Figyelem! Ez a cikk már több, mint egy éves! A benne lévő információk elavultak lehetnek!
gocsa
A dolgok állása (ismételten egy olyan magyar cím, aminek nem sikerül a dupla fenekű eredeti jelentését visszaadnia) egy BBC számára készült angol minisorozat remake-je, méghozzá igazi hollywoodizált változatban. A 2003-ban vetítésre került széria Londonban játszódott, minden egyes perce a szigetország sajátos hangulatának nyomát viselte magán, a sztorija feszültséggel teli volt, és olyan parádés szereplőgárdát vonultatott fel, amitől minden valódi, ínyenc filmszerető elmorzsol egy könnycseppet: többek közt David Morissey, John Simm, Kelly Macdonald és Bill Nighy. A kritikai fogadtatás több volt, mint elsöprő, és még néhány díjat is sikerült később bezsebelnie a készítőknek. Az amerikai újraforgatott verzió kondenzálja valamelyest az eredeti történetét - amellett, hogy természetesen Amerikába helyezi át azt -, a közel 6 órás játékidőt leszűkítette mindössze két órára, de a legalapvetőbb elemek megmaradtak.
A remake Washington D.C.-ben játszódik, itt dolgozik Stephen Collins kongresszusi tag (Ben Affleck), Pennsylvania állam hetedik körzetének képviselője: egy fiatal, jóképű, sikeres politikus, mindenki úgy gondolja, hogy még sokra fogja vinni. Jelenlegi legfőbb teendője egy olyan tanács vezetése, melynek feladata, hogy az államvédelmi feladatok oroszlánrészét ellátó Pointcorp elnevezésű katonai magáncég felülvizsgálatát elvégezze. Collins a figyelem előterébe kerül, mikor egyik munkatársát holtan találják, és az eset egyben fényt derít arra is, hogy az öngyilkos nő titokban a szeretője volt. A férfi nem hiszi el, hogy ilyesmi megtörténhetett és egyre több arra utaló jelet talál, hogy valaki szándékosan végzett szerelmével, mivel az keresőmunkája során valami olyasmire bukkant, ami a Pointcorp számára nem lett volna túl előnyös. Colling segítségére legjobb barátja, az újságíró Cal McAffrey (Russell Crowe) siet, aki könyörtelen szerkesztője, Cameron Lynne (Helen Mirren) és gyönyörű munkatársa Della Frye (Rachel McAdams) támogatásával egy óriási összeesküvés nyomaira bukkan.
A dolgok állásának három forgatókönyvírója, Matthew Michael Carnahan, Tony Gilroy és Billy Ray, valami figyelemreméltó munkát vittek véghez: sikerült összetömöríteniük a sorozat bő lére eresztett cselekményét egy egész estés mozifilm méretére. Az eredmény nem követhetetlen, vagy inkoherens massza, sőt, ezzel ellentétesen, inkább magával ragadó, a nézőt könnyedén bevonó, kis odafigyeléssel kibogozható, mégis mindvégig érdekfeszítő thriller.
Persze, itt-ott érezni, hogy lehetne kicsivel visszább is venni a film rohanó sebességéből, de ez ilyen témájú és ennyire tömör, információval telített történetnél nem is csoda. Azzal, hogy egy nyomozó riportert helyez a középpontba, A dolgok állása kicsikét film noirossá válik, fejet hajt a régimódi hollywoodi krimik legszebb hagyományai előtt, amikor a főszereplők többsége nem hivatásos, igazolvánnyal bíró rendőr volt, hanem afféle kisember, egy a sok közül. Ezzel egy időben azonban nagyon is aktuális tud maradni, és kíméletlenül odamond az illetékeseknek, pálcát tör a nyomtatott média jelenlegi állapota és tevékenysége felett.
A dolgok állása annyira zsúfolt, mozgalmas cselekménnyel bír, hogy karakterfejlődésre, üresnek tűnő dialógusokra nem is jut idő, de Az utolsó skót királlyal már bizonyító Kevin Macdonald rendezőnek - remekbeszabott színészi játékokkal megtámogatva - még így is sikerült egy olyan filmet megalkotnia, amiben a szereplők nem csak pusztán szabadon mozgatható és bármikor eltávolítható sakkbábuk, hanem fontos, integrált részei a történetnek. Nézőként bizalmat tudunk fektetni Collins, McAffrey vagy Frye figuráiba, és törődünk a sorsukkal, hogy mi jó vagy rossz történik épp velük. Ez persze a rendező mellett az elsőrangú forgatókönyv érdeme is. Minden eddig felsorolt erénye ellenére, A dolgok állása mégsem képes elérni azt a kívánt szintet, amelyet látszólag maga elé kitűzött. A vak is láthatja, hogy Macdonald és a háromtagú írócsapat célja egyaránt az 1970-es években oly divatos és sikeresnek számító politikai konspirációs thrillerek, mint például A Parallax-terv vagy Az elnök emberei, megidézése volt. Egy roppant ígéretes első óra után sajnos a film elkezd unalomba fulladni, és klisészerű megoldásokra hagyatkozik, ennél rosszabb pedig nem is történhet egy thrillerben.
