Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
DNS
Ashton Kutcherrel kapcsolatban alighanem közismert tény, hogy a markáns korkülönbség ellenére a nála majdhogynem egy teljes generációval idősebb sztárszínésznővel, Demi Moore-ral kötötte össze az életét immár jónéhány esztendeje, és románcuk jelenleg is tart. Talán kevésbé köztudott, ám külső adottságai alapján kézenfekvőnek látszó információ róla, hogy a 90-es években modellként kezdte karrierjét, mielőtt meghallgatásokra járt vagy színészkedni kezdett volna. Az viszont valószínűleg nem sokunknak jutna eszébe a neve hallatán, hogy a színészkedés mellett már befektetőként is részt vesz a filmkészítésben, pedig általában elmondható, hogy a befutott, elegendő hírnévre és dollárra szert tett filmsztárok előbb-utóbb rendre hasonló útra lépnek. Ennek fényében viszont már nemigen csodálkozhatunk rajta, hogy a Bérgyilkosék című mozit a Katalyst Media jegyzi, ami a még mindig csupán 32 éves Kutcher saját produkciós cége - ily módon persze az is nyilvánvalóvá válik, hogy a női szíveket megdobogtató színész neve nem véletlenül szerepel a producerek listáján. Így az is könnyen elképzelhető, hogy az alkotás egyik főszerepe és elkészítése mellett már az előkészületekbe sem kevés beleszólása lehetett - többek között a többi szereplő kiválasztásába, melynek eredményeképpen az egyre felkapottabb Katherine Heiglt választotta elsőszámú partneréül.
Érdekesség, hogy a film eredetileg a Killers, azaz "Gyilkosok" címet viseli - micsoda cím! Persze nyilvánvaló, hogy mostanság a rövid és frappáns titulusok divatja hódít az álomgyárban - ennek ellenére biztos, hogy ha rajtam múlik, akkor inkább egy, a gyilkosságok esszenciáját és mozgatórugóit boncolgató pszicho-thrillernek adnék ilyen címet, nem egy könnyed hangvételű komédiának. Ha ilyesmiről nincs is szó, a film nézése közben fokozatosan kiderül, hogy a könnyed hangvétel csak egyfajta álca - az alkotók látszólag inkább a feszültség növelésére fektették a hangsúlyt, ami sajnos egyáltalán nem jött össze nekik. A Bérgyilkosék némileg hasonló felállással indít, mint a vele gyakorlatilag párhuzamosan forgatott Kéjjel-nappal című akció-vígjáték: adott egy profi bérgyilkos, illetve egy szemrevaló hölgyemény, aki előbbi kilétét nem ismerve benne véli felfedezni álmai férfiját. Sajnos attól függetlenül, hogy az utóbbi film forgatókönyve talán még később is született, tehát még az sem biztos, hogy a jelen produkció "kölcsönzött" tőle, s nem fordítva, a Bérgyilkosék alapötlete így is teljességgel nélkülöz mindenfajta eredetiséget vagy kreativitást, és a Kéjjel-nappalhoz képest bizony jó adag minőségnek is a híján van.
Miközben a CIA-szuperügynök Spencer Aimes (Kutcher) Ferrari cabriójával száguld a francia Riviérán legújabb szupertitkos küldetése felé, a szuperóvatos és mindig megfontolt típus Jennifer "Jen" Kornfeldt (Heigl) nyaralni érkezik a szüleivel (Catherine O'Hara és Tom Selleck) a napsütötte Nizzába. Megtudjuk, hogy a lány valójában az udvarlójával jött volna, aki még az utazás előtt szakított vele, így végül a szülei kísérték el erre a "felejtéstúrára". A dolog azonban a vártnál is jobban sikerül, ugyanis Jen már a hotel liftjében felfelé menet szembe találja magát az úszónadrágos és ebből kifolyólag természetesen félmeztelen Spencerrel, minek hatására még a vitaminrágásról is rögtön megfeledkezik. A kezdeti kínos hallgatás után aztán átesnek a kötelező bemutatkozáson, és a férfi randira hívja a félénk és zavarodott Jent. Az este kissé szokatlanul és furán, ám végeredményben mégiscsak jól sikerül, és a remek gének, illetőleg a hormonok végül megteszik hatásukat: a fiatalok a köztük fennálló ellentétes tulajdonságok ellenére elkerülhetetlenül egymásba szeretnek. Látszólag minden jól alakul, csak épp Spencer elmulasztja közölni Jennel, hogy fő tevékenységeként veszélyesnek ítélt emberek hivatásszerű likvidálásával foglalkozik...
