Csatahajó filmkritika

Annak érdekében, hogy teljes legyen a haddelhadd, még a földönkívülieket is bevonták a történetbe, akik egy Földről küldött üzenetre válaszolnak oly módon, hogy egy kisebb flottával megtámadják szeretett bolygónkat, leigázás és forrásaink eltulajdonítása céljából. Mint megtudjuk ugyanis, a mostanság egyre-másra felfedezett exobolygók (Naprendszerünkön kívüli planéták) közül az egyiken az életre alkalmas körülményeket sejtenek tudósaink, ezért egy szupererős kommunikációs jeladó és műhold segítségével üdvözlik potenciálisan értelmes barátainkat. Az idegenek előretolt felderítő csapata azonban az adás vétele és bolygónk feltérképezése után támadásba lendül - ráadásul oly módon, hogy a Hawaii-szigetek közelében az óceánban landolva több mérföldnyi átmérőjű, áthatolhatatlan erőteret vonnak maguk köré, melyben egész véletlenül néhány hadihajó is bennreked.



Így már természetesen minden adott ahhoz, hogy a hihetetlenül fejlett technikával felvértezett lények hajói és a földi tengerészek rakétákkal és torpedókkal (!) lövöldözhessenek egymásra egy rögzített terület határain belül, miközben az egyik oldal magasabb rendű technológiája és fegyverarzenálja, a másik pedig furfangos stratégiája segítségével igyekszik a másik fölé kerekedni. Nyilvánvaló tehát, hogy a forgatókönyvírók megpróbáltak némi tudományos háttérrel és hihető magyarázattal szolgálni a látottak számára, ezt azonban, mint oly gyakran, ezúttal is kevés sikerrel tették. A földi fegyverekkel egyszer érinthetetlen, máskor sebezhető idegen gépeken, a nálunk jóval fejlettebb földönkívüli lényeket megszégyenítő detektálási megoldásokon és egyéb taktikai húzásokon kívül számtalan egyéb következetlenség található a filmben, minek köszönhetően teljesen felesleges a Csatahajóról mint sci-firől beszélni. Így viszont az eredmény egy hatásvadász, sokszor logikátlan, való- és életszerűtlen akciómozi lett, ami tulajdonképpen csak arról szól, hogy két harcoló fél a tengeren manőverezik, és ezalatt mi nézők az ezzel járó technikai látványosságokban, na és persze a különböző lövedékek röppályáiban, robbanásokban és hasonlókban gyönyörködhetünk.

Sam Shane (Brooklyn Decker) és Alex Hopper (Taylor Kitsch) az egyesülés küszöbén

Emberi szereplők persze azért akadnak, hiszen elvileg velük kell(ene) érzelmileg azonosulnunk és együtt izgulnunk, miközben ők minden veszély ellenére felveszik a kilátástalannak tűnő harcot a félelmetes ellenséggel. Többnyire tizenéves fiúk lévén elsősorban a jó képességekkel megáldott, ám huszonéves fejjel is felettébb szertelen és szétszórt Alex Hopper (Taylor Kitsch) szemszögéből követjük végig az eseményeket, aki jóval fegyelmezettebb és felelősségteljesebb bátyja, az amerikai haditengerészetnél szolgáló Stone (Alexander Skargsard) unszolására csatlakozik a kötelékhez. Ennek ellenére hősünk folyton valamilyen bajba kerül, ami azon kívül, hogy sikeresen elnyeri a gyönyörű fizikoterapeuta, Samantha "Sam" Shane (Brooklyn Decker) szívét, nem sok jóval kecsegtet számára.

Ott repül a kismadár!

Hiába szolgál ugyanis hadnagyként egy tekintélyes tűzerővel bíró rombolón, Sam apja, a keménységet és vasszigort árasztó Shane admirális (Liam Neeson) egyáltalán nem nézi jó szemmel a könnyelmű fiatalember és lánya kapcsolatát, ami alapvetően megnehezíti Alex számára a feladatot, hogy megkérje tőle választottja kezét. Ennek tetejébe érkezik az ismeretlen fenyegetés a tengerben landoló idegen gépek részéről, melyek véletlenül egy nemzetközi hadgyakorlat kellős közepén találják hőseinket. Amikor a hajóját ért támadást követően Alex feljebbvalói mind eltávoznak az élők sorából, az ifjú és tapasztalatlan hadnagyra hárul a feladat, hogy átvegye a vezető szerepét, és megmondja, hogyan is kéne eljárniuk szorult helyzetükben. Megfutamodásról természetesen szó sem lehet, ezért újdonsült kapitányunk bátor legénysége - köztük a vagány fegyverszakértő, Cora Raikes (Rihanna) - segítségével, valamint a USS Sampson parancsnokaként szolgáló bátyja és egy japán rombolót irányító riválisa, Nagata kapitány (Tadanobu Asano) oldalán felveszik a küzdelmet a földönkívüliek túlerejével szemben.



Túlságosan bonyolult vagy összetett történetre tehát nem számíthatunk - ugyanakkor nem is kell feltétlenül ismernünk az olcsó és közhelyszerű sztorit, hiszen az, ha ránézünk a főbb szereplők listájára, bőven elég hozzá, hogy rögtön átlássuk a film komolyságát. Taylor Kitsch neve egyáltalán nem cseng ismerősen bármilyen fajsúlyos produkcióval együtt emlegetve, és Alexander Skarsgard - aki az egyébként remek svéd színész, Stellan Skarsgard fia - is csak mostanában kezdi bontogatni szárnyait nemzetközi viszonylatban. Azt pedig, hogy nemigen volt szükség igazi színésznőkre a produkcióhoz, mi sem mutatja jobban, mint annak az elsősorban modellként ismert Brooklyn Deckernek az alkalmazása egy tőle szokatlanul sok vásznon töltött időt és szöveget kívánó szerepben, akinek eddigi cicababa-alakításai ennél, ha nem is jelentéktelenebbek, de többnyire jóval szerényebbek voltak.

