Az utolsó ház balra filmkritika

Wes Craven nevét ma már szerintem nincs emberfia, ki ne ismerné, még ha nem is film- és/vagy horrorrajongó az illető. Craven a borzongatós-vérontós-hidegfutkosós filmek egyik élő legendája, nagyrészt olyan műveinek köszönhetően, mint a Rémálom az Elm utcában, illetve a Sikoly-sorozat. Egy ennyire elismert rendezőnek is el kell azonban valahol kezdenie: a mester első két munkája szöges ellentéte későbbi, jóval ismertebb és mainstreamebb filmjeinek, valódi exploitation klasszikus mindkettő. Az 1977-es A sziklák szeme egy feszültséggel teli, kíméletlenül explicit, low-budget horror-hullámvasútút, egy kis társadalmi kritikai szubtextussal megspékelve. Ennek remake-je 2007-ben készült a tehetséges francia rendező, Alexandre Aja interpretálásában. Aja verziója sokkal véresebb, és az eredeti finoman beépített áthallásai is alaposan felerősödtek, összességében azonban nagyon jó film született, ami hű maradt a forráshoz, és egyben magasabb szintre is emelte azt.

Craven 1972-es debütálása, Az utolsó ház balra - ironikus módon - már maga is egy remake volt. A forgatókönyve Ingmar Bergman, a neves svéd direktor, 1960-ban készült, és kisebb botrányt kavaró, de ennek ellenére a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat hazavivő Szűzforrásának átdolgozása, vagy inkább laza adaptációja.

Az utolsó ház balra története szinte már nem is lehetne szimplisztikusabb, az erőszak leplezetlen bemutatására, annak öncélú mutogatására épülő exploitation műfajának legszebb hagyományait követve gyakorlatilag egyetlen mondatban összefoglalható, beteges, ugyanakkor nem is áll olyan távol a valóságtól. A pozitív szereplők a Collingwood család tagjai: Emma és John, a szülők, illetve lányuk, Mari, akik egy hétvégi kiruccanásra utaznak el tóparti nyaralójukba. Az ellenpóluson a gyilkos família, Krug, Francis és Sadie áll, akikkel balszerencséjükre összetalálkozik Marie és barátnője, Paige.


A görög származású rendező, Dennis Iliadis (kinek egyetlen korábbi munkája a 2004-ben készült Hardcore című dráma) filmje kompromisszumoktól mentes, kíméletlenül brutális, még csak meg sem próbálja leplezni explicitását. Bizonyos szempontokat nézve, még kiforrottabb is, mint Craven 1972-es filmje, a megvalósításba mindenképpen több pénzt és időt öltek, ezzel együtt azonban az eredeti piszkos-amatőrfilmes bája is odaveszett. Kétség nem férhet hozzá, hogy sokaknak nem való ez a műfaj, vagy azon belül ez a stílus: akik nehezen tudták már a Fűrész-sorozat részeit, vagy a Motel-filmeket is végigülni, azoknak semmiképp nem ajánlom Az utolsó házat. A torture porn-nál egy magasabb szintet képvisel az ebben a filmben bemutatásra kerülő erőszak, mivel cseppet sem rajzfilmszerű vagy akármilyen formában is higított: a halálnemek nem érdekes csapdák, vagy kreatív formában megvalósított kaszabolások, hanem a valós életben nap, mint nap megtörténő szörnyűségek, úgy mint nemi erőszak, vagy késelés.


Felmerülhet viszont a kérdés bennünk: képes-e még egy efféle film a mai, sokat látott, a létező valamennyi erkölcsi és morális határt feszegető, esetenként azokat már át is lépő, elkurvult médián edződött nézőközönséget felkavarni, megbotránkoztatni? Van-e valamilyen hatása egyáltalán Az utolsó ház balra remake-nek, mikor az erőszak ilyen szinten kommercializálódott lett, mikor nemi erőszakot szimuláló videojáték jelenhet meg, a hardcore pornózás már szinte mainstreamnek számít, az egykoron óriási botrányokat kavaró exploitation filmek pedig már nagy értékű klasszikusokként vannak elkönyvelve. Az utolsó ház balra története egyértelműen aktuálisnak számít minden évben, évtizedben, időszerűtlen és most mégis fájóan értelmét vesztettnek hat, egy olyan korban, amikor bárki, bármikor rémisztő, és valódi felvételeket tölthet le közel-keleti atrocitásokról a YouTube segítségével. Az utolsó ház balra csakis azoknak való, akik tudják, mire ülnek be, és nyitott szemmel végignézik a film minden egyes percét. Nem könnyű feladat, de aztán elfelejteni sem lesz az a látottakat.