Ahogy már az első jelenetek alkalmával kiderül, Jen apja szüntelenül zrikálja lányát sikertelen pasiügyei és túlzott óvatossága miatt, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy az egyébként nagyon is szemrevaló Jen miért válhatott olyan körülményes, unalmas, biztonságra törekvő és bátortalan nővé, mint amilyen. Ez persze minden bizonnyal csak poén akart lenni, mivel maga Mr. Kornfeldt a megtestesült merevség és bizalmatlanság - a folytonos kritizálás és szőrszálhasogatás mellett még csak a szülők hotelszobájától egy emelettel feljebb lévő szobával sem, csupán a szomszédos lakosztállyal elégszik meg egyedülálló lánya számára -, miközben Mrs. Kornfeldt szíve szerint még harmincéves korában is vitaminokkal tömné egyetlen kislányát. Nem meglepő módon tehát a film részben az udvarló-após ellentétre alapoz, amikor a homályos háttérrel rendelkező Spencer megkéri Jen kezét annak igencsak gyanakvó apjától, illetve a későbbiek folyamán többször is, például amikor az ifjú férj születésnapi bulijára készülnek. A másik vonalat Spencer munkája, illetőleg annak hatásai képezik, melyek eredményeképp a film közepére elszabadul a pokol - hogy azután a játékidő végére ismét teljesen leüljön a sztori.
Habár a fergetegesnek épp nem mondható - fogalmazzunk úgy: korlátozottan vicces - kezdést követően még bármilyen irányba el lehetett volna vinni a produkciót, akár cselekmény, de elsősorban hangulat tekintetében, ehelyett egy teljesen banális, helyenként összefüggéstelen és totálisan érdektelen forgatókönyvet kapunk. A történet unalmas, valódi fordulatoktól és igazi izgalomtól mentes, a humorosnak szánt helyzetek pedig általában nem annyira szórakoztatóak, mint inkább kínosak, és a főszereplők is legfeljebb mérsékelten jópofák, mintsem viccesek. Sőt az alkotók mintegy központi drámai fordulatnak szánva még a végletekig lerágott csont kategóriába tartozó "utolsó munka" szindrómát is bevetették, melynek értelmében Spencer ki akar szállni a profi gyilkos és a szupertitkos CIA-ügynök szerepéből, hogy végre békében élhessen szeretteivel, ami persze nem sikerül neki, ráadásul szembefordítja korábbi megbízóival. A dolog erkölcsi oldalával kapcsolatban még egy kisebb filozofikus vitának is szem- és fültanúi lehetünk - bármennyire is erőlködnek azonban a komoly képet vágó színészek, illetve a hiteles konfliktushelyzet és feszültség megteremtéséről csupán álmodó filmkészítők, egy gyenge forgatókönyvből származó és teljesen megalapozatlan szituáció valósnak tűnő illúzióját ők sem képesek ledugni a szemfüles néző torkán.
A gyenge történet másik jellemző momentuma, hogy a bevezető rész után három évet ugrunk az időben, és Jen csak ezután jön rá, kicsoda a férje valójában - Spencer ugyanis egészen addig megússza mindenféle halovány ködösítéssel. Egyszercsak azonban a férfi arra eszmél, hogy látszólag mindenki rá, és egyúttal szeretve féltett feleségére vadászik, ami alighanem annak a kimondatlan közhelynek köszönhető, hogy az ember sajnálatos módon nem szakíthat minden további nélkül bűnös múltjával. Ekkor hirtelen felpörögnek az események, akció akciót követ, az egész azonban öncélú és egyáltalán nem "húzza be" a nézőt - a szereplőkkel nem tudunk ténylegesen együtt érezni, jobbára teljesen közömbösek maradnak, mivel igazán markáns karakterek sincsenek, csupán egy-két típusfigura, klisékkel megtöltve. A legnagyobb baj talán mégis az, hogy az idő előrehaladtával a film egyre komolyabban veszi magát - ami sajnos egyre jellemzőbb "típushibának" tűnik a hollywoodi történetek esetében -, és egy csepp önkritikát vagy öniróniát sem képes gyakorolni.
