A hódkóros filmkritika

A számtalan filmszerepéről ismert, híressé azonban a Mad Max magányos hőseként, majd még inkább a Halálos fegyver tökös, mégis érzékeny zsarujaként vált Mel Gibson legnagyobb sikerét valójában rendezőként aratta, amikor az 1995-ös, A rettenthetetlen című történelmi eposzáért elnyerte az Oscar-díjat. Részben talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi majd' egy évtizedben Gibson figyelme a színészetről markánsan a rendezés irányába terelődött, melynek révén olyan, igen erőteljes képi és érzelmi világgal rendelkező, jelentős visszhangot kiváltó produkciókkal lepte meg a nagyközönséget, mint a Passió és az Apocalypto. A 2002-ben debütált M. Night Shyamalan-féle Jelek után hosszú évekig nem is lépett a kamerák elé - újabb főszerepére egészen 2010-ig, A sötétség határán című pszicho-thriller bemutatójáig kellett várniuk a rajongóknak. Időközben azonban a korábban is alkoholizmussal küzdő, a törvénnyel már többször szembekerült Gibsonnal kapcsolatban egyre-másra érkeztek a színész-direktor botrányairól és hajmeresztő kijelentéseiről szóló hírek, melyek nyomán homofóbiával, antiszemitizmussal és rasszizmussal is megvádolták. Ezt azután követte több, mint 25 évig tartó, hét gyermeket eredményező házasságának felbontása, majd az Okszana Grigorjeva orosz énekesnőhöz fűződő viharos kapcsolata és kálváriája, melynek kapcsán tett szélsőséges, agresszív megnyilvánulásai egy időben a napi bulvársajtó központi témáját jelentették.

Nem csodálkozhatunk hát, hogy Gibsont botrányai és általánosan negatívvá váló megítélése a szakma számára is jobbára persona non grata-vá, vagyis nemkívánatos személlyé tették, miáltal már jóformán egyik nagy stúdió sem akarta filmjeiben alkalmazni - illetve az is előfordult, hogy hírnevüket féltő színésztársai nem kívántak együtt szerepelni vele, ahogy például a Másnaposok 2. esetében is végül inkább másnak adták a tetkószalonos fickó rövid, ám kultikus(nak szánt) szerepét. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - végül mégis felajánlották neki A hódkóros címszerepét, melyet mindazonáltal a nem éppen világhírű, az amerikai filmgyártással kapcsolatban nyíltan még nemigen emlegetett Imagenation Abu Dhabi stúdió finanszírozott. A film azonban elkészülte után majd' egy teljes esztendeig nem kerülhetett a mozikba, a Gibson Grigorjevával kapcsolatos, zajos skandallumának köszönhető, erős negatív promóciós hatás miatt. Az alkotók és a producerek legalábbis így gondolták - azt persze már sohasem fogjuk megtudni, hogy valójában nem éppen a színész botrányainak lecsengése, illetve az azt követő viszonylag hosszú szünet váltotta-e ki a szélesebb közönség érdeklődésének elmaradását. Hiszen, mint azt tapasztalatból már nagyon is jól tudjuk, a negatív reklám is reklám... A lényegen azonban mindez már mit sem változtat, miszerint a 2010. közepén befejezett film végül - pénzügyileg legalábbis - hatalmasat bukott a mozikban: a 21 millió dolláros költségvetéshez képest eddig alig több, mint 6 milliós bevételt termelt a kasszáknál.

