Az első ember filmkritika

1969-ben Neil Armstrong (Ryan Gosling) amerikai űrhajós volt az, aki első emberként a Holdra lépett, ahol az a bizonyos, híressé vált mondat - "Kis lépés ez egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek" - is elhagyta a száját. A film az ő szemszögéből mutatja be az akkor, az egész emberiség szempontjából mérföldkőnek számító történteket, illetve az utazást megelőző majdnem egy évtizedet, ami egyáltalán nem volt egyszerű és zökkenőmentes.

A forgatókönyv James R. Hansen First Man: The Life of Neil Armstrong című életrajzi könyve alapján készült, így a történelmi hűségre nem igazán lehet panaszunk. Az már más kérdés, hogy az események bemutatásának módja esetleg nem nyeri el mindenki tetszését, akár politikai, akár szakmai vagy egyéb szempontból.

Az előbbi tekintetében tény, hogy a fajsúlyos és hazafias téma miatt sokan támadták-támadják a filmet (nem elég szenvedélyes és elkötelezett az amerikai történelemmel szemben, túlságosan a mai politikai állapotokra reflektál stb.), ugyanakkor nem szabad elfelednünk, hogy mindez végig csupán háttérként szolgál magát a küldetést végrehajtó ember és társai személyes történetében.

Neil Armstrong (Ryan Gosling) és társai az űrprogramban alapos fejtágításon mennek keresztül

A mindössze 33 évesen már Oscar díjas rendező, Damien Chazelle (Whiplash, Amerikai álom) szembetűnő módon az űrutazás veszélyeire és kockázataira, illetve az azokkal együtt járó nehézségekre koncentrál, mind maga Armstrong, mind az érte aggódó személyek és családtagok, elsősorban a feleség, Janet (Claire Foy) szempontjából.

A hősként ünnepelt űrhajósok bátorságának, illetve az ezzel járó dicsőségnek a kihangsúlyozása mellett a film az általában - főleg utólag - jóval kevesebbet emlegetett tragédiákat is elénk tárja, melyek megelőzték az első ember Holdra lépését. A haladás és a felfedezés kedvéért meghozott áldozatot még kézzelfoghatóbbá teszi számunkra az ember kiszolgáltatottságának gyakori érzékeltetése a természet erőivel és a technika ördögével szemben.

A hangsúly tehát mindenekelőtt a címszereplőt ért érzelmi hatásokra fókuszál, arra, hogy emberként hogyan élte meg ezt a rendkívüli kalandot - már amennyiben az utazást az ismeretlenbe puszta kalandnak lehet nevezni. Ennek megfelelően az elbeszélés módjára alapvetően a realista stílus a jellemző, ami mind a technikai megvalósításban, mind a színészi játékban tetten érhető, még ha mindezt ötvözi is Chazelle néhány művészibb hatást keltő megoldás bevetésével.

Janet (Claire Foy) és a fiúk nem mindig örülnek a családfő hivatásának

Ryan Gosling, aki nem igazán a szélsőséges érzelemi eszköztáráról híres, eddigi pályafutása egyik legjobb, a maga visszafogottságában is rendkívül kifejező és emocionális alakítását nyújtja. Az Armstrongra nehezedő nyomás és kétségek mellett visszatérő motívum az elveszített gyermek tragédiája, mely kimondatlanul is végigkíséri hősünket egészen a Hold felszínéig. Claire Foy Gosling méltó partnere a férjéért és családja jövőjéért aggódó feleség szerepében, és az olyan elsőrangú, kevés eszközzel is könnyen boldoguló színészek, mint Jason Clarke vagy Kyle Chandler, szintén növelik a látottak hitelességérzetét.

A szereplők közötti konfliktus, bár ritkán kerül fókuszba, mindvégig ott lapul a háttérben, hogy azután a kritikus pillanatokban a felszínre törjön. Nem véletlen például a Mrs. Armstrong szájából elhangzó vád, miszerint a férfiak a NASA-nál csupán nagy gyerekek, akik emberéleteket kockára téve "játszadoznak": akkoriban nem - illetve akkoriban sem - ő volt az egyetlen, aki megkérdőjelezte az űrprogram létjogosultságát.

