A karate kölyök filmkritika

Azokból, akiknek az eredeti Karate kölyök franchise gyerekkorukhoz köthető, és mondhatni a Pat Morita által alakított Mr. Miyagi mester tanításain nőttek fel, a 2010-es újrázás minden bizonnyal erősen nosztalgikus érzéseket fog előhozni. Kicsit olyan élmény, mint a középiskolás osztálytalálkozón belefutni ismét az egykori nagy szerelmünkbe; a valaha oly sokat jelentő vágy tárgya szívet melengetően ismerős, de egyben mégis kellően megváltozott ahhoz, hogy megérdemeljen egy második összeismerkedést - az eltelt éveket be kell hozni. Az alapanyag ugyanaz, de az összetétel kicsit módósult, és az arányok is máshova helyeződtek. Az egyik legfontosabb változtatás a helyszín, a 2010-es karate kölyök (szintén megözvegyült, egyedülálló) édesanyja ugyanis egy munkalehetőséget követve ez alkalommal nem Kaliforniába, hanem egyenesen Kínába, a kung fu hazájába utazik csemetéjével egyetemben. Itt álljunk is meg egy szóra, hiszen a címben továbbra is a karate szó szerepel, ami tudnivaló, hogy japán eredetű harcművészet, ahogyan az eredeti Mr. Miyagi is japán származású volt, míg Kínában kung fu-t gyakorolnak az emberek. Mégis, a készítők úgy gondolták meghagyják az ismert címet érintetlenül, félredobva a narratív logikát, és inkább egy márkanévhez ragaszkodnak, ami sokat sejtetően utalhat a remake elkészültének három fő céljára is: pénz, pénz, pénz. Ugyanaz a cím, ugyanazok az elvárások: úgyis ugyanazt kapjuk, amit 26 éve, nemde?

Nos, nem teljesen. Az 1984-es és a 2010-es kiadás közti legnagyobb különbség a hangvételben keresendő. Míg előbbi egy nagy általánosságban véve könnyed és esetenként vígjátékba áthajló családi film volt, addig a remake a forrásmű laza légköréhöz képest maga a sötétség völgye. A két film megközelítése ég és föld, annyira eltérnek egymástól. A karate kölyök 2010-ben átment komolyba, sőt, komorba. A címszereplő nagyritkán mosolyog vagy mond valami vicceset, az őt kínzó banda sokkal kegyetlenebb, mint elődeik, a mentor csökönyös magatartása alatt pedig mély tragédiát találunk.

Más időket élünk, más szelek fújnak: a jelen társadalom cinikusságon és hiperrealizmuson alapuló prediszpozícióját figyelembe véve (ennek jelei láthatóak például az utóbbi idők képregényadaptációin), nem csoda, hogy az új karate kölyök lelkivilága sem felhőtlen. Ettől földhözragadtabb, valóságosabb lett a felállás, egyértelműen az az elképzelés vezérelte ezt a művészi döntést, hogy véletlenül se nézzük önparódiának vagy sekélyes nosztalgia-fesztnek a filmet. A karate kölyök főszereplői és a tér, amiben mozognak nem cukormázzal bevont mesebeli színhely, hanem a sokszor sötét és kilátástalan való világ.


A komolyabb atmoszféráért cserében áldozni is kellett, így odalett az eredeti film ártatlansága és gyermeki bája. Garantáltan lesznek nézők, akik azt mondják majd, megérte a mérleg nyelvének a drámai oldal felé történő döntése, míg mások hiányolni fogják a sűrűbben felbukkanó poénokat és a könnyebben megszerethető karaktereket - de erre szokás mondani, hogy ízlések és pofonok. A remake karakterei mindenképpen élőbb, és inkább a többdimenzió felé hajló figurák, míg ezzel szemben az eredeti gárda egysíkú volt. Az új karakterekkel nehezebb lesz azonosulni, pedig kidolgozottabbak, mégis többet kell velük küzdeni, de végül megéri, mert talán így az utolsó csatára több érzelmet is invesztálunk a mesterbe és tanítványába. Ez A karate kölyök nem egy eszképista szórakozást nyújtó darab, hanem - a PG besorolás és a főhős lecsökentett kora ellenére - felnőttebb, érettebb produkció, mint a több mint negyed évszázaddal korábban látott előfutára. 1984-ben még elég volt az Amerikán belüli keletről nyugati partra történő váltás (New Jersey-ből Kaliforniába költözés) okozta kulturális sokk, mint fő konfliktus, ami a protagonistánkat belülről tépte. Ez ma már nem elég, és fel kellett nagyítani a végletekig, ezért Dre Parker (Jaden Smith) és anyja, Sherry (Taraji P. Henson) egészen Ázsiáig utazik. Dre természetesen nem kedveli meg egyből az új otthonát, és a nyelvet sem hajlandó megtanulni. A dolgok azonban kezdenek megváltozni, mikor megismerkedik egy korabeli lánnyal, Meiying-gel (Wenwen Han).