Akár ártott a film vonzerejének, akár nem, a saját bevallása szerint is depresszióra hajlamos Mel Gibson és az általa alakított, kiégett játékgyár-igazgató, Walter Black karaktere közötti párhuzam teljesen nyilvánvaló - a színészhez hasonló módon a korábban sikeres, kétgyermekes Walter is kénytelen sorozatos kudarccal, egyre hosszabb ideje tartó depresszióval és a fokozatosan széteső család problémáival szembesülni, miközben a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnik. Hősünk hiába próbálkozik mindenféle terápiával, az orvosok által javasolt és elutasított, áltudományos módszerrel, látszólag semmi sem képes kizökkenteni őt életunt apátiájából, melyet megelégelve végül a felesége, Meredith (Jodie Foster) kiteszi szűrét a családi fészekből. Reménytelennek ítélt helyzetében a magányos Walter öngyilkossággal próbálkozik, hogy véget vessen szenvedéseinek, ami viszont gyors megváltás helyett kínos szerencsétlenkedésbe torkollik. A pörgős bevezetés során tulajdonképpen nincs is alkalmunk igazán átérezni a főhős helyzetét, hiszen in medias res módon, pikk-pakk eljutunk a felütéstől addig az abszurd momentumig, amikor a komolytalanul bénázó Waltert a kaszás helyett csupán a ráeső tévékészülék találja telibe.


Mindezzel együtt is szánalmat keltő és reményvesztett hősünket tulajdonképpen nem más, mint saját öniróniája menti meg a haláltól, illetve a további öngyilkossági kísérletektől - ugyanis a korábban hirtelen ötlettel az utcai szemetesből kihalászott plüss hódbáb révén a férfi párbeszédbe kezd önmagával. Walter végső elkeseredésében, mintegy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, beszédének némi eltorzításával és a bábu hozzáigazított mozgatásával meggyőzi régi énjét, hogy szedje össze magát, ahelyett, hogy gyáván megfutamodva feladná a küzdelmet. A depresszióval kapcsolatos számtalan könyv és terápiás jótanács alapján elhatározza, hogy ily módon, kvázi a hóddal azonosulva, s ezáltal korábbi önmagától "függetlenné válva" igyekszik úrrá lenni problémáin, miáltal csodálatos módon mind otthon, mind a munkahelyén hihetetlen javulást ér el csupán néhány nap leforgása alatt. A történet apropóját tehát azon valós tapasztalat adja, hogy súlyos trauma vagy kilátástalan szituáció esetén néha úgy próbálunk menekülni szorult helyzetünkből, hogy felvesszük valaki másnak a személyiségét. Ezen abszurd felállásban a Walter és a hód közötti interakció valójában nem más, mint az ember belső vívódásának szinte kézzelfogható materializációja, melynek során Mel Gibson "tudathasadásos" karaktere közvetve, ugyanakkor nyíltan és leplezetlenül kommunikálja a néző felé a figura két ellentétes énjének egymást provokáló gondolatait.


Habár sikeresen rávilágít a tényre, hogy alkalomadtán valóban könnyebb szerepet játszani, mintegy külső szemlélőként tekintve saját elfuserált életünkre vagy félresikerült dolgainkra - ha úgy tetszik, énünk "sötét oldalára" -, s így feldolgozni a történteket, mint egy az egyben szembenézni velük, a későbbiek során sajnos már korántsem teljesít olyan jól a forgatókönyv. A munkatársai és reménykedő, férje régi énjét visszakapni akaró felesége szemében sokat növő, kisebbik fia, Henry (Riley Thomas Stewart) által minden körülmények között szeretett, a tizennyolc éves, apjától elidegenedett Porter (Anton Yelchin) által azonban továbbra is megvetett Walter a fokozatos javulás ellenére egyszercsak az őrület jeleit kezdi mutatni, melyek nem igazán megalapozottak az addig tapasztalt, meglehetősen könnyed hangvételben tálalt események után. Mint kiderül, az igazi konfliktust, a bonyodalmat valójában nem is annyira Walter önmagát mentő, a hód által segített akciója jelenti, hanem az, hogy a későbbiek során már nem tud megválni tőle anélkül, hogy ne ismét régi önmaga vegye át az uralmat, miáltal a férfi gyakorlatilag teljesen függővé válik a bábutól.

