A tetovált lány

A forgatókönyv Stieg Larsson svéd szerző regényének adaptációja, mely az író 2004-es halálát követően számos országban bestseller lett. (A tetovált lány valójában a Millennium címmel ellátott trilógia első darabja, melyben a Millennium egy magazin nevére utal.) Annak ellenére, hogy 2009-ben már a svéd filmesek is feldolgozták a történetet, Fincher mozija az eredeti művet, vagyis Larsson könyvét veszi alapul - és amennyire lehet, ragaszkodik is annak tartalmához. Azon ritka esettel van dolgunk tehát, amikor Hollywood nem ülteti át teljességgel egy külhoni (és nem is angol) történet cselekményét amerikai helyszínekre, illetve karakterekre, a film ugyanis - egy-két rövid londoni kitérőtől eltekintve - végig Svédországban játszódik, megtartva a regény eredeti (fő)szereplőit.



A sárkányt ábrázoló tetoválással ellátott fiatal "hölgyet" előtérbe helyező cím ellenére A tetovált lány elsősorban Mikael Blomkvist, a Millennium oknyomozó újságírója (Daniel Craig) szemszögéből mutatja be a cselekményt, ami a piszkos ügyletekben érdekelt iparmágnás, Hans-Erik Wennerström ellen elveszített rágalmazási perrel, illetve annak utóhatásaival kezdődik, majd a szintén dúsgazdag gyáros, az idős Henrik Vanger (Christopher Plummer) által Blomkvistre testált megbízatással folytatódik. Újságírói hitelétől s ezáltal gyakorlatilag állásától is búcsúzó hősünk ígéretet kap Vangertől, hogy a jutányos anyagi ellentételezésen túl terhelő bizonyítékkal szolgál Wennerström ellenében, amennyiben Blomkvist megírja a Vanger család történetét, továbbá fényt derít Harriet, Henrik unokahúgának 40 évvel korábbi (!), rejtélyes eltűnésére. Újságírónk természetesen elvállalja a feladatot, és szorgalmasan beleássa magát a Svédország északi részének tengerpartja mellett fekvő, rideg és zord gazdagságot sugárzó szigeten élő família szövevényes, kérdőjelekkel teli - s mint kiderül, igencsak bűnös - múltjába.


De hogy kerül a képbe Lisbeth Salander, a tetovált lány (Rooney Mara), akiről névlegesen az egész film szól? - kérdezhetnénk. Nos, a szülei nélkül felnőtt, mentális inkompetencia címén még a húszas éveiben is gyámság alá helyezett Lisbeth egy afféle magánnyomozó-irodához hasonlítható biztonsági cég alkalmazásában dolgozik hackerként és kutatóként Dragan Armansky (Goran Visnjic) keze alatt, aki végül nagy nehezen kötélnek áll, és a Vanger-ügyben holtpontra jutó, segítségre szoruló Blomkvist rendelkezésére bocsátja a lányt. Lisbeth és Blomkvist tehát a cselekmény első felében tulajdonképp nem is találkoznak, történetük különálló szálai - egy közvetett, átmeneti affért leszámítva - csak nagyjából a film felénél futnak össze, amikortól kezdve együtt dolgoznak a múlt homályába burkolózó, ám lassan körvonalazódni látszó rejtély megoldásán. A közös munka során persze a két teljesen különböző ember óhatatlanul közel kerül és lassan megismeri egymást, felettébb zárkózott és barátságtalan hackernőnk minden bizalmatlansága és tartózkodása ellenére.


A cselekmény fenti összefoglalása alapján nyilván kérdéses lehet, mi indokolja a cenzorok által a filmhez rendelt 18-as karikát, hisz mindez önmagában még egyáltalán nem hangzik durván. A szimplának tűnő krimi-jelleg és az olyan témák feldolgozása vagy érintése, mint a náciellenesség (a szerző Stieg Larsson korábban a neonácik leleplezésével foglalkozó, illetve a hasonló szélsőséges szervezetek ellen dolgozó újságíró volt), a vállalati bűnözés, a korrupció, vagy a hatalommal való visszaélés, a film számos olyan jelenetet tartalmaz, melyben leplezetlenül kerül bemutatásra az agresszió, a brutalitás, a szadizmus, a bosszúszomj és a vad szexualitás, vagyis az emberben bujkáló állatias ösztönök, az emberi psziché sötét oldalának megnyilvánulásai. A történet hátterének megértéséhez némi adalékul szolgálhat, hogy a Millennium-trilógia létrejöttének fő kiváltó okát azon esemény képezte, amikor Larsson kamaszkorában szemtanúja volt egy fiatal lány megerőszakolásának, amit sohasem tudott kiverni a fejéből - még évtizedekkel később is hibáztatta magát, amiért nem tett semmit, hogy segítsen. Így már az sem meglepő, hogy az író a nőkkel szembeni erőszakot, a gyengébb nem rovására elkövetett visszaéléseket középpontba állító regényeinek főszereplőjét is a megbecstelenített lány inspirálta.

