Az erő krónikája filmkritika

2012. március 04.
72.3911
Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa profilja, adatai
gocsa
Az elmúlt évek során annyi szuperhős filmet láthattunk a mozikban, hogy bevallom, egyre inkább nehezebbnek találom már élvezni ezt az egyébként izgalmas, látványos, és egykor általam is teljes vállszélességgel támogatott műfajt. Ennek a kiábrándulásnak egyik, kétségkívül jelentős súllyal bíró oka az a megszámlálhatatlanul sok, egy kaptafára készülő, ihlettelen eredettörténet, amit a stúdiók újra és újra lenyomnak a torkunkon. A szuperhősök (legalábbis a modernebb fajtából valók) elvileg színes, sokoldalú, nem mindennapi problémákkal szembesülő és bámulatos emberfeletti erőket birtokló karakterek kellenének, hogy legyenek, arról nem is beszélve, hogy (egy tehetséges író kezei között) akár egészen összetett és impresszív karakterívvel is rendelkezhetnek. Ennek ellenére a nagyköltségvetésű hollywoodi produkciók, amelyekből évente legalább 3-4 érkezik, kiábrándítóan felszínesek, és semmitmondóak. Az ennél többre vágyó nézőknek az olyan kisebb, vizualitás szempontjából kevésbé ambiciózus és sztárneveket nélkülöző, ám jóval átgondoltabb filmek felé kell fordulniuk, mint amilyen Az erő krónikája - ami képes betölteni azt az érzelmi-tartalmi űrt, melyet egy szinte a formán kívül másra nem is koncentráló Thor vagy Amerika Kapitány hagy maga után.

Andrew (Dane DeHaan), Steve (Michael B. Jordan) és Matt (Alex Russell).

Andrew (Dane DeHaan), Steve (Michael B. Jordan) és Matt (Alex Russell).


Az erő krónikája a 2008-as Ha/ver vagy a 2010-ben bemutatott Super nyomdokain halad, anélkül hogy közben a premisszán kívül bármilyen más elemet is kölcsönözne az említett elődöktől. Josh Trank rendező debütáló filmje érdekes variáció egy már jól ismert, mondhatni bejáratott témára: egy hétköznapi emberből egyik napról a másikra szuperhős válik, és ezzel megbírkóznia kicsit sem bizonyul könnyű feladatnak. Az erő krónikája egyáltalán nem parodisztikus vagy humoros hangvételű, amilyen a Ha/ver volt és magát a szuperhős mítoszt sem állítja pellengérre olyan explicit módon, bár egy kis irónia és önreflexivitás vitathatatlanul keveredik a történetébe. Másfelől közel sem olyan erőszakos és sötét, mint a Rainn Wilson (a Hivatal című amerikai sitcom Dwight-ja) nevével fémjelzett Super, viszont nem is kizárólag csak a könnyed szórakoztatás a célja, hanem egészen súlyos, komor momentumai is vannak.

Az erő krónikája előzetes





Matt éppen hihetetlen képességeinek örül.

Matt éppen hihetetlen képességeinek örül.


Ami Az erő krónikáját igazán megkülönbözteti a korábban már látott nem-konvenciózus szuperhős moziktól, az egy kis csavar az alapsztoriban, illetve az újszerű megközelítés, melynek segítségével a cselekmény bemutatásra kerül. Előbbi nem más mint, hogy a főszereplő, pontosabban ebben az esetben főszereplők valódi emberfeletti képességekre tesznek szert, nem csak annyiról van szó, hogy beöltöznek és fegyvert ragadnak, valamint a Ha/ver vagy Super karaktereivel ellentétben nem önszántukból csapnak fel hősnek, sőt kezdetben még csak eszükbe sem jut az, hogy szuperhősökké váljanak, és másokon segítsenek. A másik egy forradalminak semmiképp sem nevezhető, ugyanakkor ilyen témájú filmnél eddig még egyszer sem használt narratív eszköz, a mostanában igencsak divatos úgynevezett "talált felvétel". Más szóval egy vagy több karakter "szemén keresztül" látunk mindent, ez a szem pedig egy videókamera, ami mondhatni megállás nélkül forog, és egy külső szemlélő helyett (ami ugyebár az a látásmód, amivel egy hagyományos film készül) egy belső, egyes szám első személyű perspektívát ad a filmben történtekről.