Ezzel párhuzamosan a Gibson többnyire visszafogott, "a kevesebb több" elvét követő alakításában adekvát módon ábrázolt, alapvetően logikus és realista figura szánalmas, ugyanakkor komoly akaraterővel és kitartással bíró emberből pillanatok alatt komplett lelki ronccsá változik, hogy azután újfent más irányba terelje a rehabilitációjáról szóló történet fonalát. Bármilyen jó színész legyen is Mel Gibson, s bármennyire is meggyőző általában a játéka, Walter csapongó, következetlen megnyilvánulásait és pálfordulását még ő sem igazán képes elhitetni a nézővel. Ami pedig a bábu és gazdája közötti direkt kommunikáció és konfliktus révén történő megvalósítást illeti, az valóban felettébb szemléletes, csak az a gond vele, hogy néha túlságosan is átlátszónak és szájbarágósnak bizonyul.


A személyes válságban lévő férfi története mellett ugyanakkor egyéb témák is terítékre kerülnek, mint például a családon belüli elhidegülés, a szürke hétköznapok monotonitásának hatása az emberek társas kapcsolataira, melyek az igazán fontos dolgok az életben stb. A hód inspirációjának hatására újult erővel munkához látó Walter üzleti sikerének a média által is felkapott, merőben szokatlan, ám megkapó sztorija révén a film a társadalomkritika ingoványos talajára is rámerészkedik, több-kevesebb sikerrel, hogy a szál végül kibontatlan maradjon. Az újrakezdés reményében a múlt árnyaival, s közben feleségének a "hódterápiával" kapcsolatos ellenérzéseivel küzdő családapa kálváriája mellett pedig mindvégig párhuzamos vonalat képez nagyobbik fiának, Porternek a története. Az apjához hasonlóan érzékeny típusú srác mindent elkövet, hogy a legkevésbé se hasonlítson az anti-példaképpé vált Walterre: szorgalmasan feljegyzi a kettejük közötti hasonlóságokat, igyekezvén elkerülni azok további előfordulását, miközben lehetőség szerint rá se hederít cikinek tartott, "hódkóros" apjára. A nagyon is tehetséges Anton Yelchin (Star Trek, Terminátor: Megváltás) által érzékletesen életre keltett Porternek azonban mégis lépten-nyomon szembesülnie kell a hasonlóságokkal, ami benne is egyfajta belső vívódáshoz vezet, mintegy reflektálva Walter önmagával meghasonult személyiségére, ami hellyel-közzel mintha a determináció kérdését igyekezne feszegetni. Alighanem ezt a vonalat hivatott erősíteni a fiú újdonsült barátnőjének, a bájos, de valódi érzéseit elfojtó Norah-nak (Jennifer Lawrence) a története, aki szintén rejtélyes démonokkal küzd a háttérben.


A hódkóros tehát alapvetően több réteggel is rendelkezik, ami azonban nem válik előnyére a végelszámolásnál, lévén azokat nem képes megfelelően kibontani a magát helyenként igencsak elveszettnek érző külső megfigyelő számára. Miközben a film eleje meglehetősen laza, könnyed és kissé felszínes, később erősen groteszk ismertetőjegyekkel bíró, néhány kiugrástól eltekintve lassan hömpölygő melodrámába csap át. Olyannyira, hogy a végére, az önmagával viaskodó Walter agóniájának bemutatása során erős túlzásokba esik, melyek sajnos könnyen kizökkenthetik a nézőt, a hihetőség határán átbillentve a csapongó narratíva és a szövevényes lélektani dráma kényes egyensúlyát. A főhős és családja tragédiája hiába érinti meg a nézőt, ez önmagában még kevés az üdvösséghez - az ingadozó hangvétel és a következetes koncepció hiánya miatt a film üzenete kusza, nem egyértelmű. Az elkeseredett, mégis reménykedő feleség szerepében becsülettel helytálló Jodie Foster rendezése - ahogy az egy női direktortól várható - emocionális téren igen erős, következetesség és feszesség terén azonban már nem annyira jeleskedik. A produkció egészét tekintve hiányzik a kiegyensúlyozottság, a narratíva helyenként "szétesik", a tempó ingadozik, és nem egyszer előfordul, hogy életszerű és teljesen életszerűtlen jelenetek, szituációk váltják egymást.


