A tébolyultak filmkritika

A tébolyultak igazándiból egyszerű okokból kifolyólag esik a nézhető kategóriába: gyors tempójú, pörgős a cselekmény és a szereplők sem idegesítőek (ettől még persze sablonok és nem is kifejezetten szimpatikusak). A történet egy üde tavaszi napon kezdődik, mely semmiben sem különbözik a szokásostól az iowai farmer közösség, Ogden Marsh életében. A rendőrállomás éppen zárva van, mert a seriff, David Dutton (Timothy Olyphant) és helyettese, Russell Clank (Joe Anderson) a fél várossal együtt a helyi középiskola baseball meccsén van. A kevéske emberek egyike, aki nem a játékot nézi, David felesége, Judy (Radha Mitchell). Ő az egyedüli orvos a városban, és éppen beteggel van. Asszisztense, Becca (Danielle Panabaker) hamarabb távozik munkahelyéről, mert a fiúja a hazai csapat dobójátékosa. A felhőtlenül zajló sporteseménybe azonban egyik pillanatról a másikra zavaró tényező érkezik: egy zavaros tekintetű, szótlan férfi, kezében puskával betéved a pályára. David azonnal intézkedni próbál; a fegyveres alak egy városlakó, és látszólag ittas állapotban van. Mikor a seriffet veszi célba, az kénytelen megelőző célzattal lőni. David ugyan tudja, hogy helyesen, az előírások szerint cselekedett, mégis mindenki meg van döbbenve a szörnyű eseményen - legfőképpen a halott férfi felesége, aki meg van győződe arról, hogy férje évek óta egy kortyot sem ivott. A boncolás ezt később igazolja is.

David nem tudja mire vélni az esetet. Pedig mindez még csak a kezdet volt: mindeddig teljesen normális, törvénytisztelő polgárok kezdik elveszteni eszüket, és erőszakos viselkedést tanúsítani. Mikor a közeli folyóban, mely a város vízellátását biztosítja, egy lezuhant repülőgépet találnak, David egyből valamilyen eltussolt ügyre gondol, és ráeszmél: a rejtélyes vírus elsőnek azok között ütötte fel a fejét, akik a legközelebb laknak a folyóhoz. A polgármester nem hallgat a seriffre, mondván, ha elzárják a vízet, azzal az összes termés odalesz, az emberek pedig nagyon pipák lesznek.

A gond azonban az, hogy az emberek enélkül is dühöngeni kezdenek, mégpedig a járvány elterjedése miatt. Hamarosan a hadsereg is megérkezik, és karantént von Ogden Marsh közé, de ekkor más késő. A helyzet menthetetlen, a város lakóinak nagy része megfertőződött, és a katonák próbálnak ugyan mindenkit begyűjteni, de így is maradnak szabadon garázdálkodó őrültek. Túlélők maroknyi csapata - David, Russell, a várandós Judy és Becca - próbál a tébolyultak elől megmenekülni, de dolgukat az alaposan felfegyverzett katonák sem könnyítik meg, ahogy az a tény sem, hogy lehet már valamelyikük elkapta a fertőzést.


Breck Eisner, A tébolyultak direktora, aki az 1984 és 2005 között a Disney-nél vezérigazgatói posztot betöltő Michael fia és legutóbb a könnyen felejthető 2005-ös Szaharát tette le elénk, viszonylag elfogadható ijesztésekkel igyekszik felturbózni az egyébként elég laposnak nevezhető sztorit. Az ifjabb Eisner nem nevezhető többnek semmiképp, mint egy tisztes horror-iparosnak, de manapság már ez is valami. Az ijesztések a kiszámítható és a meglepő, de azért közel sem váratlan kategóriákba esnek - a hatást elérik, és ez a lényeg, ha randival megyünk a moziba, az garantáltan pár perc után a nyakunkban köt ki. A tébolyultak egy bejáratott B-mozis sémát követ ugyan végig, vagyis nincs tele váratlan fordulatokkal, de azért a horrorisztikus elemek mellett ügyesen zsonglőrködik még a thriller és nagyon picit a dráma műfajaival is. Képes olyan atmoszférát teremtetni, ami leköti a figyelmünket és magába is szippant valamelyest. Szerkezetileg egyáltalán nem zseniális, még középszerűnek is csak jóindulattal nevezném, viszont feszült és rémísztő hangulatot áraszt magából. Az egyik legeredetibb jelenet egy autómosóban játszódik, szó szerint nagy bummal végződik, és még egy klasszikus horrorklisét is tartalmaz, de amolyan ironikus, kikacsintós módon.