A könnyen interpretálható allegóriákkal gazdagon megtűzdelt film amolyan generációs kiáltvánnyal nyit: "Vettem egy kamerát, és mostantól mindent rögzíteni fogok". Ezt az egyik protagonista, egy középiskolás srác, Andrew (Dane DeHaan) közli részeges apjával (Michael Kelly), az ex-tűzoltóval, aki fián tölti ki azt a mindennapi dühöt és stresszt, amelyet haldokló feleségének (Bo Petersen) ellátása, és a valósággal történő megbírkózás nehézségei visznek életébe; de egyben nekünk, nézőknek is szól. Habár Az erő krónikája technikailag nem is nevezhető "talált felvétel" jellegű filmnek - mivel az eseményeket tulajdonképpen valós időben látjuk, ahogy a szereplők rögzítik azokat, és nem egy utólag megtalált és összevágott videó anyagról van szó - ettől még bármiféle hezitáció nélkül nyugodtan besorolható olyan recens alkotások közé, mint a Paranormal Activity, a Cloverfield vagy az Apollo 18. A világnak valószínűleg nem volt szüksége egy újabb talált felvétel típusú sci-fi/horror filmre, főleg mert az utóbbi fél évtizedben készült legalább egy tucat belőle, és a jövőben biztosan a feltámasztott 3D-hez vagy a vámpírőrülethez hasonlóan egy futó hóbortként tekintünk majd ezekre az alkotásokra, de ettől még a tény az tény: a YouTube korszakában Az erő krónikájához hasonló stílusú filmek megkerülhetetlenek.

Andrew a sötét oldal felé kacsintgat.

Andrew a sötét oldal felé kacsintgat.


A "talált felvétel" alműfaj népszerűsége érthető a filmstúdiók körében: jóval olcsóbb legyártani ezeket a produkciókat, ellenben a büdzséhez mérve hihetetlen nagy profitot lehet velük elérni. A mozibajáró fiatal közönség számára vonzó, mert aktuálisnak hatnak tőle a filmek, könnyebben lehet azonosulni a szereplőkkel, autentikusabb atmoszférát kölcsönöz a történetnek, na és ijesztésre is igen hatásosan használható - és ezt előszeretettel ki is használják a készítők. Ha tetszik tehát, ha nem, a horror és science fiction világában a "talált felvétel" jelenleg egy domináns narratív forma, aminek persze megvannak a maga saját bejáratú kliséi és gyakran visszatérő motívumai, melyek az idő során szép lassan kialakultak. Az erő krónikája nem kerülheti el ezeket az ismerős elemeket, de többé-kevésbé sikerül előnyére kovácsolnia őket. Van valami egészen egyedi abban, ahogy a házi videó szerű, félamatőr felvételek ütköznek a fantasztikus alapokon nyugvó sztorival és a különleges effektusokkal, amitől Az erő krónikája inkább a valódi világ és a képzeletbeli keveredésének érződik, és sokkal kevésbé egy steril mozifilmnek. Magyarul: az áldokumentarista technika miatt kicsit olyan érzés, mint ha minden, amit látunk a valóságban is megtörtén(het)ne.


Matt megpróbálja észre téríteni pusztításba kezdő barátját.

Matt megpróbálja észre téríteni pusztításba kezdő barátját.


