Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
Luc Besson, a francia auteur, aki valamikor még igazi fesztiválkedvencnek számított és olyan precízen kidolgozott, elismerésre méltó odaadással készült munkáival hívta fel magára a kritika és egyben a műértő közönség figyelmét is, mint 1983-as debütáló bemutatkozása, az Élethalálharc, a 85-ös Metró, a 88-as A nagy kékség, a 90-ben készült Nikita és magnum opusa, az 1994-es Leon, a profi, karrierjének közepén nem várt hátraarcot tett. Míg nemzetközileg is jól csengő névre a pergő ritmusú Nikitával tett szert, kirobbanó box office sikereket pedig a mérhetetlenül látványos, és kétségtelenül legnépszerűbb filmjének nevezhető Az ötödik elemmel ért el, addig a Leon volt az, mellyel a szakma és a nézőközönség európai és nyugati frakcióinak egyaránt elismerő fejbólintását méltán el tudta nyerni. A feszültségteljes thriller középpontjában ugyan honfitársa, Jean Reno kiváló és hiteles alakítása állt, a Hollywood felé történő kacsintgatás, mely a Nikitával még csak finoman kezdetét vette, már egyre erőteljesebben érződött. A produkció francia volt ugyan, de már egy jóval nagyobb piac igényeit figyelembe véve jött létre, angol anyanyelvű szereplőkkel, köztük Gary Oldmannel és a 12 évesen pályakezdő Natalie Portmannel. Besson korai alkotásaival a kommerciális és művészi filmek közti vékony határvonalon mozgott, két kortárs rendezővel együtt a 80-as évek végén besorolódott az úgynevezett "cinema du look" mozgalomba, mely elnevezéssel azokat a filmeket illették, melyek a vizualitást előbbre tartották a cselekménynél, a narratívát alárendelték a külsőségeknek.
Besson fogta a hollywoodi konvenciókat és (elődeihez hasonlóan, mint például Godard) kiforgatta őket, átformálta azokat saját, összetéveszthetetlenül európai és mindenképpen egyéni hangvételéhez illőre, majd keverte mindezt a francia művészfilmek sajátosságaival, úgy mint az abszurd, egzisztencialista humorral, a kimunkált mesterkéltséggel, és így tovább. Visszatérve a kezdő mondatra, a nagy pálfordulás igazán az 1997-es Az ötödik elemmel történt meg: habár ez a különleges atmoszférájú sci-fi vitathatatlanul európai ízvilágú volt, azért minden amerikai kommersz akciófilmre jellemző motívum is fellelhető benne. Igaz, hogy francia gyártású volt, de amerikai sztárral a főszerepben, ezért könnyen eladható volt a nagyköltségvetésű hollywoodi közönségfilmeken nevelkedett rétegeknek is. Besson hivatalosan is a legamerikaibb francia rendezővé avanzsálódott, eldobva majdnem minden nemű ihletettségét, amelyek azelőtt egyénivé tették filmjeit. Az amerikai-francia koprodukciós Jeanne d'Arc bukása után a 2000-es években eltávolodott a direktori szerepkörtől és inkább csak forgatókönyvíróként illetve producerként működött közre olyan európai-amerikai vegyes stílusú vagy éppen teljesen amerikanizálódott érzetű projektekben, mint a még 1998-ban kezdődő Taxi-sorozat, vagy a Jason Stathamot akcióhősi szerepbe emelő A szállító-sorozat. A rendezéshez 2005-ben tért vissza az egészen nézhető Angel-A című fantasy-val, 2006-ban pedig olyan téma vászonra varázslásával próbálkozott meg, amihez korábban még sosem nyúlt, olyan formátumban, amivel azidáig még nem dolgozott.
Az Arthur és a villangók (mely egy rövid ideig a valaha készült legdrágább francia film titulusának tulajdonosa lehetett, míg az Asterix és Obelix harmadik része el nem happolta előle) egy részben élőszereplős, részben számítógépes animációval készült családi mozifilm volt, aminek történetét Besson a saját maga által írt gyermekkönyvekből adaptálta. Az eredmény kiábrándító lett, egy elidegenítő és kedvelhetetlen tündérmese, unszimpatikus karakterekkel, cseppet sem bájos élőszereplős jelenetekkel, jobbról-balról lopkodott ötletekkel és a lécet csak éppen hogy megugrani képes látványvilággal. A sajátságosan francia képi- és hangulati világ az animációs szegmensekre is átültetődött, ami lehet, hogy nem volt az egyik legjobb húzás az alkotók részéről - főleg ha az öreg kontinens határain túl lakók érzéseire is apellálni szándékoztak.