A film összességében azért mégis a központi összeesküvésről szól, aminek hálója a legváratlanabb helyekre is kiterjed. Habár McAffrey és Frye élete is többször veszélybe kerül, a hangsúly mégis végig a megfoghatatlanabb dolgokon van, ezekre az "akciójelenetekre" csak azért van szükség, hogy ne legyen túl személytelen a cselekmény, és ne távolodjon el túlságosan a néző. Ugyanezen okból kifolyólag romantikus szálra sem jut szinte semmi idő, érezhető, hogy milyen lehetőségeknek kellett kimaradniuk a forgatókönyvből a szűkösre szabott játékidő miatt. A forrásmű lerövidítéséből adódó nyilvánvaló hiányosságok mellet Macdonald erőskezű direktor marad, és végig irányítása alatt tart mindent, tisztában van vele, hova tart filmje. A dolgok állása nem ül le semmikor, pörgős, és stílusos munka, de még sincs egy súlycsoportban a rendező három évvel korábbi Oscar-díjas drámájával, Az utolsó skót királlyal - még úgy sem, hogy a színészi fronton méltó ellenfélnek bizonyul.
Az igazi mentőerőt a színészek és kiváló alakításaik jelentik. Számos A-listás névvel találkozhatunk, a legjobb közülük természetesen az ausztrál fenegyerek, Russell Crowe. A Ben Affleck és közte lévő összhang tökéletes, de ha visszaemlékszünk, ugyanígy lehetett a Hazugságok hálójában a Crowe és Leonardo DiCaprio közti partnerséget jellemezni. Habár utóbbi esetben mindkettő zseniális színész, előbbiben pedig Affleck kicsit hullámzó teljesítményű, Crowe képes volt mindkét filmet magasabb színészi szintre emelni, a szereplőtárstól függetlenül.
Helen Mirren is kiemelendő, a Washington Globe szenzációhajhász, mindenre kész főszerkesztőjének szerepében. Szerintem sokan fogják kívánni, hogy bárcsak több jelenetben láthattuk volna, én mindenképpen így voltam vele. Mirrent mindig is élvezet volt nézni gyakorlatilag bármilyen filmben, annyira bravúros, amit nyújt. De a kisebb szerepeket betöltő neveket sem lenne érdemes kihagyni, ugyanis ők is kitűnőek: Rachel McAdams, Robin Wright Penn (Collins feleségeként), Jason Bateman (annyit mondok, emlékezetes), valamint Jeff Daniels (rövid, de annál fontosabb a feltűnése).
Igazán érdekes azt tudni, hogy eredeti elképzelések alapján Brad Pitt játszotta volna az újságíró McAffrey szerepét, Edward Norton pedig a kongresszusi képviselőt. Ha így történt volna, most valószínűleg egy még gyengébb filmet látnánk. Pitt akármennyire is intelligens a való életben, a vásznon látható karakterei sosem villámgyorsan gondolkodó entellektüelek voltak. Crowe ezzel ellentétben hosszú hippi loboncával és egynéhány kiló feleslegével száz százalékig hihető az orrát mindenbe beleütő Calként. Norton esetében már kétoldalú az érme, ő gyakran képes még a legpocsékabb szerepekből (a Dögölj meg, Smaci! jámbor kosztümös gyerekműsor-vezetője vagy A hihetetlen Hulk főhőse) is a maximumot kihozni, vele szemben Affleck legtöbbször lapos, üres alakításokat nyújt, a legjobb esetben is csak elfogadható - így van ez A dolgok állásában is.
A dolgok állása nem kiemelkedően jó film, de a thrillerek jelenlegi mezőnyében nem lehet szó nélkül elmenni mellette. A rendezés profi munka és a forgatókönyvet is sikerült tisztességesen megírni, annak ellenére, hogy remake-ről van szó. A színészek az abszolút legjobbjukat nyújtják, Russell Crowe és Ben Affleck szuper párost alkot, a mellékszereplőgárda pedig egyszerűen parádés. A film legnagyobb hátránya az erősen összetömörített-rövidített sztori, amitől sok minden kapkodósnak érződik, illetve a második óra, amely hangyányit didaktikusabbra és klisésebbre sikerült, mint amilyennek lennie kellett volna.