Andrew tehát kamerát ragad, és elkezdi filmezni átlagos tinédzser életét. A félénk, introvertált kölyök, aki ezelőtt se volt éppen a suli legnépszerűbb tanulója, most kamerával a kezében még inkább irritálóvá válik, és meg is kapja ezért a magáét mindegyik kőagyú sportoló sráctól. Ez mégsem veszi el Andrew kedvét attól, hogy folytassa, amit elkezdett. Főhősünk egyetlen igazi barátja unokatestvére, Matt (Alex Russell), aki azonban a népszerű diákok közé tartozik, ezért jelentős távolság van a két fiú között. Matt nem érti meg Andrew-t, és távolságtartónak, ellenségesnek találja. Matt közeli haverja Steve (Michael B. Jordan), akit szimplán az iskola sztárjaként lehet aposztrofálni az osztálytermen belül és kívül is kiválóan teljesít, mindenki kedveli, és előreláthatólag nagy dolgokra hivatott az élete későbbi részében. A három srác egy földalatti barlangban valami különös, idegen eredetű dologra bukkannak, amitől egy csapásra természetfeletti, többek között telekinetikus erőkre tesznek szert. Andrew látszik hármuk közül a legerősebbnek, de lehet csak azért, mert ő képes a legerősebben koncentrálni. A három fiú először csak gyerekes csínyekre használja újdonsült képességeit, és eközben észreveszik, hogy egyre erősebbé is kezdenek válni.


Fiatalság, bolondság. Andrew, Steve és Matt csínyeket űz.

Fiatalság, bolondság. Andrew, Steve és Matt csínyeket űz.


Hamarosan megtanulnak repülni, és arra is ráeszmélnek, hogy erejükkel kárt is tehetnek másokban. Éppen ezért lefektetnek néhány fontos szabályt, melyekkel elkerülhetik, hogy kívülállóknak bántódása eshessen, és megfogadják, hogy ezeket mindig, minden esetben betartják majd. Andrew azonban fokozatosan másképp kezd gondolkodni, és inkább evolúciós oldalról kezdi el a dolgokat nézni. Az erősebb elnyomja a gyengébbeket. Hiszen ha úgy nézzük, talán olyankor szoktunk érezni bűntudatot, mikor eltaposunk egy apró kis bogarat? Az erő krónikája kreatív módon kezeli és újragondolja az elcsépelt, milliószor látott eredettörténet-szerkezetet. A főszereplők normális középsulis srácok, átlagos problémákkal, teljesen átlagos élettel, semmiben sem különböznek tőlünk. Nincs Ben bácsi, nincs X professzor, nincs semmilyen mentoruk és nem egy olyan világban élnek, ahol az emberfeletti képességek mindennaposak lennének. Egyszerűen egyik napról a másikra furcsa, sorsfordító helyzetbe kerülnek, és nagyjából úgy reagálnak rá, ahogyan bármelyik tizenéves tenné - legalábbis annyira úgy, amennyire a kissé kiforratlan, és itt-ott nem túl realisztikus forgatókönyv engedi nekik.

Az erő krónikája hőseinek nem az a feladata, hogy elég gyorsan felnőjjenek és kiismerjék újonnan szerzett erejüket ahhoz, hogy valamilyen világuralomra törő főgonoszt a film fináléjában lenullázhassanak. Nem, helyette meg kell tanulniuk kezelni a szituációt, és nem szabad hagyniuk, hogy a képességeik eluralkodjanak rajtuk, megváltoztassák egyéniségüket. A hatalom, mint tudjuk, könnyen mérgez, és sokszor nagyon nehéz ésszel és racionalitással úrrá lenni az ösztönökön, amelyek a nagy erők tulajdonosát azok abuzálására sarkallják.

A fiúk olyan felfedezést tesznek, ami örökre megváltoztatja életüket.

A fiúk olyan felfedezést tesznek, ami örökre megváltoztatja életüket.


