hasonló finomságok várnak ránk.
A színészi munkák változó minőséget képviselnek. Egyrészről ott van Ethan Hawke, mint a meghasonlott vámpír, ki nem tudja eldönteni melyik oldalt képviselje, hiszen az emberi énje sokkal erősebb, mint a többi kollégában. A karakter egyáltalán nincs rosszul megírva, és Hawke-tól is láttunk már nem is egy kiváló alakítást, most mégis egészen pocsékul, szürkén teljesít. Hiteltelen és unott, mint ha csak kényszerből, a pénz miatt vállalta volna a szerepet. Sam Neill úgyszintén gyengébb, mint megszokott önmaga. Hawke-nál ugyan valamivel jobb, de akkor is többet kezdhetett volna Bromley figurájával - kinek lánya nem hajlandó a vámpírok közé állni, mert betegségként tekint az állapotra.
Velük ellentétben Willem Dafoe csodálatos, a túljátszás határán mozog, de mégsem esik a ló túloldalára, és kora ellenére is rengeteg energiát belead Elvis karakterébe. Hasonlóan kiváló Claudia Karvan, az ausztrál színésznő, kit hazájában jól ismernek, már gyerekként, a 80-as években elkezdett filmekben szerepelni. Ő Elvis női megfelelője, ami a harciasságot illeti, de mindeközben a feminim vonásai is megmaradnak természetesen. Összességében, ha mérleget vonnánk, az biztos, hogy több pozitívum van a Daybreakers-ben, mint negatívum. A film tele van ötletes megoldásokkal, könnyebben észrevehetőekkel és kisebb nüanszokkal egyaránt. Ahogy a vámpírok berendezkedtek társadalmilag (a nap elől való védekezés, a vért szolgáló talponállók), egészen lenyűgöző, szinte azt sajnáltam a legjobban, hogy nem láthattunk sokkal több részletet a mindennapjaikból. Mindez könnyen elfelejthetteti velünk, hogy pörgős akcióból gyakorlatilag minimális dózist kapunk csak, azt, hogy a főszereplő vámpírt megformáló Ethan Hawke szörnyen bágyadt fejet vág az egész film alatt, és a nem éppen tökéletes befejezést is. A Spierig testvérek old school stílusa valakinek tetszeni fog, valakinek nem, ez elkerülhetetlen. Valószínűleg a fiatal generáció inkább az új, divatosabb vámpírfilmeket preferálja, az idősebbek pedig majdhogynem nosztalgiával fognak a Daybreakers-re tekinteni.
A Daybreakers - A vámpírok kora kihagyhatatlan film mindenki számára, aki élvezte a Penge és/vagy az Underworld valamennyi, vagy bármelyik részét, illetve azoknak is, akik unják az Alkonyat-lázat, és valami teljesen eltérőt keresnek. A történet magával ragad minket, a színészek mindegyike legalább tűrhető, de inkább jobb szinten teljesít, és még akcióból, vérből sincs hiány. Ami leginkább a szememet szúrta az, hogy olyan volt a film, mint ha csak egy második részt, illetve egy további sorozatot készítene elő (amire meg is van az esély), a készítők ennél többre is képesek lehettek volna. Hálistennek még így is klasszisokkal jobb az eredmény, mint a legutóbbi Alkonyat-film.
Majd ha utamba kerül megtekintem. 
