A Csempészek valójában a jelenleg felettébb divatos újrafeldolgozási hullám meglovagolásával, a 2008-ban Reykjavík-Rotterdam címmel debütált izlandi film remake-jeként született meg - és, ahogyan a mozikban januárban bemutatkozott A tetovált lány esetében láthattuk, itt sem vacakoltak túl sokáig a repetával. A történet érdekessége, hogy az eredeti, a kritikusok elismerését is kivívó mű főszereplője, egy bizonyos Baltasar Kormákur nevezetű izlandi úriember kapta a remake rendezésének lehetőségét. Az újabb, némileg átírt verzió elkészítése mögött álló elsődleges motiváció nyilván az volt, hogy a jól elsült, ám nyelve és ismeretlensége okán viszonylag kevés nézőhöz eljutott Reykjavík-Rotterdam-sztori minél szélesebb közönség számára legyen hozzáférhető, s ezáltal természetszerűleg minél nagyobb - mozijegy, DVD és egyéb média értékesítése formájában jelentkező - bevételt hozzon.
Kormákur saját ötlete nyomán maga járt utána a remake elkészítésének, s végül - a sztorira rögtön ráharapó Wahlberg mellett - a Working Title produkciós cégben lelt támogatóra, akik minden további nélkül rá is bízták a rendezői széket. Ezen lépés mögött - a nevesebb rendezők gázsiján való spóroláson kívül - nyilván azon szándék húzódott meg, hogy biztosítsák az eredeti alkotás minőségének megfelelő "konverziót", s közben ne kelljen viaskodni egy nevesebb és a nagyköltségvetésű filmek terén tapasztaltabb, határozott vízióval rendelkező direktorral. Az eset pikantériája azonban, hogy a Csempészek korántsem lett olyan figyelemreméltó, mint az izlandi változat...
A kritikánk tárgyát képező akció-thriller ugyanis nem sok újdonságot hoz a műfajba, minthogy számtalanszor láthattunk már ilyesmit Hollywoodtól. A történet alapvetően ugyanazokból a sablonokból építkezik, melyeket a hasonló gengszerfilmektől már megszokhattunk: csempészek, keményfiúk, bandák, drogok, dollármilliók, bujkálás, tartozás, behajtás, bosszú, szinte minden extra nélkül. Mint már klasszikusnak (értsd: elcsépeltnek) számító elem, a cselekményben újfent főszerephez jut a "tényleg ez lesz a legutolsó meló, azután kiszállok" motívum is, amit a jó útra tért, immáron kizárólag riasztórendszerek legális telepítésében utazó Chris Farraday (Wahlberg) süt el aggódó felesége, a csinos boltosnő, Kate (Beckinsale) előtt. A kiváltó ok pedig nem más, mint Kate ifjú és meggondolatlan öccsének, Andy-nek (Caleb Landry Jones) azon lépése, hogy elvállal egy drogcsempész melót a könyörtelen maffiózó Tim Briggs (Giovanni Ribisi) számára, az értékes árut azonban a tengerbe pottyantja egy váratlan vámellenőrzés alkalmával.
Mivel Chris a bandák világában uralkodó farkastörvények ismeretében tökéletesen tisztában van a ténnyel, hogy ilyen esetekben nincs megbocsátás - amit mellesleg Andy Briggs és emberei általi alapos helyben hagyása, illetve a srác bűntársának hidegre tétele, majd Chris feleségének és két fiának felemlegetése is megerősít -, hősünk úgy dönt, belevág a Panamát megcélzó csempészakcióba. Azt persze tudni kell - illetve nem kell, csak lehet -, hogy már Chris éppen börtönbüntetését töltő apja is nagyban űzte az ipart, amikor a gyerek még azt sem tudta kimondani, hogy "marihuána", s bár az öreg határozottan ellenzi szeretett fia kockázatos tervét, mégis segít neki feljutni arra a konténerhajóra, melyen korábban ő maga is csempészkedett, Camp kapitány (J.K. Simmons) nagy bánatára. Így hát Chris legjobb cimborájára és bizalmasára, Sebastian Abney-re (Ben Foster) bízza családja védelmét, majd régi barátja, Danny Raymer (Lukas Haas) és a bajkeverő Andy oldalán, na meg a hajón szolgáló haverokkal útnak indul "panamázni".