Trank, a 28 éves direktor és a 26. életévét taposó Max Landis író (John Landis, közismert rendező fia) korukat meghazudtoló mértékű profizmussal képesek összetartani a cselekményt, ami ugyan közel sem tökéletes, vannak benne lyukak, ám mégsem esik szét egy pillanatra sem. Az erő krónikája a megfelelő tempóban halad előre medrében, van eleje, közepe és vége, egy nagyon is szép, követhető és az egész képet nézve abszolút magától értetődő ívet ír le. Ugyanakkor nem arcátlanul kiszámítható vagy sablonos, és megannyi érzelmet vált ki belőlünk alig bruttó másfél órás játékidő alatt. A karakterekkel valóban törődünk, érdekel, hogy miként alakul a sorsuk, háromdimenziósak, kiteljesedettek, van személyiségük, és valahonnan tartanak valahová, vagyis közel sem ugyanazok a film végére, mint akik a nyitányban voltak. Elképesztő, hogy egy olyan rövid, hollywoodi mércével nézve szinte zsebpénzből a vászonra varázsolt film, mint Az erő krónikája, mennyivel jobban, hitelesebben be tudja mutatni egy ifjú, még könnyen formálható, kialakulóban lévő értékrenddel bíró egyén korruptálódását, romlottsághoz vezető útját, mint mondjuk az egész Star Wars előzmény trilógia.


Andrew napról napra erősebbé és gonoszabbá válik.

Andrew napról napra erősebbé és gonoszabbá válik.


A film leginkább szembetűnő, és minden bizonnyal legjobban megosztó aspektusa magától értetődően az első személyű narratív stílus. A megoldás lehetne olcsó trükk, amivel a nézőket akarják bevonzani a mozikba; lehetne költségkímélő húzás (ami egy kis részben igaz is amúgy, tekintve hogy a költségvetés mindössze 15 millió dollárra rúg); lehetne öncélú és felesleges, de igazándiból Trank használatában effektív történetmesélési eszközzé válik. Még ha nincs is igazán megtámadhatatlanul alapos magyarázata annak, hogy a készítőknek miért volt elengedhetetlenül szükséges így bemutatnia a három fiatal történetét (azon kívül, hogy a stílus manapság divatos, semmiféle más praktikus, művészi vagy elbeszélői célt nem látszik szolgálni), és némely ezen döntésből eredő, erőltetettnek tűnő lépésbe könnyen bele lehet kötni (biztonsági kamerák, rendőrségi felvételek és egyéb források használata a szereplők videós anyagában található hézagok kitöltésére), Az erő krónikája az első személyű perspektívával sikerrel emberközelibbé tudja tenni az egyébként légbőlkapott fikciót.

Steve, Andrew és Matt még nem tudják, mire fognak bukkanni az erdőben.

Steve, Andrew és Matt még nem tudják, mire fognak bukkanni az erdőben.


A kamera Az erő krónikájában már-már egészen olyan, mint egy külön karakter, semmint csupán egy eszköz, viszont továbbra sem érződik a narratív szerkezet elhagyhatatlan részének. Mindegy, hogy a kamera érzelmi mankóként van jelen, vagy objektív szemlélőként, a "talált felvétel"-es filmek mindig aláássák saját hitelességüket azzal, hogy a realizmus címszó alatt túl sokat akarnak markolni, és aztán aránytalanul keveset fognak. Könnyen meglehet (és ez többször is eszembe jutott a film nézése közben), hogy papíron eredetileg konvencionális darabnak íródott Az erő krónikája, és csak valamikor később, az előkészületek folyamán jött az ötlet a "talált felvétel" koncepció kivitelezésére. Említésre méltó pozitívum, hogy a három fő karaktert alakító színész ugyan nem most kezdi pályafutását (több televíziós szerepük is volt már például), viszont a nagy tömegek számára ismeretlen az arcuk, ami csak elősegíti a néző és filmbeli szereplő közötti akadályok lebontását.

Steve és Andrew újdonsült erejüket próbálgatják.

Steve és Andrew újdonsült erejüket próbálgatják.