A témának megfelelően a David Fincher rendezte moziváltozat, ha nem is tele van, de "erősen átitatott" az erőszakkal, meztelenséggel és a túlfűtött szexualitással, ennek köszönhető, hogy 18 éven aluliak számára hivatalosan tiltott műnek számít. Habár maga a bevezetés mondhatni igen szolíd, és a cselekmény intenzitása csak lassan, ám folyamatosan fokozódik, már a szexualitásra kihegyezett és "művészien erőszakos" intro is sokat sejtet abból, ami később következik. Maga a látvány egy-két kivételtől eltekintve nem annyira horrorosztikus, mintsem lelkileg megterhelő - a nemi erőszak, a szexuális jellegű megaláztatás és az állatias kegyetlenség különböző formáinak kendőzetlen megjelenítését, melyek szinte minden esetben Lisbeth személyéhez és jeleneteihez kapcsolódnak, néha egyáltalán nem könnyű dolog végignézni.


A címszereplő hányattatott sorsú, és - talán éppen ezért - különc és lázadó lány, akit sokan csak kihasználnak, ő azonban keményen a sarkára áll, ha szükség van rá, és a bosszú során a hasonlóan durva eszközök alkalmazásától sem riad vissza, ha betelik nála a pohár. Rooney Mara szótlan és visszafogott, ám metakommunikációs eszközökben annál gazdagabb játéka és extravagáns, erősen punk-beütésű és piercingekkel tarkított külseje minden további nélkül képes elhitetni a nézővel, hogy Lisbeth egy szinte minden szentimentalizmustól mentes, öntörvényű, ugyanakkor rendkívül intelligens, fotografikus memóriával rendelkező, mássága miatt azonban a társadalom által konzekvensen kirekesztett személyiség.

Valójában a központi antagonista szerepében tetszelgő Blomkvist is távol áll a tökéletességtől, hiszen se nem mintaapa, se nem mintaférj, lévén már több éve elvált feleségétől, és viszonyt folytat házasságban élő főszerkesztőjével, Erika Bergerrel (Robin Wright). Ráadásul a történet elején újságírói hírneve is romba dől a rosszul elsült leleplező cikk, illetve az azt követő per következtében, ami az elsődleges motivációt jelenti a férfi számára a cselekmény során - az egyre kacifántosabb Vanger-ügyben folyamatosan fokozódó kíváncsiságát leszámítva. Mindazonáltal Mikael - ha már egyszer ő az "igaz ügyért", a korrupció ellen harcoló antagonista - alapvetően erkölcsös és rendes fickó, amit mi sem mutat jobban, mint hogy aggályait szóvá téve megpróbálja lebeszélni megbízóját a negyven évvel korábbi rejtély általa történő kinyomozásának hasztalan ötletéről. Sőt újságírónk még az átmeneti szálláshelyéül szolgáló házba hívatlanul bekéredzkedő macskát is megtűri és megeteti...


A rendkívül aranyos és kedves cirmos cica kiválóan alkalmas arra, hogy az izgalommal és komoly tartalommal teli történetben átmenetileg oldja a feszültséget, alkalomadtán mosolyt csalva az arcunkra - a néző legalábbis eleinte, a regény ismeretének hiányában minden további nélkül azt gondolhatja, hogy ez volt az alkotók célja a kis négylábú jószág szerepeltetésével. Nos nem egészen... Mint Fincher filmjeiben általában, A tetovált lány esetében is igaz, hogy minden apró mozzanat valamiféle jelentőséggel bír, s a cselekmény építőkockájaként arra szolgál, hogy érzelmileg bevonja a közönséget, illetve hogy előmozdítsa a végkifejletet. A hosszú játékidő és a viszonylag lassú tempó ellenére Fincher gyakorlatilag végig fenn tudja tartani a feszültséget, de amikor az alábbhagy kissé, akkor is képes ébren tartani az érdeklődésünket, ami a vissza-visszaköszönő fanyar, fekete humornak, illetve nem kis részben az érdekes szereplőknek köszönhető. A nem véletlenül elismert direktortól tehát ezúttal is egy feszültséggel teli thrillert kapunk, melynek szilárd támpilléreit a remekül megírt és felhasznált karakterek, valamint azok izgalmas - hol a nyugodtnak látszó felszín alatt zajló, hol leplezetlenül nyílt és botrányos - interakciói adják.