Sajnos közbeszól egy Cheng nevű idősebb fiú (Zhenwei Wang), aki nem engedi, hogy Dre közelebb kerülhessen a lányhoz, és egyfolytában verekedéseket provokál ki. A cselekmény innen a megszokott séma szerint bontakozik ki: a Dre és Cheng közti ellentét egyre fokozódik; Dre rájön, hogy Mr. Han (Jackie Chan), a lakóközösség mindenese valójában mestere a kung-fu-nak; a fiú ráveszi a férfit, hogy tanítsa meg verekedni; eközben kulturális és osztálybeli különbségek fenyegetik Dre és Meiying kapcsolatát; a tréning megkezdődik, de egyáltalán nem úgy folyik, ahogyan azt Dre gondolta; és végül minden egy nagy fináléban kulminálódik, mely Cheng és Dre nagy, mindent eldöntő harcát mutatja be. A karate kölyökre semmiképp sem azért ülünk be, mert nagy meglepetésekre számítunk, ez a bizonyos szintű kiszámíthatóság negatívumként is felróható, de a film vonzereje is egyben. Tudjuk, hogy miképp végződik a történet, ezért fókuszálhatunk a többi részletre. A főszereplő megfiatalítása (középsulis srácból általános iskolássá) az új forgatókönyv kontextusában nézve nem mondható rossz döntésnek, bár bizonyos ziccerek vitathatatlanul kihasználatlanul maradnak így. Dre épp elég idős ahhoz, hogy a Meiying és közte szövődő románc már hiteles lehessen, fiatalsága miatt viszont még sérülékenyebb és infantilisabb, mint az 1984-es film Danielje. Ralph Macchio karaktere dühös tinédzser volt, aki utálta, hogy az anyja elrángatta magával az ország másik felébe, Dre szimplán nem elég idős még ahhoz, hogy tudja, pontosan mi miatt és kire is dühös, inkább elveszettnek és szomorúnak nevezhető.

Jaden Smith, Will Smith (executive producerként vett részt a film munkálataiban) és Jada Pinkett-Smith fia, színészcsalád sarja, és egy annyira karizmatikus és megnyerő apával, mint amilyen az övé, elkerülhetetlen, hogy legalább egy mikroszkopikus résznyit ne örököljön abból a tehetségből, ami az öregét a szupersztárságig vitte. A kis Smith olyasmi, mint ha az apuci Kicsi Énje lenne, volt honnan tanulnia a millió dolláros mosolyt és a világ női lakosságának jelentős hányadát lábukról ledöntő egysorosokat. Ha nem is ér (még) apja nyomába, mindent bevet, hogy rá hasonlítson, ami mondjuk sajnálatosan sok erőltetett és átlátszó próbálkozásban végződik.

A Karate kölyök széria Ralph Macchio nevét egyik pillanatról a másikra tette világhírűvé, majd a színész hasonló gyorsasággal el is tűnt a süllyesztőben. Jadent lehet szeretni és nem szeretni (én személy szerint inkább nem szeretem), de azt el kell ismerni, hogy van benne kellő potenciál. Az ifjú Smith-ből még hiányzik az a sárm, ami Willt jellemezte a Kaliforniába jöttem idején, de azért így is hozza ismételten azt a "cukiságot" amit már megcsillogtathatott A boldogság nyomában hajléktalan lurkójaként. De nagyon hamarosan, a tini- majd a felnőttkor felé érve változni fog a helyzet, és ha nem szedi össze magát, ez a most még aranyos magamutogatás könnyen átmegy idegesítő arroganciába.


A Jackie Chan által megformált Mr. Han csak távolról emlékeztet a Pat Morita-féle klasszikus Mr. Miyagira. A humoros elemekből nagyon kevés maradt csak meg, ami meglepő, figyelembe véve, hogy Chan kiváló komikus, nem csak akciósztár. A Miyagi múltjában fellelhető szomorú incidens, amire csak kis utalást kapunk az 1984-es filmben, fel lett fújva egy mindent megváltoztató, szörnyű tragédiára. Chan így lehetőséget kap drámai eszköztárának kihasználására is, valamint sokkal elfogadhatóbb, hitelesebb egy idősebb, megtört karakterként verekedni látni, mint mondjuk a Csúcsformában filmekben, amelyekben már csak régi önmaga kifakult árnyéka, mégis szuperhősként igyekeznek eladni nekünk. Utóbbi már-már a sci-fi határán mozog, de egy öreg karbantartó, aki egy 12 évest tanít kung-fu-ra jóval életszerűbb, vagy legalábbis könnyebben befogadható. Harald Zwart (ÖcsiKém, A rózsaszín párduc 2.) direktor tisztes munkát végez, de nincs semmi kiemelkedő a teljesítményében, A karate kölyök szép látvánnyal bír, de ez operatőr és a csodálatos kínai táj, illetve nevezetességek (ne is figyelj a kommunista elnyomásra, milyen gyönyörű a Nagy Fal!) érdeme. James Horner unalmas zenéje, és a több mint két órányi játékidő sem segít a film nézhetőségén. A nagy felhajtás ellenére a záró kung-fu verseny kicsit csalódást okozó, a kis Dre tudásából nem sokat kapunk, és a verekedések is idegesítő MTV-módra vannak vágva, gyors, ugráló képeket látunk, kivehető akció helyett.

A karate kölyök ugyan lejárja a kötelező köröket (tréning montázs, adrenalinpumpáló zene, szülőbarát bölcseletek, a kerítésfestés és hasonló edzőmódszerek egy új, de hasonlóképpen furcsa megoldása sűrítve, abszurd mód túljátszott gonosz Dojo vezető, utalások az eredeti filmre és így tovább), de amúgy hiányzik belőle az a megfoghatatlan varázs, ami 1984-ben jelen volt. Megpróbál szubtilis lenni, de végezetül otrombán direkt minden mozzanata. A komolyabb hangulat érékelhető próbálkozás, de az igyekezetnek erőltetett és súlytalan dráma a vége. Felesleges, de nézhető remake, nosztalgikus élmény az idősebbeknek, újszerű kaland a kicsiknek, és a legfőbb erőssége Jackie Chan, plusz a látvány.

A karate kölyök előzetes