Ahogy korabeli felvételeken is láthatjuk, sokan tüntettek azért, hogy a kormány inkább égetőbb problémákra költse az adófizetők pénzét. Csak hát ugyebár a keleti blokkal és a szovjetekkel vívott hidegháború tetőpontján erősen politikai és presztízskérdéssé vált az USA számára, hogy valamit végre ők is fel tudjanak mutatni az űrkutatás terén - ezért is született meg az Apollo-program, amivel kapcsolatban J.F. Kennedy elnök híres beszéde is bekerült a filmbe.

Gilruth igazgató (Ciarán Hinds) alaposan meggondolja, kit küldjön az űrbe

Összességében tehát minden adott egy kiváló történelmi-életrajzi darabhoz, a produkció mégis kettős érzést hagy az emberben. A narratíva lassú folyású, mondhatni régimódi stílusban kezd, ami csak időnként válik kicsit pörgősebbé és izgalmasabbá. Általában viszont inkább a minimalista ábrázolásmód jellemzi viszonylag kevés párbeszéddel, miközben a hangsúly elsősorban a színészi játékra, illetve a rendezői eszközökkel keltett feszültségre és érzelmekre helyeződik.

Chazelle az eseményeket nem csupán realista, hanem majdnemhogy first person nézetből mutatja be nekünk, amire még a vágás és alkalomadtán az egyébként szintén minimalista zene is rájátszik. Emiatt a repülős-űrhajós jelenetek igencsak nyomasztó, nemegyszer klausztrofób hatást keltenek - az egész olyan, mintha mi magunk is ott lennénk hőseinkkel a szűk, recsegő-ropogó kabinokban, amire szemléletesen kifejezve joggal mondhatjuk, hogy "nagyon para".

Néha azért egy kis finom humor is akad, a feszültséget és a komoly hangulatot oldandó. Az űrprogram és a felkészülés során tanúi lehetünk pár könnyedebb, bajtársias pillanatnak, Edwin "Buzz" Aldrin (Corey Stoll) és szókimondó megnyilvánulásai pedig képesek néhányszor mosolyt csalni az arcunkra.

Buzz Aldrin (Corey Stroll) a sajtótájékoztatókon is kész a válaszokkal

A kevésszámú ilyen és hasonló jelenettől eltekintve azonban Az első ember cselekménye valóban igen lassan csordogál, ami a türelmetlenebb vagy fáradtabb nézőt már-már elbóbiskolásra késztetheti. Mégis azt mondom, érdemes kivárni a film végét, mert akkor olyan élményben lehet részünk, amit valóban katartikusnak lehet nevezni.

Ahogyan ugyanis az alkotók elénk tárják magát a holdraszállást, az majdnem olyan - sőt bizonyos szempontból még erősebb és hatásosabb is -, mintha mi magunk is ott ültünk volna 1969-ben a TV-képernyők előtt, mint ahogy sok százmillió embertársunk tette azt világszerte. Bár a kilövés és az azt követő események bemutatása itt szintén igen aprólékos, az izgalom és a feszültség szinte tapintható.

A kívánt magasztos, ugyanakkor a veszélyt és az ismeretlen felfedezésének bizonytalanságát egyaránt magában hordozó hangulat megtermésében - a gyönyörű és dinamikus fényképezésen kívül - fontos szerep jut a zenének, ami hirtelen megelevenedik és valósággal életre kel, s így a bennünket érő, ritkán tapasztalható audiovizuális hatás egésze képes teljesen magába szippantani.

Az űrhajósok sorsdöntő útjára sokan kíváncsiak

Ezáltal a film megtekintése során az ember maga is átélheti Armostrong és társai (elsősorban Aldrin), s velük együtt az egész emberiség nagy kalandját, és amikor a főhős a Hold kietlen, mégis varázslatos felszínén megemlékezik néha kislányáról, talán még nekünk magunknak is eszünkbe jut néhány szerettünk, akit elveszítettünk.

Chazelle legújabb mozija tehát, bármennyire is lassú és nehézkes, a végére nagyon is képes intenzív érzelmeket és gondolatokat ébreszteni, majdhogynem vallásos tapasztalatot nyújtva, miáltal a vetítés végén egy igazi nagybetűs moziélménnyel gazdagabban hagyhatjuk el a termet - már ha nem aludtunk el vagy távoztunk addig, valahol a film derekán.

Az első ember előzetes