Börtönregény

Végtelenül nagy kár, hogy ha Gibsonról van szó, akkor inkább a kiszivárgott telefonbeszélgetéseitől, viharos kapcsolataitól, vagy vad vallási és politikai kijelentéseitől hangos a bulvár média, és nem a megjelenés előtt álló filmjeitől. Mert minden szélsőséges nézete és excentrikus viselkedése ellenére is az egykor Hollywood legnagyobb nevei közé sorolható sztárt az elmúlt fél évtizedben egészen nézhető darabokban láthattuk - még akkor is, ha egy kezünkön meg tudjuk számolni, mennyiben. A 2010-es A sötétség határán komor, komoly és profin megrendezett alkotás volt, tele kiváló alakításokkal, ám a közönséget nagyrészt hidegen hagyta a kicsit lassú folyású, és sötét hangulatú bosszú-thriller. 2011-ben A hódkórosban láthattuk viszont Gibsont, egy Jodie Foster által dirigált, karaktervezérelt, fekete komédiával fűszerezett drámában, ami egyáltalán nem volt rossz, de a mozinézőket még kevésbé érdekelte. A magyar keresztségben Börtönregény címet kapott legújabb próbálkozás viszont minőségben mindkettő fölé helyezhető, kiemelkedően szórakoztató produkció lett, és örömteli lenne, ha megkapná a megérdemelt figyelmet a moziba járók részéről is.



A film két bohóc maszkot viselő rabló menekülésével nyit. Egyikük az autó volánjánál ül (Gibson), míg a másik éppen a hátsó ülésen haldoklik egy lőtt sebnek köszönhetően. A párosnak sikerül átkelnie az amerikai-mexikói határon, ám a helyi rendőrség ott azon nyomban elkapja őket. Gibson karakterét bedugják az El Pueblito néven ismert, hírhedt mexikói börtönbe, míg a másik férfi nem ilyen szerencsés, és még korábban meghal. A főhős által csak a "legpocsékabb plázaként" aposztrofált hely (ami egyébként egykor valójában is létezett) egy betonfallal és őrtornyokkal körülvett kis falu, ahol a foglyok szabadon járhatnak-kelhetnek, ám természetesen senki sem hagyhatja el az építmény határait. Gibson alig tölt bent pár napot, és egyhamar elkezdi kiismerni magát a bentlakók között: amolyan sajátos belső mikrotársadalom működik az El Pueblitóban, ahol számos jól jövedelmező üzlet létezik, és megvannak a kint is megtalálható rétegek, úgy, mint a szegények, a dolgozók, valamint a mindent irányító, a hatalmat kézben tartó felső réteg. Ami forradalmi újításként kezdődött, nem telt sok időbe és hatékonyan operáló bűnteleppé vált, ahol a mocskos pénz és a fegyverek nagyobb erővel bírtak, mint az őrök vagy az igazgató szava.


Gibson, ezúttal hód-báb nélkül a kezén, kirobbanó formában van a Börtönregényben - talán egészen a Maverick hódító modorú, simlis cowboy-áig, de legalább a Visszavágó nagyszájú, nyúzott kinézetű, pitiáner tolvajáig kell visszamennünk, hogy ugyanennyire élvezetes játékot láthassunk tőle. A Börtönregény főszereplője egyfajta keveréke a színész korábbi, népszerű figuráinak: egy kicsit Martin Riggs, egy kicsit Porter, sőt egy csipetnyi Mad Max is vegyült bele. Az ismerős huncut mosoly, a sejtelmes tekintet, és a felsorolt ikonikus karakterek minden egyéb ismertetőjegye újra jelen van. A Börtönregény mindvégig névtelen maradó főhőse a klasszikus kedvencek egybegyúrt amalgamációja, mindössze az idők során begyűjtött harci sebekkel bővülve, több ránccal az arcán, és több ősz hajszállal a fején.


