Ad Astra - Út a csillagokba filmkritika

2019. szeptember 18.
75.9041
DNS profilja, adatai
DNS
Az ad astra latin kifejezés, jelentése (amint az már a magyar alcímből is sejthető): a csillagokba. Tény, hogy egy effajta cím jóval többet sugall holmi trendi űrutazós-lövöldözős filmecskénél - ami nem is feltétlenül baj, lévén itt a GC-nél szeretjük a sci-fit, főleg ha nem csak látványos és izgalmas, de egyben elgondolkodtató, és az emberiség jelen állapotára, illetve jövőbeli törekvéseire is reflektál.


A jelek szerint Brad Pitt is így van ezzel, aki - ha a 12 majom c. alkotást nem számítjuk - először szerepel sci-fiben, ám ezúttal annyira megtetszett neki az ötlet, hogy rögtön producerként is beállít az alkotás mögé. S bár kétségtelen, hogy komoly potenciállal bírt a forgatókönyv, és még az előzetes kritikák is felettébb biztatóak, ugyanakkor azt kell mondjam, hogy maga a film nem feltétlenül egyformán passzol mindenki ízléséhez.

Roy McBride (Brad Pitt) a látszólag tökéletes asztronauta: a pulzusa még a legdurvább szituációkban sem megy soha nyolcvan fölé, köszönhetően annak, hogy munka közben az érzelmeket és mindenféle egyéb befolyásoló tényezőt képes kizárni, és ezáltal mindig a legjobb döntéseket hozni, illetve a maximumot nyújtani az adott feladat végrehajtása során.

Ez esetben azonban igencsak kompromittáló helyzetbe kerül, lévén a saját apja, Clifford (Tommy Lee Jones) után küldik, aki Roy tizenéves korában elhagyta a családot a földönkívüli élet utáni kozmikus küldetés érdekében, mely a Naprendszer határára szólította.

A magáncégek még az olyan öreg csókákat is kiviszik az űrbe, mint Pruitt ezredes (Donald Sutherland)

A magáncégek még az olyan öreg csókákat is kiviszik az űrbe, mint Pruitt ezredes (Donald Sutherland)


Miközben a veterán tudóst és űrhajóst valóságos legenda övezi, hogy szinte hősként tekint rá az egész emberiség, rejtélyes eltűnése furcsa módon kötődik egy, a Földet veszélyeztető különös jelenséghez, ami bolygószerte egyre nagyobb katasztrófákat okoz. Hogy megoldást találjon, Roy-nak nem csupán az ismeretlennel, hanem önmagával is szembe kell néznie...

Alighanem a történetnek már eme rövid összefoglalásából is sejthető, hogy a filmre jellemző a tűnődő, visszafogott hangvétel, ami azt jelenti, hogy csak ritkán pörög fel igazán a cselekmény. A vizualitás - ahogyan azt már megszokhattuk a veterán Hoyte van Hoytema operatőr részéről - újfent elsőrangú és magával ragadó, de amellett, hogy viszonylag modern technikákat használ, gyakran inkább hajaz a 2001: Űrodüsszeiára, mint a mai kamerarángatós, gyors vágásokkal operáló produkciókra.

A régi vágású filmkészítés tehát alaposan rányomja a bélyegét az alkotásra, melyen tagadhatatlanul érződik a sci-fi elődök hatása: az Űrodüsszeiától kezdve a Solarison át Nolan Csillagok közöttjééig és Villeneuve Érkezéséig eléggé széles a paletta, ahonnan Gray - akinek egyébként szintén ez az első kirándulása a műfajban - merített.


Egy kis holdjáró-túránál már csak a holdjáró-üldözés lehet izgibb

Egy kis holdjáró-túránál már csak a holdjáró-üldözés lehet izgibb


A Föld troposzférájában működő, részben mainak ható, mégis futurisztikus szerkezet mellett komplett holdvárosok látványában is gyönyörködhetünk, de a Mars felszíne és egyéb bolygók ábrázolása úgyszintén igencsak meggyőzőre sikeredett. A dolgok működése nagyon is a valóságban gyökerezik, ami ugyanúgy igaz a világ berendezkedésére néhány évtizeddel előttünk járva a jövőben, mint az életben és az űrkutatásban alkalmazott eszközök, járművek tekintetében.

Az író-rendező James Gray (A bűn állomásai, Az éjszaka urai, Z, az elveszett város) saját bevallása szerint igyekezett a fiktív űrutazást a lehető legrealisztikusabb módon filmre vinni, ami az újrahasznosított, illetve a földre leszálló rakétáktól (á lá SpaceX) kezdve a zéró gravitációban zajló akciózásig valóban messzemenőkig hitelesnek tűnik, beleértve azt is, amikor az űrhajók a közbeeső bolygók gravitációját használják fel arra, hogy továbblendítse őket végcéljuk felé.

Ami pedig a hátteret illeti, a magánvállalatok és nemzetek közötti harc és versengés kivetítése a jövőre úgyszintén ijesztően reálisnak hat, mint ahogy a Hold benépesítése vagy akár csak az épphogy elejtett, az erőforrásokért folytatott sarkköri háború ötlete is. A kapitalizmus és a fogyasztói társadalom által felélt Föld, noha vizuálisan nemigen tárul elénk, a hivatkozásokon keresztül nyilvánvalóan az emberiség legfőbb bűneként kerül beállításra, melyet az olyan jelzők, mint a "világok felzabálói", csak még hangsúlyosabbá tesznek.

Vajon Helen Lantos (Ruth Negga) szerint is annyira Kubrickra hajaz a körítés?

Vajon Helen Lantos (Ruth Negga) szerint is annyira Kubrickra hajaz a körítés?


