Aljas nyolcas filmkritika

A mozimániás Tarantino, aki rendszerint a filmtörténet klasszikusaiból merít inspirációt, hogy azután sajátos, naturálisan kendőzetlen stílusának, illetve fekete humorának hozzáadásával előadjon egy új történetet, már számos műfajban kipróbálta magát. Alkotásai között akadt gengszter-krimi (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény, Jackie Brown), akció-kultfilm (Kill Bill 1-2.), thriller (Grindhouse), háborús szatíra (Becstelen brigantyk) valamint western (Django elszabadul).

A Django sikere után Tarantinot olyannyira magával ragadta a westernfilmek varázsa, hogy Aljas nyolcas című moziját újfent ezen lassan feledésbe merülő zsáner előtti tisztelgés jegyében készítette. Nem meglepő módon az alapötletet az 1960-as évek hasonló műfajú tévésorozatai szolgáltatták, ám ez aligha okolható azért, hogy az Oscar-díjas alkotót, aki eddig szinte mindig képes volt megújulni és maradandót letenni az asztalra, most első alkalommal érheti az a vád, hogy az önismétlés hibájába esik. Az önmagában még nem volna baj, hogy előző mozija is egy western volt, az viszont már valamivel problémásabb, hogy az Aljas nyolcas cselekménye lényegében egy, a vadnyugaton játszódó Kutyaszorítóban.

A történet szerint az 1870-es években járunk a vadregényes és kietlen Wyomingban, a cselekmény során számos alkalommal emlegetett, mindazonáltal általunk egyszer sem látható Red Rock városka közelében. A közelgő hóvihar elől menedéket keresve nyolc ember - hét férfi és egy nő - egy magányosan álló vendégházban húzza meg magát, miközben a vihar egyre jobban tombol odakint. A meleg és biztonságot adó hajlék, illetve a látszólagos nyugalom ellenére azonban kétséges, hogy mindannyian élve távoznak-e az indulatok révén belül is egyre viharosabb kuckóból...

A "Hóhérnak" becézett John Ruth (Kurt Russell) nem ismer tréfát, ha a foglyáról van szó

Quentin Tarantino köztudottan imádja az olyan kiélezett szituációkat, amikor halálos riválisok zsúfolódnak össze egy helyen vagy kénytelenek együttműködni egymással, és ezen hajlamát tökéletesen kiélhette az Aljas nyolcasban. Ennek köszönhetően a film a kamaradráma és a szituációs fekete komédia sajátos egyvelege, mely minden elemében magán viseli a rendező immár jól ismert, mondhatni véres kézjegyeit. Aki pedig már látott életében Tarantino-mozit, azon sem fog meglepődni, hogy a véget nem érő, vészjóslóan kimért és fenyegető hangulatban zajló párbeszédek újfent az általa papírra vetett majd realizált produkció gerincét alkotják.

A néhány évvel az Amerikai Polgárháború után zajló cselekmény szereplői közötti ellentéteket egyrészt hovatartozásuk és bőrszínük (Észak vagy Dél, fekete vagy fehér) okozza, másrészt azon tény, hogy a vérdíj reményében foglyul ejtett nő kiszabadításához többeknek is érdeke fűződhet (anyagi vagy egyéb szempontból). Tarantino lényegében nem tett mást, mint fogta kedvenc sztárjait, melléjük rendelt néhány kiváló karakterszínészt, és újfent tökéletlen, jellemhibás figurákat kreált belőlük.

Chris Mannix (Walton Goggins) seriffnek készül, ám ő sem feddhetetlen

A fekete bőrű Marquis Warren őrnagy (Samuel L. Jackson) immár csak "Fejvadászként" ismert, a "Hóhér" néven elhíresült John Ruth (Kurt Russell) pedig egy "Foglyot", a nő létére veszélyes és gátlástalan bűnöző Daisy Domergue-t (Jennifer Jason Leigh) kíséri Red Rockba, melynek saját állítása szerint a déli érzelmű Chris Mannix (Walton Goggins) a következő "Seriffje".

