Banki meló filmkritika

Azt gondolnánk, a műfaji film ezzel szemben biztos pálya, ahol nem lehet hibázni, akár nulla kreativitással is egy nézhető darabot sikerülhet összehozni. Pedig nem így van, a zsánerfilm legalább annyira kétesélyes kimenetelű, mint a szerzői film, sőt, még inkább az; vagy összejön, vagy nem, köztes lehetőség nem igazán létezik. A műfaji film ugyanis íratlan szabályokkal bír, amelyekkel mégis minden néző tisztában van, klisékre épül, ugyanakkor nem lehet kiszámíthatóan klisés, és ennek az egyensúlynak a megtalálása roppant nehéz feladat elé állítja az írókat, rendezőket.


A Banki meló is műfaji film, mégpedig úgynevezett heist film. Leginkább az akció, illetve a krimi alműfajaként lehet rá tekinteni, nélkülözhetetlen motívuma pedig a rablás. Tekervényes, fordulatokkal teli történet jellemzi, amely leggyakrabban, de persze nem kizárólagosan, egy bank kifosztása körül forog. A Banki melónak sikerült megugrania azt a viszonylag magas lécet, ami a szórakoztató, de egyben intelligens műfaji filmet elválasztja a kliséhalmaztól. Ez nagymértékben köszönhető a rendezőnek, Roger Donaldsonnak, aki korábban, A leggyorsabb Indiannal vagy a Tizenhárom nappal már bizonyította, hogy képes valóban zseniális munkára; neki köszönhetően A banki meló az utóbbi tíz év egyik legjobb angol filmje, amelyen nem szerepel Guy Ritchie neve - már ha ez jelent egyáltalán valamit.

A film története (jórészt) valós eseményeken alapul, mégpedig egy 1971-es londoni bankrabláson, amely különlegessége, hogy megannyi, máig elvarratlan szála, és a királyi családhoz való állítólagos kötődése miatt egyfajta városi legendává nőtte ki magát az évek során. A rablóbanda egy több, mint 12 méterrel távolabb lévő boltból ásott el egészen a Lloyds Bankig, amit sikeresen ki is rámoltak, mindössze egyetlen hibát vétettek: a fúrást végző tagok és a szemközti ház tetején lévő őrszem közötti rádióbeszélgetést sikerült egy hobbirádiósnak rögzítenie. A felvételeket a rendőrség a rádióadókon keresztül nyilvánosságra hozta, négy napig tartó hírezés, és egyéb média hercehurca után azonban a brit hatóságok az ügyet az úgynevezett D-Notice által védetté tették - magyarul az államhatalom utasította a médiát a teljes hallgatásra.

A nagy titkolózás vezetett oda, hogy a lakosság körében a szóbeszéd, pletykák útján megannyi lehetséges válasz keletkezett, ezek legtöbbje valamilyen módon a királyi család, vagy a parlament valamelyik tagjához vezettek. A film ezen verziók egyikét dolgozza fel dramatizált módon, fiktív elemekkel dúsítva, a neveket megváltoztatva. A készítők állítása szerint egy belsős segítő is rendelkezésükre állt, tőle kapták azt az információt is, amelyet végül felhasználtak a filmben, mely szerint a titkos banki széfek egyike Margaret hercegnőről készült kompromittáló felvételeket tartalmazott, és az egész rablás azok megszerzésére irányult.


A filmben Jason Statham játssza Terry Leathert, egy volt kisstílű bűnözőt, aki jó útra tért, és használtautó kereskedő lett, ám nyakig van az adósságokban. Egy régi ismerős, az ex-modell Martine Love (Saffron Burrows) keresi meg, és ajánlja fel számára a banki melót, amelyet kis hezitálás után el is vállal, majd összeszedi csapatát (Terry-hez hasonló módon lecsúszott alakok), és nekilátnak a busás hasznot ígérő feladatnak. Amiről nem tudnak az, hogy mindeközben a háttérben milyen erők mozgolódnak - hamarosan pornócézároktól kezdve fekete radikálisokon át a korrupt rendőri erőkig, gyakorlatilag az egész londoni alvilág rájuk hajt.