Az Arthur nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket az Államokban, amiért Besson a forgalmazó Weinstein testvéreket okolta, akik kivágtak bizonyos szcénákat és valamelyest átalakították a narratívát. A folytatások ebből kifolyólag már forgalmazóra sem találtak és a mai napig nem kerültek bemutatásra a tengerentúlon. Az Arthur és a villangók tele volt a CGI rajzfilmek gyerekbetegségeivel: a helyzetkomikum nem működik a mesekörnyezetben, a poénok nagyon erőltetettek és a villangóknak hívott kitalált figurák se nem túl szépek vagy aranyosak külsőre, se nem túl szerethetőek jellemileg. Erre még rátett egy lapáttal a néha előforduló teljesen helytelen, oda nem illő felnőtthumor is (szexuális utalások és társai) - megjegyzem, az amerikai változat ezektől megszabadult. Tulajdonképpen ugyanazok az ordító, fájdalmasan ostoba problémák vonultak végig az Arthur-filmek valamennyi epizódján, beleértve természetesen az épp aktuális harmadik fejezetet is. Persze semmi olyasmi, amit ne lehetett volna orvosolni, ha Besson saját egójának simogatása helyett inkább jóval több időt töltött volna például a Pixar-filmek tanulmányozásával. A franciaországi és európai összbevételek azonban azt mutatták, hogy elegendő ember lenne kíváncsi Arthur további kalandjaira. A Maltazár bosszúja alcímű folytatás tavaly jelent meg és az előd receptjén vajmi keveset, mondhatni semmit sem változtatott, annyiban tért el csak az első résztől, hogy az animáció egy fokkal minőségibb lett. Besson forgatókönyve ugyanolyan tessék-lássék igyekezettel volt tele, az eredetiségnek nyomát sem találhattuk a filmben, a szereplőket pedig annyira sosem kedveltük meg különösebben, hogy sorsukért őszintén izgulhattunk volna.
A mondás, mely szerint minden jó egyszer véget ér, nem igazán helytálló az Arthur harmadik, és egyben befejező része esetében. A világok harca ott veszi fel a fonalat, ahol az elég eseménytelen Maltazár bosszúja című hosszúra nyújtott prológus befejeződött kereken egy évvel ezelőtt. A rajongók(?) minden bizonnyal örülnek(?), hogy ilyen rövid időt kellett várni arra, hogy megtudhassák, hogyan folytatódnak az események, illetve mi lesz a lezárás, azokat viszont valószínűleg teljesen hidegen hagyja ez az epizód is, akik az eddigiekből kimaradtak. A film továbbra is ugyanúgy épül fel, mint a megelőző darabok: korántsem impozáns, inkább agyzsibbasztóan középszerű egyvelege az élőszereplős felvételeknek, az animációnak és a gyermekded (mégis időnként meglepően kegyetlen és erőszakos) fantasy-nak. Technikai oldalról fejlődést figyelhetünk meg, a 3D renderelés igényesebb és sokkal jobb ránézni, mint például az első film otromba pixel-ákombákomjaira, a történet ugyanakkor a megszokott módon semmitmondó, újrafeldolgozott és unalmas matéria, mely túlontúl hideg és komor a kis csemetéknek. A párizsi EuropaCorp stúdió 65 millió eurós (ami saccperkábé 90 millió dollárnak felel meg) befektetése mindezek tudatában igencsak elhanyagolható jövedelemmel számolhat a helyi rajongótáboron kívül eső területeken - akár hazánkban is, ahol a világ valamennyi országához hasonlóan a trendi háromdimenziós vetítéssel megtoldott produkciókat magukból ontó Pixar-Disney-Dreamworks hármasa élvez legyűrhetetlen hegemóniát.
A világok harca újra a villangók mikroszkopikus méretű otthonába, valamint a képeslapok émelyítően giccses és idilli miliőjébe illő amerikai kertesházba és annak udvarába kalauzol el minket, ahol Arthur nagyszüleivel él. A film kezdetén egy rövid összefoglalót kapunk az eddig történtekről, vagyis dióhéjban arról, ahogyan Maltazár ördögi terve sikeresen összeállt és elérte, hogy emberi méretűre nőjjön, következő lépéseként pedig a bolygó uralma alá hajtását tűzte ki (mi mást?). Ezalatt Arthur (Freddie Highmore) villangó-testben ragadva Selena hercegnővel kéz a kézben igyekszik valamilyen módon újra normális méretébe visszatérni, hogy megmenthesse nagyszüleit (Mia Farrow, Ronald Crawford) és szüleit (Robert Stanton, Penny Balfour) a végítélet napjától.