A négy utazó a házikóban találkozik a tulajdonost helyettesítő Bobbal (Demián Bichir), akire mindenki csak "A mexikóiként" hivatkozik, a "Marhapásztor" Joe Gage-dszel (Michael Madsen), a "Kis emberként" aposztrofált Oswaldo Mobray-val (Tim Roth), valamint a szimplán "Konföderációs" jelzővel ellátott Sandy Smithers tábornokkal (Bruce Dern), aki szintén nem a fekete északi tisztek nagy barátja.

Valaki csukja már be azt a rohadt ajtót!

Noha fordulatokban nincs hiány, a cselekmény a Tarantinotól megszokott módon felettébb lassú folyású, amit a két és fél óránál hosszabbra nyúlt játékidő is mutat. Miközben azonban kedvenc geek direktorunk néha a kelleténél is tovább húzza a dialógusokat és a monológokat, kiváló érzékkel képes elérni, hogy karaktereinek azok unszimpatikus vonásokkal való felruházása után is drukkoljunk, némileg ellentmondásos együttérzést tanúsítva a nem egyszer valóban aljas figurák iránt.

A narratíva a rendezőtől már korábban is látott, fejezetekre osztott formában tárja elénk a történteket - itt legfeljebb a kissé furcsának ható, egy ponton nonlineárisra váltó struktúra számít rendkívülinek, a film ritmusát megtörő időbeli kitérővel az előzmények utólagos magyarázatára. Ezt leszámítva a rendezés kellően feszes, így sikerül fenntartania azok érdeklődését, akiket egy kicsit is sikerült bevonni az intrikával és feszültséggel teli, lassan kibontakozó történetbe.

Joe Gage (Michael Madsen) nem szereti, ha ugráltatják

Az Aljas nyolcas további vonzereje lehet az egyedi, a klasszikusokat idéző operatőri munka, mely igencsak látványos tájképeket és hangulatos belső tereket tár elénk. Mindez valamelyest még úgy is átjön a mozivásznon, ha nem a filmiparban már régóta használaton kívüli, 70mm-es technológiával készült, extra szélesvásznú vetítésre felkészített filmszínházban tekintjük meg a produkciót, amire a standard formátumra felkészített hazai mozikban aligha lesz módunk.

Bár tény, hogy a havas tájképek és az autentikus, isten háta mögötti helyszín fényképezése így is szemet gyönyörködtető, az eredeti formátumban való megtekintés kétségtelenül képes hozzáadni az esztétikai, illetve a rendező szerint oly fontos, nagybetűs moziélményhez.

Elállhatna már ez a rusnya hóvihar...

A westernfilmek veterán virtuózának számító Ennio Morricone zenéje ritkán csendül fel - a hosszú, fokozatosan éleződő párbeszédek alatt általában nincs is szükség külön aláfestésre a baljós hangulat fokozásához -, de amikor megszólal, akkor a klasszikus zsánerfilmeket idézi. (Zárójelben megjegyzendő, hogy ez az első olyan Tarantino-mozi, amihez eredeti zene készült.)

Quentin Tarantino tehát mindent megtett, hogy megint csak egy, a klasszikusokból építkező klasszikust tegyen elénk az asztalra - illetve, lehetőség szerint a klasszikus formátumú mozivászonra -, amibe legfeljebb az rondít bele, hogy néha már túlságosan is önmagát ismétli.
Mindazonáltal akik kedvelik Tarantino stílusát és korábbi munkáit, azok alighanem ezúttal is elégedettek lesznek, akik azonban nem szeretik a véget nem érő dialógusokat és a lassú folyású, hosszú filmeket, melyekben látszólag "semmi sem történik", azok inkább kerüljék.

Aljas nyolcas előzetes