A történet ezért kiszámíthatónak éppen nem mondható, és akadnak merész, mégis működő húzások a forgatókönyvben, az eltúlzott váratlan fordulatok azonban alkalomadtán igen szürreálissá teszik a hangvételt. Egy ilyen mozinál pedig kulcsfontosságú a hitelesség, illetve a hihetőség megléte, melyet az alkotók sajnos feláldoztak a kendőzetlenül direkt kifejezésmód és a realizmusra való törekvés helyett alkalmazott művészi(eskedő) ábrázolás oltárán - így néha ez utóbbi eszközök túlzott, valóságidegen használata, máskor pedig a szájbarágás teszi némileg súlytalanná és meglehetősen elvonttá a filmet. A hódkóros erénye ugyanakkor, hogy valós, az emberek életében gyakran előforduló, sarkalatos problémákkal foglalkozik, valamint hogy mindezt igen jó és kifejező színészi alakításokon keresztül igyekszik bemutatni - s ha valamiért, akkor elsősorban emiatt lehet érdemes a megtekintésre. Tény, hogy ezáltal képes megérinteni és gondolkodásra késztetni a nézőt, illetőleg egy-egy ütősebb jelenet, valódi érzelmi töltettel rendelkező pillanat során mosolyt, vagy a számunkra is ismerős, kínos helyzetek alkalmával néha grimaszt csalni az arcunkra.

A film tehát hangulatát tekintve távolról sem tömény depresszióból áll, melynek kapcsán azon ritka esettel állunk szemben, amikor a magyar cím igen találóra sikeredett, és szükség is volt az eredetihez képesti csavarra - hiszen, valljuk be, "A hód" (a The Beaver tükörfordítása) önmagában abszolút semmitmondó cím lett volna a magyar közönség számára. (Ebből is látszik, hogy az angolokhoz, illetve amerikaiakhoz képest nem csak a nyelvünk, de itt-ott a gondolkodásmódunk is meglehetősen különbözik egymástól.) A cím csupán abból a szempontból lehet megtévesztő, hogy inkább vígjátékot, mintsem drámát sugall, ami azért egyáltalán nem fedi a valóságot. Sőt - bár szép számmal akadnak benne könnyed pillanatok, főleg az elején -, A hódkóros egyáltalán nem könnyű mozi, műfajilag sokkal inkább a lélektani drámához áll közelebb, mint egy vérbeli tragikomédiához. Annak ellenére azonban, hogy olykor valóban tanulságos és szórakoztató, mégsem lett igazán kiemelkedő darab, mivel a helyenként nem annyira mélyenszántó, mint inkább felszínes és sablonos, máskor pedig zavaros koncepció, valamint a kelleténél nagyobb fluktuáció könnyen kizökkenti az embert az egyébként igen egyszerű cselekményből. A legnagyobb baj viszont, hogy a film végén az ember azzal a furcsa érzéssel, valódi katarzis vagy megkönnyebbülés nélkül jön ki a moziból, hogy nem igazán tudja hová tenni, amit látott.


Egy ilyen befejezés után talán már nem is annyira csodálkozhatunk azon, hogy A hódkóros nemhogy közönségsikerként, hanem meglehetősen érdektelen alkotásként sem vonult be a köztudatba. Ebből is látszik, hogy hiába a jó ötlet és az alapvetően színvonalas színészi játék, sőt az élet által - Mel Gibson botrányai és "bukása" révén - szolgáltatott plusz apropó, erős és világos forgatókönyv, illetve valódi koncepció nélküli rendezés híján az egész nem sokat ér. Mindez valószínűleg ugyanúgy kevés lesz Gibson "megváltásához", mint ahogy kevés volt a moziba járók meggyőzéséhez, hogy érdemes egy ilyen színészbe, illetve ilyen filmbe invesztálni. Ettől még természetesen a jövő bármit tartogathat számára, mert bár igazán nagy, stílusos visszatérés nem lett a dologból, a többi már - a hollywoodi filmstúdiókat, meg persze minket, nézőket leszámítva - csak és kizárólag Mel Gibsonon múlik.

A hódkóros előzetes