A dolgok odáig fajulnak, hogy a pár egy idő után már nem bízik senkiben - Spencer például a teljesen ismeretlen áruházi eladótól is félti az életüket -, és az egész történet átmegy egy feszültségtől totálisan mentes paranoid menekülésbe. Ettől azonban a film egyáltalán nem válik thrillerré, hiszen annak elengedhetetlen kelléke lenne az izgalom. Igazi humor híján viszont valódi komédiának sem nevezhető, az akciók pedig önmagukban véve egyáltalán nem kiemelkedők az átlaghoz képest, ugyanakkor banálisak és még a Mr. és Mrs. Smith-ben látott pikantériát is abszolút nélkülözik, melyek azt a mozit legalább részben működőképessé tették. Habár Heigl és Kutcher kétségtelenül jól mutat egymás mellett a vásznon, azt egyáltalán nem lehet elmondani róluk, hogy csak úgy szikrázik körülöttük a levegő. Na persze a jeleneteik sem igazán úgy lettek megírva, hogy erre, vagy akár valódi színészi kvalitást igénylő momentumokra sor kerülhessen - ily módon még ezek a nem éppen briliáns színészek sem tudják kihozni magukból annak a maximumnak a töredékét sem, ami bennük van. A Tom Selleckhez hasonló karriert befutott, régebben szebb napokat látott szereplők kapcsán pedig - csakúgy, mint bármely, hasonló kaliberű filmben való részvételük során - az embernek óhatatlanul az jut az eszébe, hogy az ilyen igénytelen és nyilvánvalóan nem a kihívás miatt elvállalt szerepekkel nem igazán öregbítik, mint inkább aláássák saját hírnevüket. Sajnálatos módon Mr. Kornfeldt még Robert de Niro jellegzetes Apádra ütök-figurájához képest sem rendelkezik bármiféle mélységgel vagy karakterrel, szinte csak lebeg a vásznon, mint valami súlytalan és igazi jelentőség nélküli dekoráció.
A Bérgyilkosékat sajnos menthetetlenül áthatja az ötlettelenség, ami éppen az olyan lenyúlásokat nézve a legszembetűnőbb, mint például a "Bizalom Köre". A legjobb, de legalábbis értékelhető vagy karakteres jelenetek szinte kivétel nélkül szerepelnek a trailerben, vagyis egy tipikusan megtévesztő moziról beszélhetünk, melyről az előzetes alapján könnyen mást gondol az ember, mint ami az igazság. Ráadásul a film megtekintése közben az embernek gyakran támad az az érzése, hogy az alkotók hülyének nézik, ami régen rossz, ha már érezni is lehet... Az egyébként sem fergeteges kezdést követően a produkció fokozatosan egyre csak gyengébb és még élvezhetetlenebb lesz, amit a siralmas és latymatag befejezés mintegy "megkoronáz". A zene ugyan még elmegy, de az is elsősorban az izgalmakat teljesen nélkülöző akciókat próbálja támogatni - néha pedig pontosan a csend az, ami még kellemetlenebbé tesz egy-egy amúgy is kínos, mindenfajta humortól és (ön)iróniától mentes szituációt. Így végül a film éppen azon a téren bukik el, melyet - feltehetően - egyetlen céljául tűzött ki, ami nem más, mint a szórakoztatás.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Bérgyilkosék jó eséllyel pályázhat mindhárom híres főszereplő - Kutcher, Heigl, valamint Selleck - eddigi legrosszabb szerepének címére, pedig mindegyikük szerepelt már igencsak gyenge filmekben. Ami Ashton Kutcher produkciós pályafutását illeti, a fiatalember nyilván még keresi a maga útját, de talán jobban tenné, ha legközelebb inkább kétszer is meggondolná, milyen forgatókönyvbe fektet be, mivel jelen alkotás még a gyártási költségeket is alig hozta vissza a júniusi amerikai bemutató óta. A film "fogyasztási értékére" vonatkozóan pedig felesleges is lenne több szót vesztegetni - legfeljebb azoknak ajánlható a megtekintése, akik megelégszenek Ashton Kutcher felsőtestének vagy Katherine Heigl nem épp megvetendő idomainak és fehéren csillogó fogsorának látványával, illetőleg még esetleg azoknak, akik az átlagnál jóval nagyobb empatikus képességük révén tudnak azonosulni a helyenként ürességtől kongó karakterek éppencsak átérezhető problémáival.