A cselekményt tehát magától értetődő módon Amerikára adaptálták - egyrészt a Dél-Amerikából az USA-ba irányuló csempészet közismert és nagyszabású voltának köszönhetően, másrészt a látvány és a hollywoodi filmeken szocializálódott közönség kedvéért. Való igaz, az egzotikus és felhőkarcolókkal tarkított Panama City-be tett hajókirándulás, majd a város kevésbé esztétikus részein zajló akciózás egyfajta unikumnak számít, a narratíva üressége és fanáziátlansága azonban sajnos nem képes valódi élvezeti értékkel felruházni a látottakat. Maga a bonyodalom tulajdonképpen abból származik, hogy az akció természetesen nem a tervnek megfelelően zajlik, ezért hősünk és társai kénytelenek improvizálni, ami nem sok jóra vezet számukra - de számunkra sem.
Miközben egyik balul elsült momentum követi a másikat, a cselekmény túlságosan is nyakatekertté válik, a hasonló maffiatörténetek közhelyeitől azonban egy perce sem sikerül megszabadulnunk. Egyezkedés és nézeteltérés a gengszterekkel, autós üldözés, a szokásos lövöldözés és fegyverropogás, minden érzelemi tartalomtól mentes, tucatszámra kiosztott halál - nagyjából így lehetne összefoglalni a film csúcspontjának lényegét. Ily módon a Csempészek a szerencsétlen fordulatokon kívül nem sok meglepetést tartogat, melyek viszont szinte teljesen hatástalanok maradnak. Noha a történet előrehaladtával egyéb turpisságok is kiderülnek egyes szereplőkkel kapcsolatban, ezeken a harcedzett nézők úgyszintén nem fognak meglepődni, legfeljebb unottan konstatálják: "fú, de szemét", vagy "hát igen, ez várható volt".
A filmet az sem teszi nézhetőbbé vagy netán élvezhetőbbé, hogy a narratíva viszonylag könnyed hangvételben kezd és zár, a humor azonban egyáltalán nem a produkció erőssége. Akad néha egy kis visszafogott poénkodás, valamint nyúlfarknyi kikacsintások korábbi zsánerfilmekre (A szupercsapat, Az olasz meló), ám egyetlen igazán szórakoztató vagy emlékezetes momentum sem akad az egész játékidő alatt. A forgatókönyv thriller része sem eléggé erős: a cselekmény nagyon lassan pörög fel, és a kliséhegyek jóvoltából kevés olyan mozzanat található a filmben, amikor valóban izgulni lehetne. A feszültségkeltés nehézkes, a cselekmény a beépített fordulatok ellenére is hamar kiszámíthatóvá válik, és egy idő után már a feleséget és a gyerekeket ért ismétlődő zaklatások és támadások sem annyira félelmetesnek, mint inkább unalmasnak és bosszantóan hatnak.
Az egyhangú filmélményt - már amennyire élménynek lehet titulálni - sajnos az akciójelenetek sem igazán dobják fel, mivel - a korrekt fényképezés ellenére - sokkal inkább nevezhetők szokványosnak és átlagosnak, mintsem látványosnak. Habár dícséretes, hogy az alkotók igyekeztek mindent kézzelfogható eszközökkel, a számítógépes grafika mellőzésével létrehozni, a jelek szerint a hollywoodi viszonylatban egyébként sem soknak számító 25 millió dolláros költségvetés nagy részét alighanem gázsira és a kültéri, on location díszletre fordították. Ennek köszönhetően legalább a konténerhajók legénységének életébe, a tengeri fuvarozásba és a vámhatóságok munkájába engedett betekintés, bármily nyúlfarknyi is legyen, mindenképp értékelendő. A keményvonalas bűnözők kegyetlen farkastörvények által uralt világának bemutatása viszont kis jóindulattal élve is csak felemásra sikeredett - a narratíva helyenként igencsak repetitív, ahogyan bizonyos motívumok újra meg újra megismétlődnek, miközben a bonyodalom valódi ötlet és csavarok híján csak nyúlik tovább és tovább, mint a rétestészta.