Az erő krónikája magával ragadó, izgalmas, pompásan megírt és megrendezett produkció. Bemutatkozó filmnek egészen lenyűgöző. Max Landis író és Josh Trank rendező olyasmit vittek véghez, ami szégyenbe hoz számos sokkal tapasztaltabb filmest, akik hasonló témájú alkotást próbáltak elkészíteni tízszer nagyobb pénzből. Vannak hibái - a számítógépes trükkök hagynak némi kivetnivalót maguk után, vagy ott van a szélsőségesen erőszakos apa figurája, aki eltúlzott egysíkúságával élesen elüt a többi kifejezetten életszagú karaktertől - de az erényeit látva sokkal könnyebb elnézni neki ezeket. Vidám, tragikus, könnyed és súlyos. Szuperhős-köntösbe öltöztetett dráma, felnagyított és mindenki számára közérthetően kihangsúlyozott üzenettel, a tinédzserkori elidegenedésről és annak szélsőséges társadalmi mellékhatásairól. Az átmenet játékos erőpróbálgatásból meglepően erőszakos erőfitogtatásba, habár nem észrevétlenül sima, de rettenetesen lebilincselő és hátborzongató egyben. Az ártatlan felfedezősdi átcsap látványos pusztításba, és a film egy megrázó utolsó harmadban minden szempontból tetőpontjára ér. Az erő krónikája önként vállalt stilisztikai korlátait intelligenciával és eredetiséggel küzdi le, az eredmény pedig talán a legérdekesebb és legjobban megvalósított eredettörténet a Batman: Kezdődik! óta.
 

Az erő krónikája filmkritika / Chronicle (2012)

  • Műfaj: sci-fi
  • Hazai premier: 2012. március 01.
  • Rendezte: Josh Trank
  • Hossz: 84 perc
  • Szereplők: Dane DeHaan, Alex Russell, Michael B. Jordan, Ashley Hinshaw, Michael Kelly, Anna Wood, Joe Vaz
  • Forgatókönyv: Max Landis
  • Operatőr: Matthew Jensen
  • Vágó: Elliot Greenberg
  • Zene:
14 hozzászólás

juhaszandor

6 éve, 4 hónapja és 22 napja

Nekem tetszett, de nem egy csajozós film

válasz erre

jezzahun

7 éve, 10 hónapja és 15 napja

hát ez nem lehet az xmenhez hasonlítani.. szerintem nem egy nagy durranás,egyszer megnézhető alkotás

válasz erre

Vendég

8 éve, 1 napja

Megnéztem. Hát ez a film valami zseniális! Nagyon bekjön. Aki mondjuk az X-Meneket szereti, mindenképp nézze meg!

válasz erre

Vendég

8 éve, 2 napja

Elején kegyetlenmód untam, de aztán nagyon beindul!

válasz erre

Vendég

8 éve, 2 napja

Hatalmas film. Nem is emlékszem, utoljára min szórakoztam ilyen jót. Üt.

válasz erre

Vendég

8 éve, 2 napja

Braddock írta:
Nem tűnik rossz filmnek!Szerintem meg fogom nézni!
Érdemes, igen jó scifi.

válasz erre

Braddock

8 éve, 2 napja

Nem tűnik rossz filmnek!Szerintem meg fogom nézni!

válasz erre

Vendég

8 éve, 3 napja

***** jó film, és szinkronos aminek külön örültem!

válasz erre

Vendég

8 éve, 3 napja

Végre egy valamirevaló eseménydús cumó. Nem semmi hogy kisköltségvetésből mit kihoztak.

válasz erre

Vendég

8 éve, 3 napja

Azt hittem ez ilyen tök gagyi film, de rohadtul tetszik ez a sztori. megnézős!

válasz erre

gocsa

8 éve, 3 napja

Vendég írta:
Nagyon király film, nem bántam meg a jegyárat. Pedig az utóbbi időben kevés ilyen film volt.
Abszolút megéri elmenni rá még a mai magas jegyárak (+ üdítő, popcorn, ahogy tetszik) mellett is. Nincs is másfél órás a film, de ezerszer szívesebben adnék ki rá pénzt, akár több megtekintésre is, mint az újrakiadott 3D-s Star Wars-ra.

válasz erre

Vendég

8 éve, 3 napja

Nagyon király film, nem bántam meg a jegyárat. Pedig az utóbbi időben kevés ilyen film volt.

válasz erre
12a(z) 2 -ből
legutóbbi hozzászólások
 

Itt is rontjuk a levegőt

babem profilja