Sajnos valahol félúton A tébolyultak elkezd megindulni a lejtőn, és meg sem áll már többet. Azok a klisék, amiket addig elviseltünk, mert nem volt teljességgel ostoba és céltalan a forgatókönyvbeli létük, a film második felében, illetve végén már szemet szúrnak, mert egész egyszerűen butaságok és a lusta forgatókönyvírás egyértelmű jelei. A főszereplők szétválnak, számomra és valószínűleg minden épeszű néző számára érthetetlen okból, és így sokkal sebezhetőbbé válnak - ami persze kedvez az elcsépelt horror toposzok elővételének, mivel csökkenti a túlélés esélyeit, de jelentősen csökkenti a karakterek iránt érzett szimpátiánkat és törődésünket is. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, az ostobán, illogikusan cselekvő karakterek maguk is klasszikus horror elemekké váltak már rég: gondoljunk csak a Halloween-re, melyben Jamie Lee Curtis eldobja a kezében lévő kést, mielőtt ellenőrizné, hogy a földön fekvő Michael biztosan halott-e. A tébolyultak olyan sokat látott, kényelmetlenül ismerős panelekből építkezik, melyekből lehetetlenség lenne valami eredetit kihozni, a rendező és két forgatókönyvírója azonban sanszos, hogy nem is ezt tűzte ki célul. Megpróbáltak az eredeti elképzelésen csavarni egyet, és saját ötleteiket is belevinni a produktumba, amellett, hogy aktualizálták is Romero lassan 40 éves filmjét. Ez dícséretre méltó, de az eredmény sajnos így is csak egy felesleges remake lett, és elgondolkodik az ember, vajon mi sülhetett volna ki ebből, ha kicsit kreatívabbak a készítők (és sutba dobják például az egész remake-esdit).

A tébolyultak színészi oldalról szemlélve sem túl erős, de sok pocskondiázásra sem ad lehetőséget az egyszeri kritikusnak. Timonthy Olyphant, akivel gyakran találkozhatunk az ügyeletes pszichopata szerepében, ezúttal épp a megszokottal ellentétes figurát kapott - gyakorlatilag ő a legtisztább fejű, legintelligensebb mindegyik főszereplő közül. Emellett meglepően szimpatikus, egyetlen momentum erejéig sem nagyképű, unintelligens vagy logikát nélkülöző dolgokat tevő, pedig általában pontosan ezek a tulajdonságok szokták az amerikai kisvárosok seriffjeit jellemezni. Davidet már az első jelenetében megszeretjük.

Radha Mitchell-nek nem ez az első látogatása ebbe a műfajba, de karaktereit eddig legtöbbször méltatlanul korán és kifejezetten tisztességtelen módon ölték meg korábbi filmjeiben, úgyhogy ezúttal igyekszik a végefőcím megérkeztéig túlélni. Az általa megformált Judy Davidhez hasonlóképpen szerethető szereplő, bár egy fokkal azért kevésbé, és ennek a szimpátiának is egy része abból ered, hogy David a végsőkig képes lenne érte harcolni. David és Judy megérdemli, hogy drukkoljunk nekik az életben maradásért. Ez a másik párról már nem annyira mondható el. Joe Anderson és Danielle Panabaker karaktereinek szimplán jóval kevesebb figyelmet szentel a forgatókönyv.


A tébolyultak remake a klasszikus slasher jellemzők, a terrorizmustól, állandó megfigyeléstől és a hatalmi rendszertől való, tipikusan amerikai paranoid félelmek és Romero eredeti filmje erősen nihilisztikus megközelítésének egyvelege. Bár - magától értetődően - nagyobb költségvetéssel bír, mint az eredeti, annak tekintélyelvűség-ellenes hangvételéből és lecsupaszítottságából azért jó sokat megőrzött. Érdekes párhuzamot lehet vonni a két film közé a megjelenés idejét tekintve: ahogyan a remake egy gazdasági válság és hosszú évek óta tartó háborúskodás korszakában készült, úgy az eredeti produkció is nem sokkal a '73-as olaj embargó, Saigon eleste, és az amerikai erők Vietnámból történő kivonása előtt került a mozikba. Az emberek tehát érdekes módon vetítik át félelmeiket és szorongásaikat abba a médiumba is, melyhez alapvetően szórakoztatás céljából menekülnek. Persze egy horrorfilm inkább félelmetes kell, hogy legyen, semmint jó móka (bár a kettő nem zárja ki egymást), előbbi elérésére pedig mindig is ideális fundamentumnak bizonyult az aktuáltársadalmi és politikai helyzet kihasználása, szemérmetlen metaforizálása. Romero, több kortársával együtt (például Wes Craven), az utóbbi időkben újra felfedezésre került, meglepő módon ugyan, de cseppet sem érdemtelenül. A horror szakma nagy öregjeinek, ikonjainak számos munkája remake-elve lett már, és valószínűleg ez a trend egy ideig még folytatódni fog. Egyfelől jó látni, hogy a bizonyos körökben már régóta kultuszrendezőkként emlegetett művészek végre megkapják azt a mainstream elismertséget, amit a maguk idejükben nem mindig tudtak megszerezni, másfelől szomorú is a mestermunkákat ilyen gyenge, lebutított verziókban viszontlátni.

A tébolyultak mégis az utóbbi idők egyik legnézhetőbb horrorfilmje, ez azonban egyáltalán nem a készítőket dícséri, csak azt mutatja, mennyire kritikán aluli, nézhetetlen minőségű darabokat vetett ki magából mostanában Hollywood. Ha valamire, hát arra mindenképpen jók a remake-ek, hogy ha csak néhányan is, de vannak, akik előkeresik az eredeti filmeket, és így megismerkedhetnek olyan kiváló rendezők, mint George Romero életművével. A tébolyultak története nagyon hasonló a forrásműhöz, az élmény viszont merőben más. A remake nagyobb pénzből készült, és talán néhol koherensebb, mint az eredeti, de egyúttal hiányzik is belőle az a csiszolatlan, mocskos báj, a szív és a lélek, ami azt jellemezte.

A tébolyultak előzetes