A narratíva ez alkalommal nem válik olyan élesen ketté, mint az előzményekben. Az élőszereplős jelenetekből többet láthatunk, és felváltva követhetjük Arthur és Selena kalandjait, amint különböző nem túl frappáns akadályokon küzdik át magukat, és Maltazár próbálkozását, aki magát varázslónak álcázva siet Arthur és családja házából egy varázsitalt megszerezni, amivel földalatti harcosait magához hívhatja. Nem telik el sok idő és óriás-szúnyogok támadják meg a közeli kisváros lakóit egy kifejezetten brutális képsorokat tartalmazó részletben, míg el nem érünk a fináléhoz, egy gigászi, robbanásokkal teli csatához Arthur és az amerikai hadsereg részvételével. Ahogy az a 90-es évek végén és 2000-es évtizedben megszületett munkái majdnem kivétel nélkül mindegyikén is látható (kellemes csalódások: Wasabi, Elrabolva), Besson rég elcserélte félig-meddig egyedi szócsövét (nem is annyira) aprópénzre. Eladta a lelkét, vagy ha nem is ilyen súlyos a helyzet, de legalább is elfelejtette, hogyan kell jó filmet csinálni. A 6-8 éves vagy akár annál is fiatalabb korosztályt persze mit sem érdekli, hogy ki az a Luc Besson, és hogyan nyomja el magában jelenleg a mélyen megbúvó zsenit, a lényeg, hogy élvezik az akciót, a drámát, a humort és a közepesen kielégítő CGI animációt - boldogok a tudatlanok, avagy egy újszülöttnek minden vicc új.
Az Arthur-szériából gyakorlatilag minden hiányzik, ami egy tisztességes franchise-hoz szükségeltetik; a kreativitás, az innovativitás, az univerzum, amibe érzelmeket tudunk invesztálni. Ha másra nem is, de filmenként egy értékelhetó poénra (ezúttal egy bizarr, de érdekes Star Wars hommage formájában) azért mindig futotta Besson erejéből. Az első Arthur CGI szempontból nem állt a helyzet magaslatán, a félkésznek tűnő effektusoknak hála a legjobb esetben is egy kiadós szédüléssel távozhattunk a moziból. A második részre nagyobb minőségi ugrást figyelhettünk meg, harmadik próbálkozásra pedig egészen nézhető produktumot tett le a látványért felelős BUF animációs cég az asztalra. A csúcspontok egyike mindenképpen egy modellvasúton játszódó üldözéses jelenet, de a jóval nagyobb számú kültéri helyszín Thierry Arbogast operatőrnek is több esélyt ad a kibontakozásra, rengeteg természetes fénnyel és világosabb színekkel dolgozhat, mint eddig, melynek köszönhetően ég és föld a különbség a villangók inkább homályos és nem túl csiricsáré földalatti barlangjában játszódó első filmhez viszonyítva. Az Eric Serra által komponált zene hibátlan, de koránt sem elégszer csendül fel. A punk zene rajongóinak a végefőcím alatt is érdemes maradnia, ha hallani kívánják, ahogy Iggy Pop (Darkos angol szinkronhangja) és páncélos marconákból álló mutáns zenekara feldolgozza David Bowie Rebel Rebel című slágerét.
A 2009-ben bemutatott Maltazár bosszújára francia nyelvterületeken közel 4 millióan voltak kíváncsiak, és ha ehhez még hozzávesszük a temérdek eladott DVD-t és egyéb merchandising-ot, akkor abszolút magabiztossággal kijelenthetjük, hogy a harmadik Arthur-filmnek is garantáltan megvan a maga közönsége. Való igaz, hogy a világ nagy része az első filmet harmatgyenge fogadtatásban részesítette és a folytatás létének tényével már legtöbben nem is törődtek, de elegendő gall kisgyereket érdekli Arthus és a szépséges elf-hercegnő sorsa ahhoz, hogy Besson zsebe szépen megteljen. Az, hogy miben rejlik az Arthur-sorozat magnetikus vonzerejének a titka, azt mi magyar fejjel talán képtelenek is lennénk megérteni, egy francia kissrácot kéne megkérdezni, és akkor többet tudnánk. Annyi biztos, hogy bár teljes mértékben felejthető, egyszeri szórakozásnak az Arthur 3. is megfelel, az ünnepek idejére pedig még inkább ideális választás.