A Banki meló garantáltan nem váltja meg a világot, még a megszokott műfaji elemekhez sem tesz hozzá fikarcnyi újat sem, de élvezetes, genuin filmélményt nyújt. Statham ugyan továbbra sem tud színészi játéknak nevezhetőt produkálni, de sokkal életteljesebb, dinamikusabb, mint az utóbbi években, Burrows gyönyörű femme fatale, és a legfeljebb csak arcról ismert, névtelen mellékszereplők is kiválóak. Donaldson hálistennek elég időt szán a két főszereplőn kívül a rablóbanda többi tagjának személyiségére, életére, így eléggé megismerhetjük az ő karaktereiket is - persze megkönnyíti a dolgát, hogy nincsenek tucatnyian, mint mondjuk az Ocean?s Eleven filmek esetében.


Donaldson sokoldalú rendező, igyekszik a témát a lehető leginkább kihasználni, minden lehetőséget megragadni, de rengeteg mellett így is elszalad. Túlontúl elfoglalt a rablás megtervezésének lépéseivel, a film utolsó harmadában kibontakozó fordulatok előkészítésével, mialatt megfeledkezik például a kor hangulatának, az 1971-es London atmoszférájának bemutatásáról, vagy a rablás politikai-társadalmi hatásának kibontásáról. Ha már egyszer valódi eseményeken alapuló sztorit választunk, miért ne igyekeznénk arra jóval erősebben támaszkodni, ahelyett, hogy lebutított politikai cselszövésekkel, és papírmasé gonoszokkal etetjük a nézőinket?

A film vitathatatlanul tobzódik a heist, illetve akciófilmek stilisztikai konvencióiban - az első kb. 20 percet kivéve legalábbis, amikor Donaldson valahogy nem találja hangját, aminek összevisszaság az eredménye. A rendező a feszültség keltéséhez remekül ért, ahogyan az akciódúsabb, mozgalmasabb jeleneteket is szépen levezeti, kár, hogy egyikre sem nyújt számára sok alkalmat a film.

A Banki meló cselekménye egyszerűen túlságosan is szétszórt. Annyi szál van: ott van természetesen maga a bankrablás; a hobbirádiós története; ott van Martine és Terry közti izzás, ami egyfolytában egy múltbeli kapcsolatra utal, de végül sosem derül ki mi volt köztük régen; ott van Martine és az őt a melóba beszervező ügynök közti viszony; Terry drámája a feleségével, illetve egész családjával; a háttérben mindent mozgató politikai szálak; Michael X, a fekete hatalom leghangosabb szóvivője, és az ő bandája; és még a Terry bandájában rejlő oly nyilvánvaló komikus potenciál sincs kihasználva. A több, mint egy tucatnyi szereplő között mintha csak véletlenszerűen ugrálnánk ide-oda, Donaldson kapkod, és sokat akar fogni egyszerre, közben viszont az egész irányítás kicsúszik kezei közül.


Vannak ötletek, amelyek túl jók, hogy középszerűen valósítsuk meg őket. A Banki meló ezt az igazságot jobban nem is tudná bizonyítani. Félreértés ne essék, semmi gondom a pusztán csak száz százalékos szórakoztatást garantáló filmekkel, és a Banki meló sem kíván mást tenni úgy tűnik. Nem akar többnek látszani, mint ami - egy pörgős, angol heist film, némi valóságalappal. Ezzel csak annyi a baj, hogy komoly, megtörtént eseményeken alapuló forgatókönyv nélkül is lehet pörgős heist filmet készíteni, ha pedig mégis egy másik utat választunk, inkább fordítsunk több figyelmet a valós, semmint a fiktív részletekre, és ne tűzdeljük tele milliónyi történelmi pontatlansággal művünket.

Felemás érzésekkel távoztam a moziból, és azt hiszem ez lesüt az egész irományomról. Valószínűleg sokakat nem fog érdekelni, hogy a film történelmileg pontatlan, vagy hogy egyenetlen, csapongó hangvételű, én viszont nem tudok eltekinteni ezektől a hibáktól. A nagy igyekezetben Donaldson valahogy a két szék közé esett, és filmje se nem komoly, drámai darab, se nem felhőtlen, szórakoztató heist film, de még csak intelligens kriminek, vagy gengszterfilmnek sem nevezhető. Sajnálatos, tekintetbe véve, hogy a heist film mennyire elhanyagolt műfaj mostanában. A részletekre való nagyobb odafigyeléssel, egy átgondoltabb forgatókönyvvel, és esetlegesen valamivel nagyobb költségvetéssel, most egy klasszisokkal jobb filmről írhattam volna.

Banki meló előzetes