Az acélember filmkritika

Mivel a rendkívül gazdag és tekintélyes múlttal rendelkező, dupla identitása védelme alatt az emberiségért harcoló Acélember gyakorlatilag a szuperhősök non plus ultrájának tekinthető, természetesen nem túlságosan meglepő, hogy őt is utolérték a hollywoodi trendek hullámai. A Jerry Siegel író és Joe Shuster rajzoló által megálmodott figura először az 1938. április 18-án megjelent Action Comics képregény lapjain tűnt fel, majd hamarosan meghódította az Egyesült Államokat és világszerte a legnépszerűbb képregényhőssé vált. Nem sokkal ezután rajzfilmen és színpadon, élőszereplős mozifilmen, később pedig videojátékokban is megjelent, a szórakoztatóipar szinte minden médiumában feltűnt, és szembeszállt a földkerekség legmegátalkodottabb gonosztevőivel. Superman azonban nem csupán egy természetfeletti képességekkel bíró, röpködő izompacsirta, hanem igazi eszménykép, az emberi jóság, a tisztaság és az erény megtestesítője, a reménység élő jelképe, aki egyszerű képregényszereplőből a XX. század második felére a popkultúra egyik meghatározó alakjává vált - noha ázsiója az utóbbi időben erősen megkopott a rengeteg egyéb szuperhős fényében.

Az első élőszereplős mozi, a szimplán Superman címmel ellátott alkotás még 1978-ban készült Richard Donner vezényletével, és apróbb hiányosságai, illetve az akkori filmes technika korlátai ellenére mindmáig egyfajta etalonnak számít a témában. A később szériává avanzsálódott történet azonban a II. epizódot, vagyis Donner távozását követően komoly mélyrepülésbe kezdett, melynek a Superman IV. jelentette az abszolút mélypontját. Bryan Singer 2006-os kísérlete a legenda feltámasztására (Superman visszatér) csupán mérsékelt sikert aratott, a képregények kiadásáért felelős DC Comics és a megfilmesítési jogokat birtokló Warnes Bros stúdió pedig nem hagyhatta annyiban a dolgot, már csak a DC - Marvel "háború" miatt sem. Miután számtalan Marvel-hős kapott már önálló filmet, illetve a Bosszúállók formájában ún. crossover mozit is, az új Batman-trilógával taroló Christopher Nolannel a fedélzeten a DC-Warner páros is beleerősített, és az álomgyárban is ritkaságnak számító költségvetésből gazdálkodva összehozta Az acélembert.

Lois Lane (Amy Adams) még a világ végére is elmegy egy jó sztoriért

Az acélember tulajdonképpen eredettörténet, némileg átértelmezve a legendát, mely hű marad ugyan a korábban lefektetett alapokhoz, ugyanakkor nonlineáris történetmeséléssel dolgozik. A szülőbolygóján Kal-El névre keresztelt Superman (Henry Cavill) kriptoni származását, illetve a Földre kerülésének körülményeit ezúttal is a bevezető részben ismerhetjük meg, utána azonban egyből fiatal felnőttként találkozhatunk vele, aki a Földön rendkívülinek számító képességeinek köszönhetően ment meg másokat, miközben egyfajta nomád életmódot folytatva, élete célját kétségek közt kutatva igyekszik titokban tartani identitását. Eredetének keresése közben botlik bele a minden lében kanál, Pulitzer-díjas Lois Lane-be, a Daily Planet rámenős újságírónőjébe (Amy Adams), aki élete sztoriját sejtve veti rá magát a Clark Kent néven bemutatkozó, hivatalosan a kansasi Smallville-ből származó fiatalember történetére - már csak azért is, mert főszerkesztője, Perry White (Laurence Fishburne) nem hajlandó elhinni neki az emberfeletti erővel bíró hős létezését.

Zod tábornok (Michael Shannon) könnyen felkapja a vizet, de mindig kimagyarázza

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy éppen ekkor tűnik fel Föld körüli pályán egy idegen űrhajó, melynek parancsnoka, a társaival lázadásért a Kriptonról a Fantom Zónába száműzött Zod tábornok (Michael Shannon) Kal-El kiadását követeli. A morális szempontokat egészen máshogyan megítélő Zod tőle reméli ugyanis megkaparintani azt a kriptoni kódexet, melyet a bolygó kataklizmikus pusztulása előtt maga Jor-El, Kal apja és a Kripton vezető tudósa (Russell Crowe) helyezett biztonságba népe túlélésének reményében. A saját épségére sőt a Föld lakosságára is komoly veszélyt jelentő helyzetben természetesen az Acélemberre hárul a feladat, hogy egyetlen reménységként szembeszálljon a betolakodókkal, miközben önmagával is megküzdve rendkívül súlyos döntéseket kell meghoznia, melyek az emberiség és önnön sorsára is végzetesnek bizonyulhatnak.