A belevaló Cora Raikes (Rihanna) éppen tüzel

Ráadásul a Csatahajó egyben az énekesnő Rihanna színészi debütálását is jelenti, akit rögtön egy kőkemény katonanő szerepében láthatunk. Noha a filmben nyújtott alakítása nyilván őt sem teszi Oscar-várományossá, valójában nem is olyan rossz - arra legalábbis bőven elegendő a teljesítménye, hogy egy ilyen színészgárda mellett egyáltalán ne lógjon kis a sorból. Ami viszont a veterán Liam Neesont illeti, ő egyértelműen csak húzónévként került a produkcióba, hisz összesen legfeljebb negyed órát szerepel. Nyilván úgy volt vele, hogy amellett, hogy a történelmi jelentőségű Missouri csatahajón és Pearl Harborban forgathatott, még fizettek is neki érte (valószínűleg nem is keveset).

Shane admirális (Liam Neeson) az "örömapa" szerepében

Az eddig leírtak tükrében aligha meglepő a kijelentés, miszerint a Csatahajó tele van a szokásos, a hasonló filmekből már unásig ismert klisékkel és ciki párbeszédekkel. A karakterek gyakorlatilag papírmasék, a jellemfejlődés ábrázolása szinte nulla, a sztori pedig álszent és abszolút banális - arról nem is szólva, hogy mennyire elcsépelt, hisz nem egyszer láthattuk már, amint a hősies emberiség megmutatja a messziről hívatlanul érkezett idegeneknek, hogyan kell harcolni... Az utóbbi dolog pedig különösen akkor lehet probléma, ha az adott produkció nem képes helyükön kezelni a dolgokat.



Annak ellenére ugyanis, hogy a film az elején egész könnyedén indít, s egyszer-kétszer még valamiféle önirónia is kiérződik belőle, később, a csata hevében átvált világmegváltóan drámai akciózásba, és sajnos egészen a végéig teljesen komolyan is veszi magát. Akad ugyan egy-két tisztelgés a nagy elődök előtt, ám ezek nyúlfarknyiak, és a nézők többsége számára észrevétlenek maradnak. Ilyen összevetésben tehát a Csatahajó egyértelműen elmarad A függetlenség napja mögött, mely mozi annyival több ennél, hogy önmaga paródiájaként is kiválóan funkcionál. S míg Roland Emmerich megalomán, mégis ikonikussá vált alkotása valamilyen szinten mindvégig képes fenntartani a nézők érdeklődését a sok réteggel nem, humorérzékkel viszont annál inkább rendelkező főszereplők iránt, addig Peter Berg filmjéről távolról sem mondható el ugyanez. A Csatahajó készítői ugyanis a bevezetésben gyorsan, a lehető legegyszerűbb formában letudják a főbb szereplők és helyzetük bemutatását, hogy utána teljességgel az akciókra és a speciális effektusokra helyeződjön át a hangsúly.

Halo, ki van odabenn?

A látvány kontra karakterek és történet tekintetében tehát a Csatahajó a Transformers-filmek által kitaposott ösvényen halad, miáltal a produkció úgy is felfogható, mint a játékgyártó óriás Hasbro újabb támadása a filmipar ellen. Noha ezúttal más a rendező személye, Peter Berg ugyanúgy odavan a hajókért és a tengeri csatákért, mint Michael Bay a maga kis játékszereiért és a hatalmas robbanásokért. Ez esetben azonban némileg kilóg a lóláb, a Csatahajóban látott technológiák ugyanis különböző alkotásokból, filmekből és videojátékokból - mint például a már említett Transformers, játékfronton pedig elsősorban a Halo - lettek összeillesztve, ami egyértelmű fantáziátlanságról árulkodik. Mindez azonban mit sem számít akkor, ha az igazi főszereplők az amerikai haditengerészet szupermodern Aegis osztályú rombolói - na és persze az amerikaiak szemében jelképpé vált, ma már azonban csupán múzeumként funkcionáló, mintegy hetven éves (!) Missouri csatahajó, melyet a film végén azért még egyszer bevetnek, s természetesen nem is hiába.

Hajó a vége

Egyébiránt a forgatás során számos felvételt a haditengerészet gyakorlatozása közben rögzítettek, így legalább a hajókról készült képek jobbára igaziak. Nem mintha a számítógépes grafikával különösebb probléma lenne, ilyen szempontból is van mit nézni, hiszen a robbanások és egyéb hangeffektek is odavernek, ahogyan kell - ez azonban 2012-ben alighanem el is várható egy százmillió dolláros nagyságrendű költségvetésből készült produkciótól. Végső összegzésként elkönyvelhetjük, hogy a Csatahajó egy hamisítatlan látványfilm, illetve tech demo, amely a filmes trükkök jelenlegi tárházát kívánja csillogtatni - legfeljebb azért kár, hogy hiába próbál ennél többnek mutatkozni. Szerencsére a teljesen felesleges harmadik dimenziót nem erőltették az alkotók és a producerek, s legalább látvány szempontjából egy egészen korrekt mozit kaptunk. Így annak esetleg megérhet egy megtekintést, aki igazi agykikapcsolós szórakozásra vágyik - illetve a legtöbb fiatal legénynek, aki már elmúlt tizenhat éves.

Csatahajó előzetes