Habár a nagyszerű alapanyag sokat segít ebben, a forgatókönyv alaposságának és a rendező profizmusának köszönhetően a jellemábrázolás ezúttal is egészen kiváló, mint Fincher filmjeiben általában. Mivel mindvégig Blomkvist és a lány karaktere áll a középpontban, mindez elsősorban rájuk vonatkozik - rajtuk kívül a legmarkánsabb, legdurvább s egyben legemlékezetesebb jelenetek Lisbeth új gyámjának, a simlis, alantas ösztöneinek ellenállni képtelen ügyvédnek, Nils Bjurmannak (Yorick van Wageningen) jutottak, aki nem átall visszaélni védence kiszolgáltatottságával. Noha a többi mellékszereplő kissé a háttérbe szorul a cselekmény végkifejletéig, azért ők sem lettek teljesen elhanyagolva - az emberi természet általában rejtve maradó "sötét oldalának" bemutatására ugyanis nem csupán Lisbeth, hanem a Vanger család történetén keresztül is sor kerül. Mint a nyomozás során kiderül, a vizsgálat tárgyát képező, arisztokratikus és általában kimérten viselkedő família több tagja is igen súlyos aberrációkkal rendelkezik, melyek alaposan megnehezítik a negyven évvel korábban lezajlott események felgöngyölítését.

Henrik Vangerként az immár nyolcvan éves, ám még mindig szorgalmasan dolgozó Christopher Plummer ezúttal is a rejtélyes öregúr figuráját kapta, habár valamivel konszolidáltabb formában. Túl sokat azonban őt sem látjuk, mivel a játékidő nagy részében a két főszereplő valamelyikét követhetjük nyomon, a történet kibontakozásával együtt figyelve jellemük kibontakozását. A skandináv külsőt gyakorlatilag adottságként magán viselő Daniel Craig önmagához képest az utóbbi idők egyik legjobb alakítását nyújtja a hidegfejű és logikus, a felszín alatt mégis érzékeny oknyomozó riporter szerepében. A film azonban egyértelműen Roony Maráé, aki tökéletes választás volt a tetovált lány szerepére - már csak azért is, mert Craig-gel olyanok, mint a tűz és a víz, ami közös jeleneteik során még inkább kidomborítja karaktereik jellegzetes vonásait. Mindazonáltal a végső érdem David Fincher-é, aki határozott, szókimondóan realista látásmódjának segítségével újfent oly módon képes instruálni színészeit, hogy azok a fajsúlyos téma nehézségei ellenére, magukból a maximumot kihozva, meggyőzően keltsék életre az eredeti műben szereplő, nem éppen szokványos, ám annál valóságosabb jellemvonásokkal bíró figurákat.


Finchert természetesen tehetséges filmesekből és művészekből álló alkotógárdája is nagyban segítette víziója valóra váltásában: a regényhez hű látványtervezésnek és a profi fényképezésnek hála ugyanis a film képi világa tökéletesen illik a történet hűvös és távolságtartó hangulatához, amit a baljóslatú felhangokkal és elnyújtott, a vágásokon átívelő, a feszültséget fenntartó taktusokkal kísért zene csak tovább erősít. Habár tapasztaltabb nézők számára a végkifejlet nem feltétlenül meglepő, akad egy-két csavar a sztori végén, és maga a nyomozás tárgyát képező ügy is igencsak bonyolult - ami ugyan egy idő után már nehezen követhető, végül a szálak aprólékos elvarrásával mégis kielégítő befejezést, kerek egészet nyújt.


A tetovált lány talán legnagyobb szépséghibája, hogy a befejezésre némileg rányomja bélyegét a "Király visszatér-szindróma", lévén az alkotók rendkívül eltökélten ragaszkodtak az eredeti műhöz, minek következtében alaposan, a kelleténél jobban elnyúlt a lezárás fázisa. Noha ennek köszönhetően, a mindaddig folyamatosan fokozódó feszültség megszűnésével a cselekmény a film harmadik órájába lépve kissé lapossá és érdektelenné válik, az összképet tekintve A tetovált lány zökkenőmentesen illeszkedik Fincher korábbi munkáinak sorába. Ha nem is ér fel a legeslegjobb filmjeihez, akik azokat kedvelték, valószínűleg ezúttal sem fognak csalódni.