Alighanem a fenti rövid összefoglalóból is kitűnik, hogy a népszerű képregényhős történetével ez esetben a megszokottól igencsak más megközelítésben találkozhatunk, mint a korábbiakban. A film egyéb jellegzetességeit figyelembe véve pedig nem túlzás kijelenteni, hogy Az acélember egy "realista" Superman Christopher Nolan, a Sötét lovag-trilógia alkotójának jelentős hozzájárulásával, aki ezúttal íróként és producerként vett részt a kreatív folyamatban. A rendezői feladatokat magára vállaló, gyermekkorában nagy rajongónak számító Zack Snyder (300, Watchmen - Az őrzők, Sucker Punch - Álomháború) markáns szürrealista stílusa valójában alig, legfeljebb alkalomadtán, a képregényszerű ábrázolásmód fel-felbukkanása kapcsán vehető észre, miközben magán a narratíván és a jellemábrázoláson sokkal inkább Nolan meghatározó kézjegyei a felismerhetők.

Jor-El (Russell Crowe) és felesége, Lara Lor-Van (Ayelet Zurer) búcsúja Kal-Eltől

Korábbi munkáival ellentétben tehát Snyder ezúttal mind a látványvilág és a hangzás, mind a főhős történetének bemutatása során elsősorban realisztikusságra törekedett, ily módon igyekezve emberközelivé tenni az Acélember kalandjait. Mindez az eredetihez képest is meglehetősen filozofikus, drámai megközelítéssel, a cselekmény határain belül úgyszintén realista ábrázolásmóddal és rendkívül élénk, dinamikus és modern látványvilággal párosult. Alighanem ennek köszönhető, hogy a fantasy vonal helyett inkább a sci-fi irányába mentek el az alkotók, ami többek között a legmodernebb és a jelenleg tipikusnak nevezhető sci-fikben látottakra hajazó technikai eszközök gyakori feltűnésében is megnyilvánul, mintha ebből a szempontból is egy Nolan-féle Batman-mozit látnánk. A trend már a Kripton, Kal-El szülőbolygójának bemutatásánál elkezdődik - a mintegy félórásra elnyújtott, akciódús és rendkívül látványos bevezetésben ismerhetjük meg a bolygó és hanyatlóban lévő népének szorult helyzetét, majd Jor-El és felesége, Lara Lor-Van (Ayelet Zurer) döntését gyermekük kimenekítéséről.

Nem elég, hogy mindjárt felrobban a bolygó, még háború is van?

Az expozíció ilyesfajta felturbózása külsőségeiben ugyan meglehetősen ütősre sikeredett, a cselekmény szempontjából gyakorlatilag teljesen felesleges és öncélú, s érzékszerveinkre jobban hat, mint belső érzékeinkre és érzéseinkre. Félreértés ne essék, a színészi játékkal vagy a helyzet komolyságával nincs különösebb gond, a szülők heroizmusának kihangsúlyozása mellett azonban egyáltalán nem viszi előbbre a történetet e grandiózus, ám felettébb hivalkodónak ható szekvencia. Ráadásul a későbbiek során is visszaköszönnek a trendi fordulatok, mint például az invázió a zsánerben immár tipikusnak, sőt klisészerűnek számító jelenetei és látványvilága. A film utolsó háromnegyed órájában pedig nagyon komoly zúzás folyik - leginkább még itt mutatkozik meg Snyder hatása, amit a képregények rajongói minden bizonnyal nagyra értékelnek majd. Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy az ambiciózus produkción, mely nem kevesebb, mint 225 millió dollárból készült, az utolsó belefektetett cent is meglátszik. Szintén az alkotókat és a vizuális trükkök mestereit dícséri, hogy a CGI használatán kívül jellemző a hagyományos filmezési technikák alkalmazása - beleértve némi, az elviselhető kategóriába sorolható kézikamerás felvételeket -, amivel valóban szinte kézzelfoghatóvá teszik számunkra a vásznon látottakat, már-már a valóság illúziójával elénk tárva a hihetetlenebbnél hihetetlenebb eseményeket. Ugyanakkor a 3D-s megjelenítés csupán utólagos konverzió eredménye, ami abszolút meg is látszik, mivel a térhatás többnyire majdhogynem észrevehetetlen, gyakorlatilag teljesen feleslegessé téve a sztereoszkopikus vetítési formát.

Hogyan hálálhatnám meg mindazt, amit tettél?