Sajnálatos módon azonban ezek a gondolatok nem igazán kerülnek továbbfűzésre a filmben - a narratíva legfőbb sugallata számunkra ehelyett az, hogy az űr baromi veszélyes és ellenséges hely (ami egyébként abszolút igaz). Ellenben olyan, többnyire kimondatlan, ám szintén nyilvánvaló kérdések is felmerülnek, hogy mi az ember létezésének célja és értelme, vagy hogy hol van az egész emberiség helye - nem szó szerint értve - a világegyetemben.

Ez utóbbi dilemma egyes szám első személyben kerül kibontásra a Brad Pitt által életre keltett főszereplőn keresztül, kinek minimalista alakítása teljességgel hitelesnek érződik és passzol a már-már melankolikusba hajló narrációhoz. Noha Tommy Lee Jones igencsak keveset szerepel egy az egyben a produkcióban, a középpontban végig az apa-fia kapcsolat áll, mely a helyzetből és a korábbiakból adódó konfliktus mellett egyértelmű hasonlóságokat is mutat.

Clifford MCBride (Tommy Lee Jones) az űrben végzi munkáját, bármekkora zűrben is legyen

Clifford MCBride (Tommy Lee Jones) az űrben végzi munkáját, bármekkora zűrben is legyen


A tulajdonságok öröklődése - nem elsősorban genetikai módon - majdnem ugyanolyan fontos szerephez jut, mint a személyes érzelmek kizárása a kötelesség végrehajtása érdekében. Az emóciók és a belső feszültségek elfojtása azonban, ahogyan azt Roy is kénytelen megtanulni, nem folytatható örökké, az ember előbb-utóbb kénytelen szembenézni saját démonjaival.

Hősünk lassú, ám jól látható jellemfejlődésen megy keresztül, mire képes mérlegelni a távoli és elvont törekvések, illetve a közvetlenebb célok, valamint napjaink maximális megélése és rövid életünk hatékony kihasználása közötti ellentmondást.

A személyes dráma és a kihangsúlyozni kívánt mondanivaló azonban, bármennyire is erős a filmben, előbb-utóbb újfent háttérbe szorít minden mást, ahogy az már nem egy hollywoodi alkotás esetében megtörtént. Így egy idő után a nagyfokú realisztikusság is véget ér, ami a valódi tudományosságot illeti, és azok számára, akik az átlagnál csak egy kicsit is tájékozottabbak a fizikával és az űrbeli viszonyokkal kapcsolatban, néhány helyen igencsak kilóg a lóláb.

A Holdról sokkal könnyebb kijutni a kozmoszba, lévén ott jóval kisebb a gravitáció

A Holdról sokkal könnyebb kijutni a kozmoszba, lévén ott jóval kisebb a gravitáció


Különösebb konkrétumok és spoilerek nélkül, csak a példa kedvéért megemlíthető hiba, hogy egy, a Naprendszeren kívüli életet kutató expedíciónak vajon miért kell a rendkívül erős elektromágneses erőtérrel bíró Neptunusz körül keringenie, vagy hogy miért van szüksége a felettébb veszélyes antianyagra. A hasonló mélységekkel szemben közömbös nézők számára mindez kevésbé jelenthet problémát, ugyanakkor azt alighanem ők is észreveszik majd, hogy az idő előrehaladtával néhány ponton a cselekmény is ellentmond önmagának.

Nem meglepő ugyanakkor, ha a kritikusok nagy többségének bejött a film, mivel általában szinte mindenre ráharapnak, ami egy kicsit is művészi és van mondanivalója. A nagyközönséget tekintve viszont eléggé rétegfilmmel van dolgunk, lévén aki izgalmat és kalandot keres, annak túl lassú és elvont a narratíva, aki pedig nem bírja az égbekiáltó tudományos ferdítéseket, az eléggé ki fog akadni rajtuk.

Annak ellenére azonban, hogy kissé ellentmondásos, az Ad Astra esetében mégis egy alapvetően értékes moziról beszélhetünk - különösen annak fényében, hogy sajnos igen ritka a hasonló gonddal kivitelezett és tartalmas sci-fi, amit pedig még mindig szeretünk.

Ad Astra - Út a csillagokba előzetes

 

Ad Astra - Út a csillagokba filmkritika / Ad Astra (2019)

elég csak egy nachos, köszi
  • Műfaj: sci-fi
  • Hazai premier: 2019. szeptember 19.
  • Rendezte: James Gray
  • Hossz: 122 perc
  • Szereplők: Brad Pitt, Tommy Lee Jones, Liv Tyler, Ruth Negga, Donald Sutherland
  • Forgatókönyv: James Gray, Ethan Gross
  • Operatőr: Hoyte van Hoytema
  • Vágó: John Axelrad, Lee Haugen
  • Zene: Max Richter
7.5
5 hozzászólás

totyak

3 hete

Nekem a sci-fi, űr, idegenek téma mindig is csábító volt. Egészen jó pontot kapott, ez nekem már elég a megnézéshez. Nem feltétlenül kell, hogy pörgős mozi legyen.

válasz erre

Eltohn

3 hete és 3 napja

Ez a film nagyon megnézendő nekem.

válasz erre

Ronalddo

3 hete és 3 napja

Mivel a scifit imádom, ezért nem kérdés hogy megyek rá.

válasz erre

Patrik94

3 hete és 4 napja

Elsőre, kritika alapján nagyon tetszik. Mindenképp megnézős.

válasz erre

VaPe

3 hete és 4 napja

Nagyon érdekel a film, hétvégén mozi.

válasz erre
legutóbbi hozzászólások
 

Itt is rontjuk a levegőt

marco profiljaGargameth profiljarDAVE profiljaBvektor profiljagery1113 profilja