Adam Alleca és Carl Ellsworth (aki többek között a 2007-es Disturbiát is jegyzi) forgatókönyvírók hűen követték Craven munkáját, a sztori tulajdonképpen egy temérdek morális kérdést felvető, mégis észszerűnek tűnő retribúció köré van kihegyezve. A szülők ugyanis a játékidő körülbelül felének elteltével rátalálnak meglőtt lányukra, aki valamilyen varázslatos módon képes volt a házig elmászni. A bosszúhadjárat innen indul meg, a "szemet szemért" elvet követve. Sokan biztos megbotránkoznak majd a film utolsó harmadában látható eseményeken, de vajon mi másképp cselekednénk, ha szeretteink veszélyben lennének?

Iliadis megkérdőjelezhető eszközökkel ugyan, de eléri, hogy végezetül a szülőknek szurkoljunk, vagyis annak, hogy a gyilkos csapat minél kegyetlenebb halált haljon. Sikamlós terület ez, és számos horror/thriller megpróbálkozott már a rajta való egyensúlyozással (a Rob Zombie-féle Devil's Rejects is, vagy az osztrák Furcsa játék, és annak két évvel ezelőtti amerikai remak-je), néha jobb, néha rosszabb eredmény kerekedett ki belőle, Az utolsó ház balra egyértelműen előbbiek közé sorolható. Mikor a bűnösek megkapják megérdemlett büntetésüket, mindenki egyszerre fog fellélegezni a nézőtéren, esetleg még drukkolhatunk is hangosan.


A színészi teljesítményeket tekintve nem lehet panaszunk a filmre. Monica Potter és Tony Goldwyn hitelesek tudnak végig maradni a kissé egymástól elhidegült, de mégis összetartó és törődő szülők szerepében. A lányukat, Marit alakító Sara Paxton és a Paige-t alakító Martha MacIsaac is dicséretes munkát végzett, mondhatnánk, hogy nincs is más dolguk, csak sikítozni és sírva futni, de ez nem lenne fair. A tortúrát figyelembe véve, amin át kellett menniük, megérdemlik az elismerést. Krugot, aki szökött fegyenc, és egyben a kegyetlen banda feje, Garret Dillahunt játssza, félelmetes nyugalommal és pontossággal. A gyilkos kis csoport többi tagjával sincsen semmi gond, de azért gyakrabban játsszák kicsit túl karaktereiket, mint a már említett színészek. A remake egyébként sokkal komorabb, és komolyabban veszi magát, mint elődje: míg ott volt helye leheletnyi humornak (ami beteges, szadisztikus humor volt ugyan), addig itt minden halálosan komolyan van véve - mindenki döntse el, melyik megközelítés a jobb, vagy illendőbb.

Hogy ajánlhatom-e megtekintése Az utolsó ház balrát? Nehéz döntés. A kivitelezésben semmi kivetnivalót nem találhatunk, a rendezés tisztességes munka, a forgatókönyv még javított is valamicskét az eredeti filmén, és a színészek sem rosszak. Ha a témától eltekintünk, ez egy szépen megcsinált film, jó nézni, és érdekfeszítő is. A befejezést nem igazán tudtam komolyan venni, az utolsó harmadra kicsit lazábbra engedte a gyeplőt a direktor úr, és ahogyan a hasonszőrű horrorok, illetve thrillerek esetében már megszokhattuk, a hihetőség határait is sikeresen átlépik a karakterek (magyarul nem halnak még akkor sem meg, mikor már rég illett volna nekik). Akinek nem gyenge a gyomra, és egy kis borzongásra vágyik a nagy melegben, annak ajánlom Az utolsó házat.

Az utolsó ház balra előzetes