A most debütáló Adrian Grunberg - aki Gibson Apocalypto-ján, illetve A sötétség határán forgatásán is segédrendező volt - ugyan kicsit bizonytalan kézzel vezényel, de összességében remek munkát végez. A film hangvétele itt-ott egyenetlen, hiszen becsúsznak egy picit talán túlzottan drámai, vagy épp ellenkezőleg, végletesen komikus pillanatok, és a kettő szélsőség egy-két alkalommal érezhetően ütközik, aminek az eredménye egy-egy alapos fejvakarás lehet, de ez mit sem von el a film értékéből. Másfelől Grunbergnek láthatóan van érzéke a kőkemény realitás ábrázolásához, a leplezetlen erőszakhoz, és explicitáshoz, ami az egyik legfontosabb elem egy ehhez hasonló történetben, a hitelesség létrehozásában.

A Börtönregény tulajdonképpen a Gibson által megformált, a végefőcímben csak sofőrnek (Driver) nevezett karakter kálváriája, amely egynél jóval több szálon fut, és melybe beleszövődik számtalan szereplő, köztük egy 9 éves gyerek (Kevin Hernandez), aki elítélt édesanyjával (Dolores Heredia) él a börtönfaluban; Javi (Daniel Gimenez Cacho), az El Pueblito kiskirálya; a korrupt mexikói rendőrség; egy Frank nevezetű drogbáró (Peter Stormare) és csatlósai; valamint egy gerinctelen ügyvéd is. A történéseknek még további súlyt ad egy egyre sürgősebbé váló májátültetésről szóló, kezdetben igencsak rejtélyes mellékcselekmény is. A szálak és velük együtt az egyre fokozódó kalamajka résztvevői végül persze összefutnak, a kirakós darabjai találkoznak egymással, és a kép teljessé lesz. A Börtönregényt az teszi olyan nagyszerűvé, hogy (a valamelyest döcögős kezdés kivételével) a teljes játékideje alatt képes lekötni minket, érdekes karakterekkel áll elő, frappánsan megírt sztorival bír, viszonylag feszes a tempója, és a színészi gárdában sincs egy igazi kutyaütő sem. Persze nem szabad megfeledkezni róla, hogy ez egy teljes ízében Mel Gibson-film, és nélküle aligha lenne ekkora ereje, vagy mondjuk nosztalgikus varázsa.


Gibson a főszerep eljátszása mellett produceri és írói feladatokat is ellátott a Börtönregény készítése során, így a felelősség minden bizonnyal nem kis része az ő vállán nyugodott. Ez azt is jelenti, hogy több mint valószínű az is, hogy részben az ő keze nyomát viseli magán a film kopottas, koszos vizualitása, old school hangulata, vagyis kivette részét mindezek kialakításában. A Börtönregény akár 20 évvel ezelőtt is megjelenhetett volna, és gyakorlatilag semmilyen változtatáson nem kéne átesnie ahhoz, hogy valakivel könnyedén elhitessük, a 80-as évek végén, vagy a 90-es évek elején készült. Azért a Gibsont támogató aktorokra sem lehet panaszunk: mindegyikük egytől egyig kiválóan teljesít. A belga operatőr, Benoit Debie szélesvásznú kompozíciói gyönyörűen átadják a poros, izzadt mexikói környezetet, a helyszínhez illő latin-amerikai dallamok pedig gunyoros viccek céltáblájaként, de egyben aláfestő zeneként is funkcionálnak.


Még ha nem is fog eredetiségéről elhíresülni, és formabontónak sem mondható egyáltalán, a Börtönregény mégis csak egy rendkívül jól sikerült film. Mindenkinek kiemelten ajánlott a megtekintése, aki szereti a krimit, az összetettebb, több szálon is futó, de azért követhető cselekményt, az akciót, a thrillert, a drámát, a realisztikus és vérbő erőszakot, a finoman adagolt fekete, ironikus humort, na és végül, de nem utolsó sorban azoknak, akik már régóta hiányolták a megszokott formáját hozó Mel Gibsont. A jelenlegi mozimegjelenések palettáját elnézve, alig tudok elképzelni ideálisabb választást, ami a Börtönregénynél felhőtlenebb szórakozást nyújtana a nyári forróság idejére. Válasszunk ki magunknak egy kellően hűvös mozitermet, és adjuk át magunkat másfél órára ennek a lebilincselő erejű filmnek.