A forgatókönyv végül mégis azon bukik el, hogy a karakterábrázolás túlságosan felszínes, miáltal - a végkifejletet megelőző, emocionális tetőpontig legalábbis - még egy, az átlagnál több empátiával megáldott nézőnek sem könnyű feladat együttérezni a főbb szereplőkkel. Ennek tükrében aligha meglepő a kijelentés, hogy a színészi alakítások sem kiemelkedőek - a meglehetősen lapos forgatókönyvet ugyan kellőképpen kiszolgálják, és mindenki teszi a dolgát a tőle elvárható szinten, igazán drámai vagy feledhetetlen pillanatokkal azonban nem ajándékoznak meg bennünket. Mark Wahlbergtől semmilyen különösebb erőfeszítést nem igényel a keménykötésű csempész megformálása, míg az ellenpontját képező Geovanni Ribisi nem a megszokott főgonosz, sokkal inkább emberi gyengeségről árulkodó, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt bíró, ugyanakkor rendkívül alattomos figura. A baj csak az, hogy keveset szerepel, és akkor is repetitív módon, ami hamar egysíkúvá és unalmassá válik, miközben vajmi keveset tudunk meg Briggs valódi motivációjáról.
Kate Beckinsale-ben ugyan megvan a kellő keménység és érzékenység a családját féltő feleség és anya szerepéhez, neki is legfeljebb csak egy-két alkalommal kell jobban odatennie magát, azon kívül csupán asszisztál a férfiak játékához. A mellette gyakran feltűnő, Ben Foster által alakított Sebastian egy összetett szereplő, messze a legárnyaltabb karakter lehetne az egész történetben - ő viszont majdhogynem a befejezésig jellegtelen marad. Ez persze nem túl meglepő, hiszen a jellemfejlődés bemutatása szintén nem tartozik a forgatókönyv erősségei közé. Mint ahogy az emberi kapcsolatok ábrázolása sem túl meggyőző...
A különböző, bizonyos szempontból akár hétköznapinak is tekinthető, az élet által nehéz szituációkba sodort emberek sorsának összefonódása még viszonylag elfogadható és érzékletes módon került bemutatásra, míg azonban egyes mozzanatok meglehetősen erőszakosak, más jelenetek és reakciók túlságosan is visszafogottak, bizonyos karakterek pedig erőtlenül vagy hiteltelenül lettek ábrázolva, miáltal a film előrehaladtával a nézőben keltett realitásérzet inkább csökken, mintsem növekszik. Azon már talán senki sem csodálkozik, hogy a történet happy enddel végződik, vagyis a lezárás során mindenki elnyeri méltó jutalmát és büntetését, hogy azután a mennyben vagy a pokolban - netán a sitten - éljen tovább, amíg bele nem kerül egy másik forgatókönyvbe. Ettől azonban a produkció szerény sikerének fényében aligha kell tartanunk.
Az eredetiség teljes hiánya láttán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Csempészek végső soron csupán egy tucatfilm lett, s még annak a potenciálnak sem képes megfelelni, ami magában az alapötletben rejlik. Úgy tűnik, Kormákur ezúttal túlságosan is nagy fába vágta a fejszéjét - persze az is elképzelhető, hogy végül csupán egy bábu lett a filmbe fektető hollywoodi stúdiók kezében, akik egy igencsak gyenge forgatókönyvvel is megelégedtek a könnyű és biztos bevétel reményében. Persze a stúdióknak és az alkotóknak még így is bőven megérte anyagilag a konverzió, vagyis a remake elkészítése, hiszen az álomgyári mércével mérve viszonylag szerény bevételek már most, két hónappal az amerikai bemutatót követően is a gyártási költség többszörösére rúgnak. A másik oldalról, vagyis fogyasztói szempontból tekintve a kérdést: aki kedveli és ismeri a műfajt, annak a Csempészek nem feltétlenül ajánlott, legfeljebb "egynek jó" kategória lehet - egyébként inkább csak elkötelezett Wahlberg-rajongóknak...
Csempészek / Contraband (2012)
- Műfaj: Akció
- Hazai premier: 2012. március 22.
- Rendezte: Baltasar Kormákur
- Hossz: 110 perc
- Szereplők: Mark Wahlberg, Kate Beckinsale, Ben Foster, Giovanni Ribisi, Lukas Haas, J.K. Simmons, Caleb Landry Jones
- Forgatókönyv: Aaron Guzikowski
- Operatőr: Barry Ackroyd
- Vágó: Elísabet Ronaldsdóttir
- Zene: Clinton Shorter
- IMDb: 1524137/
- Gyártó: Working Title Films
- Forgalmazó: UIP-Duna Film
- Honlap: http://www.contrabandmovie.net/