A látványra tehát alapvetően egyáltalán nem panaszkodhatunk, a tartalom minőségével kapcsolatban azonban már akad néhány kérdőjel. Ha újfent összevetjük Az acélembert a Richard Donner / Christopher Reeve-féle Superman-mozikkal, az egyik legszembetűnőbb változás, hogy az eredetihez képest túlságosan komolyan veszi magát a film, vagyis nagyon kevés benne a könnyedség és a humor - és akkor is többnyire Lois személyéhez kapcsolódik -, de például romantikának vagy a Clarkkal való civódásoknak nyoma sincs a cselekményben. Sőt a történetben Lois és Clark nem is társak a Daily Planetnél, és egészen más körülmények között találkoznak, mint az 1978-as moziban. Zod tábornok szintén teljesen más sztorit és motivációt kapott: a színtisztán gonosz és hatalomvágyó figura helyett gátlástalan tetteit ezúttal a népe fennmaradásáért való küzdelemmel igyekszik igazolni, amolyan "a cél szentesíti az eszközt" elven. Itt ismételten nagyon meglátszik Nolan keze nyoma, aki mindig igyekszik valamilyen igazolható magyarázatot találni szereplői viselkedésére, mint ahogy az sem véletlen, hogy Supermant is a megszokottól eltérő módon ismeri meg a világ: színre lépése jóval prózaibb, mint korábban, és maga a Superman név is csupán egyszer - pontosabban másfélszer - hangzik el a filmben.

Clark Kent már gyerekkorában is fura dolgokat művelt

A történetbe a realizmus és a korhűség végett beintegrálták a modern technika, információs és telekommunikációs technológiák hatásait, a hírek és információk felgyorsult áramlását és azonnali terjedését is, melyek nagyban befolyásolják egy mai szuperhős életét. Mindezek ellenére kérdéses, hogy az újabb generáció tetszését mennyire nyeri majd el az efféle újraértelmezés, mivel a Superman-franchise központi témája változatlanul az alapvető identitásproblémával küzdő főhős útkeresése, ami Az acélemberben is hangsúlyos szerepet kap, és ez bizony időnként a két és fél órás film tempóját is visszafogja. Amikor éppen nem akcióorgiát látunk, a cselekmény lassú folyású erkölcsi tanmesébe megy át, melyben a másság, a kirekesztettség, a hatalommal járó felelősség, a lojalitás, a kitartás és hasonló témák mind-mind fellelhetők, kimondva-kimondatlanul újra meg újra előtérbe és meghatározó szerepbe kerülnek. A meglehetősen hosszú játékidő azonban elkerülhetetlen volt abból a szempontból, hogy Superman születésétől és gyermekkorától kezdve még Zod tábornokot is a történetbe zsúfolták, habár a gyermekkorból s benne Jonathan Kent (Kevin Costner) tanításaiból csupán néhány kiragadott epizódot láthatunk flashbackek formájában. A terjengősséget leszámítva mindenképpen jó pont a forgatókönyvíróknak, hogy az újszülött Kal-El immár lerágott csontnak számító Földre érkezésével, majd Kenték házában való nevelkedésével nem húzták az időt, igyekeztek inkább a sztori szempontjából fontos mozzanatokra koncentrálni.

Jonathan és Martha Kent (Kevin Costner és Diane Lane) nem hisz a szemének

A legnagyobb baj, hogy a hosszúra nyúló közjátékok ellenére az embernek mégis olyan érzése támad, hogy a karakterek nem kerültek kellőképp kidolgozásra, ami valamelyest még a szinte állandóan a vásznon látható főhős jellemfejlődésével kapcsolatban is elmondható. Az Acélember őrlődése a két világ között - a Kriptonon született, a Földön nőtt fel, de vajon melyikért kell harcolnia - nyilvánvalóvá válik ugyan, azonban túlságosan is sok idő telik el az egymást váltó átvezető epizódokkal, visszatekintésekkel és pátoszos kijelentésekkel, míg eljutunk odáig. Supermanben is felmerül a már jól ismert, Batmanéhez hasonló "Nolan-i" dilemma - szuperhősként, potenciális megmentőként előlépve küzdeni a jóért, vagy csak saját boldogulásával törődni -, erre kíván gyors választ adni Zod és társai hirtelen feltűnése. A Jonathan által a fejébe ültetett gondolat, hogy rendkívüli erejét csupán akkor mutassa meg a világnak, amikor a legnagyobb szükség van rá, a Jor-Eltől kapott útmutatással kiegészülve sarkallja cselekvésre hősünket, aki újra meg újra - szintén modernizált formában - feltűnik a színen, hogy elősegítse a fiának szánt sors betöltését. Kal-El apránként felépített jelleme s ezzel együtt Superman moralitása azonban a végső küzdelemben komolyan megkérdőjeleződik, ami valószínűleg sok rajongónak nem fog tetszeni, de alkotók szerint azonban nyilvánvalóan belefért az új, "realisztikusabb" koncepcióba.

Mondd, tényleg te vagy az apám?

Ami az Acélembert alakító Henry Cavill-t illeti, különösebb gond nincs a játékával, legfeljebb annyi, hogy a felét sem képes visszaadni a Christopher Reeve-ből sugárzó, gyakran naivnak tűnő, mégis Superman mély meggyőződéséből fakadó jóságának, ami különösen a karakter utolsó döntésének fényében válik igencsak hiteltelenné. S bár a főhős belső vívódása többé-kevésbé ezúttal is átjön a vásznon, ez már nem ugyanaz a "vegytiszta" Superman, sokkal inkább egy modern, felemás értékrendet képviselő változat, aki talán közelebb áll a puszta halandók által elképzelhetőnek tartott figurához, annak egykori varázsa azonban ezáltal menthetetlenül szertefoszlik. Amy Adams Loisának szerepe ebben a történetben valójában jóval kisebb, mint a klasszikus változatban, de amikor feltűnik a vásznon, akkor ugyanúgy kellemes színfoltot jelent, mint a bájos és intelligens színésznő minden egyéb produkciójában. A fő antagonista Zodot alakító Michael Shannon stabilan hozza a kötelezőt, de annál semmi több, ami gyakorlatilag az összes többi mellékszereplőről, illetve a filmben nyújtott színészi teljesítményekről általában is elmondható. Legfeljebb Laurence Fishburne jelenlétén akadhatunk fenn kissé, aki meglehetősen szokatlan választás - az itt egyébként teljességgel egysíkúan és sótlanul ábrázolt - Perry White szerepére, és jelenlétének jóformán semmi gyakorlati funkciója sincs a történetben, azon kívül, hogy ő fogalmazza meg az Acélember kívülállóságának, az emberek világképébe nem illő létezésének sarkalatos gondolatát.

Perry White (Laurence Fishburne), a Daily Planet főszerkesztője nem kér a piros pirulából

Amellett, hogy Az acélemberben meglehetősen ritka a kikacsintás és a humor, mintha a zenéből is eltűnt volna a könnyedség. Hans Zimmer taktusaiban az epikusság és a heroizmus még csak-csak felismerhető, de a John Williams-féle klasszikust idéző - nem másoló! -, igazán emlékezetes témák hiányoznak. Mindezek után alighanem jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy valójában csupán a felturbózott látvány miatt volt szükség az újrafeldolgozásra? Tény, hogy Az acélember részben azért született, mert a Warner Bros elégedetlen volt a Richard Donner-féle vonalat követő Superman visszatérrel, és más irányba akarta vinni a franchise-t. Az irónia azonban az a dologban, hogy összességében nem sikerült jobb filmet összehozniuk Bryan Singer mozijánál, ugyanakkor amit létrehoztak, az sokkalta trendibb annál. Vagyis a remake nyilvánvalóan abból a célból készült, hogy az időközben felnőtt generációkkal, illetve a legújabb Batmanért rajongó fiatalokkal is megkedveltesse a Superman franchise-t, amely még mindig hatalmas üzleti potenciállal rendelkezik. Az acélemberben elrejtett néhány utalás - mint például a Wayne Enterprises felirat a Zod által elpusztított műholdon - pedig megerősíteni látszik annak lehetőségét, hogy a DC a közeljövőben a Marvelhez hasonló módon szeretné megeleveníteni univerzumának prominens szereplőit a filmvásznon, természetesen a Warner Bros hathatós támogatásával.

Up, up and away!

Sőt immár gyakorlatilag hivatalos információnak tekinthető Zack Snyder és a forgatókönyvíró David S. Goyer részvétele a következő epizód elkészítésében - ráadásul Goyer szerződése elvileg a folytatáson kívül még egy Justice League filmre is kiterjed. Így tehát nyugodtan nevezhetjük rebootnak Az acélembert, már csak azért is, mert a film befejezése alapján is egyértelműen nyitva áll a lehetőség folytatás előtt. Az eredettörténet lezárult ugyan, szuperhősünk valódi küzdelme az emberiség megmentéséért és fejlődéséért még csak most kezdődik - mondhatni a sztori végére került vissza az új Clark Kent a Supermantől megszokott kerékvágásba. Hogy további kalandjaira mennyire lesz vevő a látványos blockbustereken felnövő új generáció, az hamarosan kiderül - azt pedig csak remélni lehet, hogy azon kívül, hogy jól szórakoznak, talán valami eljut a tudatukig a sztori egyébként még ma is fontos üzenetéből. Hisz annak ellenére, hogy mindez meglehetősen naivan hangzik, mégis igaz, hogy mai elembertelenedő, trendek által uralt világunkban mindannyian rászorulunk, hogy higgyünk a jóban, s ha kell, valaki a helyes irányba tereljen bennünket...

Az acélember előzetes